KÖNYVTERASZ
Pálcika a 2013-as bemutatkozás után bukkan fel újra a Darvasi-féle univerzumban (a könyvről ITT olvashat bővebben). És mindjárt igen komoly szerepet kap: nyomoznia kell Gerbera Erzsébet ellopott szirmai után. A felnőtt- és gyermekirodalom közötti különbségről, az írói félelemről, és arról beszélgettünk, hogy ami a mi világunkban zajlik minden, csak nem regény.
– Pálcika visszatérő szereplőd. Hogyan támadt az ötleted, hogy megteszed nyomozónak?
– Az első könyvben meglehetősen kiszolgáltatott teremtmény volt. Aztán szépen rá lehet jönni, hogy az egész világ, szinte mindenestől, hozzá tartozik. Csupa rokon, csupa ismerős. Egy ruhafogas. Fűszál, egy daru, bármi. Pálcika első megjelenésében volt némi didaktikus jelleg a világ megismerésére. Pálcika abban a könyvben – Pálcika ha elindul… – elhelyezte magát a világi nyüzsgésben. Megszületett kis történetekben, színes magyarázatokban, kedvesnek, gondolkodtatónak szánt példákban. Az új detektíves regényben Pálcika a világ egy adott titkát kutatja, mélyebb rétegekbe ereszkedik. Egy nyomozás a világ megismerésére irányul, nota bene: az igazság földerítésére vállalkozik. Mi, hogyan történt, ki lehet a tettes, szóval, a cselekmény mélyebb rétegekbe ereszkedik.
– Tehát ez valódi krimi.
– Ellopják egy virág szirmait, nagyon komoly dráma! A második könyvben a világ megismerésének szándéka bonyolódik, ha úgy tetszik: univerzálódik. A kis példák drámai vonást kapnak. A példák szereplőinek jelleme, lelki kiterjedése lesz, mindezt hat-tíz éves gyerekeknek szánva. Meg persze a szülőt is bevonva, ha lehetséges, ha van erre szándék. Szóval a Pálcika, a detektív családi könyv is.
– Ki ilyenkor a lakmuszpapír, akin ki lehet próbálni a mondatokat, a cselekmény fordulatait?
– Zöldi Samu barátommal írtuk, Szigligeten szoktunk együtt nyaralni, ő mutatta meg nekem a Wellhellót úgy ötévesen. A krízis tavaszi időszakában küldtem neki minden nap egy fejezetet, elolvasta rendesen, majd javított, reflektált, ez ment erős két-három héten keresztül. Ha csak öt oldalt küldtem, reklamált. Mondta, mi a humoros. Mit nem ért. Végül még egy kicsit pofozni kellett az anyagot. Én gyakran egy történetre úgy nézek, akár egy mozira, amit bennem vetítenek. Ez most is így volt.
– Nem csak a szövegben, de a rajzokban is nyomokra bukkanhat az olvasó. Egyszerre készül ilyenkor a regény és az illusztráció?
– Koncz Timivel, aki rajzolt, ez a harmadik mesekönyvünk. Szerintem elég jól megy együtt. Soha nem konkrét illusztrációról van szó, hanem továbbgondolásról. A kép is gondolkodik, és gondolkodtat. Küldök Koncz Timinek ezt-azt, hogy körülbelül ilyen a történet, a cselekmény hangulata, ő meg nyilván igyekszik látni, meg továbbgondolni. Néha szól Turi Timi, a szerkesztő, és kér még képet, rajzot, húz is, illetve néha csak húzna, mert nagyon szeret húzni, ez a dolga.
– Másként kell felnőtt- és másként gyerekregényt írni?
– Biztosan másként. Hirtelen példám lenne az öncenzúra. Ha drámát vagy gyerekregényt írok, alkalmazkodnom kell a korhatárhoz, a közönséghez, a műfaji szabályokhoz, a színpadhoz. Nem minden író tud drámát írni, de bármilyen jó szövegből lehet jó drámát csinálni. A novella, mint egy erősen kötött forma, de különösen a regény igencsak szabad préda. Én a felnőttől nem akarhatok semmit. Úgy írok neki, hogy nem manipulálok, hogy nem kacsintok rá, nem hívom föl táncra, de ha táncol, akkor az jó. A gyerek másféle olvasó. Tudnom kell, mit akarok tőle, tudnom kell beszélni, szót érteni vele, tudnom kell a figyelmére hatni. Talán azt is kell tudnom, hogy mire van szüksége. Aztán idővel el kell engedni. És belőle lehet majd, ami nagy szerencse, a felnőtt olvasó.
– Te vagy az egyik legszorgalmasabb kortárs írónk: a rendszeres tárcák mellett, versek, novellák, regények, színpadi művek is születnek. Munkabírás vagy az állandó figyelem a szövegeid motorja?
– Szoktam mondani, hogy szeretek jönni-menni a műfajok között. Tárcát írni a szabadság furcsa, gyors gyakorlata. Megölelni az illúziót, szépen, szerényen megünnepelni a hétköznapit. A novellában a fegyelem gyakorlatát látom, fegyelmezettnek kell lenni, mértéktartónak, de ott a suttogásból is lehet velőt rázó jajkiáltást csinálni. A drámához biztosan nem értek, de azért lett néhány opus. A regény kivételesen nagy macera. Kilátástalanság, elveszettség, hirtelen öröm, örök hullámzás. Egyébként pedig az indíték változó. Fiatalkoromban kerestem a forma mindenféle lehetőségét. Most már inkább félek. Az írással, legyen az Trapiti, Szív Ernő-féle üveggolyó vagy Virágzabálók, visszatartok valamit, ami… nem is tudom, ami félelmetes. Különben Pálcika is erről nyomoz. Hogy érezheti magát egy szirmait vesztett virágfejecske?!
– A járványhelyzet mennyire szólt bele az életedbe? Témát ad vagy csak megbéklyóz?
– A Pálcikát például járvány alatt írtuk Samuval, még az első, csöndesebb hullám idején. Lekarcolódott közben jónéhány tárca és két dráma is, meg benne vagyok egy nagyregényben. Tulajdonképpen ugyanazt csináltam, mint máskor. De most már nagyon hiányzik az utca, a sarkon megtapasztalható történet, egy semmi mozdulat drámája. Az élet sok helyen van. Az íróasztal mellett is rengeteg élet működik. De hát hiányzik a múzeum, a mozi, az élő színház, a piac, egy buszmegálló.
– A híreket nézve lassan az életünk színesebb lesz, mint bármelyik regény. Ereszcsatornák, vaskosan fogalmazó miniszteri megbízottak. Neked nincs néha az az érzésed, hogy az egész ország egy rossz regény foglya?
– Ugyan, dehogy! Ezek csupán szegény és gyáva, hogy úgy mondjam, nemzeti epizódok. Akarnok és gyáva emberek akarják megmondani, miben, miféle bonyolult, drámai, esendő és kiszolgáltatott relációk között élünk. Aztán fölnyúl értük a pokol. De nem tudnak mesélni, nem tudnak elbeszélni, akarni tudnak csupán, harcolni és győzni kívánnak. Hatalom minden áron. Ez az ország kétségtelenül egy nagyszabású, ordenáré fikció foglya. De ez nem regény. Ennek a műveleti folyamatnak technikája és ideológiája van maximum, a mélysége nulla, én nem nagyon látok megrendítő emberi drámát. Hidd el, el lesz mesélve minden rossz és olcsóság, és már mesélik is remekül: Závada, Háy, Tóth Kriszta, Spiró, Kerékgyártó. Jut eszembe, a Pálcika új könyvében szerepel Eresz Endre is, egy virtigli eresz. Szeret az ember nyakába csorogni, illetve két dolgot különösképpen nem szeret, az avart és a darázsfészket.
DARVASI LÁSZLÓ korábbi művei: Magyar sellő; Taligás; Isten. Haza. Csal.
