Emma Donoghue: Hívnak a csillagok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Feszes, izgalmas és sodró regénnyel lepte meg olvasóit az ír Emma Donoghue, akit a spanyolnátha századik évfordulója ihletett meg. A Hívnak a csillagok bár első hallásra romantikát ígér, a könyvben nyoma sincs ennek: az első világháború utolsó napjai, a hatnapos felkelés adja a hátterét a járvány elleni véres küzdelemnek három nő – orvos, nővér és egy önkéntes segítő – sorsán keresztül.
A jó szerzőnek időnként még a sors is a keze alá dolgozik. Emma Donoghue, akit megihletett a spanyolnátha nevű nagy influenzajárvány századik évfordulója, 2018 októberében fogott hozzá, hogy regényt írjon a pandémia dublini időszakáról. (Ismert tény, hogy a spanyolnátha több embert vitt el, mint maga a háború, becslések szerint az akkori világnépesség 3–6 százalékát. Sokan azzal magyarázzák a megdöbbentően magas számokat, hogy a háborús viszonyok alaposan kikezdték az emberek általános egészségügyi állapotát, főként a szegényebbekét.)
2020 márciusában készült el, amikor a világot épp egy másik járvány kezdte bilincsbe verni. Egészen megdöbbentő lehetett látni, ahogy a papírra vetett soroknak egy része megelevenedik körülötte. Ez a vészjósló egyezés – és emiatt hátborzongató aktualitás – magyarázza, hogy a regény igen gyorsan jutott el az angolszász olvasókhoz, majd tavaly év végén a magyar boltokba is bekerülhetett Dudik Annamária Éva szélsebes és igen gördülékeny fordítói munkája révén.
A cím miatt (Hívnak a csillagok) könnyen úgy tűnhet, hogy valamiféle romantikus, giccses – mint az émelygő mosolyokkal súlyosbított A klinika című tévésorozat volt – feldolgozást kapunk, amelyben ugyan felbukkan a járvány is, de mindent legyőz a szerelem. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Donoghue regénye sokkal inkább hasonlít Steven Soderbergh jóval józanabb kórházi sorozatához, A sebészhez – csak majd húsz évvel később, és nem New Yorkban játszódik a cselekmény, hanem Dublinban. Illetve a könyv mindössze három nap történését meséli el a raktárhelyiséget kényszerűségből átalakított „osztályon”, a lázasszülészeten, ahová a betegség tüneteit mutató várandós nőket helyezik el. Itt dolgozik a regény főhőse, a harmincéves Julia Power, aki már átesett a spanyolnáthán, tehát immunitást szerzett.
1918-at írunk, a háború még nem ért véget, mindenki kimerült, a város utcái még a hatnapos húsvéti felkelés nyomait viselik (1916-ban Írország függetlenségét szerette volna elérni a mintegy 1500 fegyveres, akik hat napig tartották a városközpontot). Ám most mindent és mindenkit leural a ravasz és igen halálos járvány. A kórház dolgozóinak zöme is beteg már, így egyre kevesebb nővérre jut egyre több beteg, a kevés számú, szinte csak mutatóba megmaradt orvos ide-oda rohangál az osztályok között. A halál pedig bőséggel arat. Ezen a napon Julia nyakába szakad az egész „osztály” gondja, ami ugyan csak három beteget jelent, mégis számos problémát. A spanyolnátha ugyanis az esetek többségében koraszüléshez és számos komplikációhoz vezet.
Végül kap segítséget, a még saját korát sem tudó önkéntes (tehát még csak nem is gyakornok vagy segéd-ápoló), a vörös hajú Bridie Sweeney személyében. A huszonéves lány, akit „egy átlagos napon a főnővér be sem engedett volna a kórházba”, bár semmilyen előképzettséggel nem rendelkezik (csak hajmeresztő, már-már babonának is beillő ismeretekkel), könnyen tanul, így gyorsan hasznos társa lesz a nővérnek. Jól bevált írói trükként, amikor őt tanítgatja Julia, akkor mi is „megtanuljuk” a korabeli orvoslás szabályait, előírásait, módszereit. Az ő munkájukat segíti a rejtélyes, lázadó és a felkelésben is részt vevő orvosnő (a regény egyetlen, a valóságban is létező szereplője), Kathleen Lynn.
A három nő révén kerülünk be a gyógyítás frontvonalába. Szinte elképesztő az az írói magabiztosság, ahogy felvázolja nekünk nem csupán az „osztály” működését, a korabeli eszközöket, a túlhaladott vagy éppenséggel modernnek számító orvosi módszereket, a kórház belső működését, és még arra is van ereje, hogy a néha szülőgépként szolgáló, nyomorúságos körülmények között élő nők helyzetét elénk tárja a maga megrendítő mivoltában. És mindezt úgy, hogy a cselekmény sodrása egy pillanatig sem torpan meg. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy egy koraszülés is lehet ilyen izgalmas, de tanúsíthatom: együltömben száguldottam végig az első részen (Vörös). A színekkel jelölt négy rész (a továbbiakban Barna, Kék, Fekete) a cianózis nevű betegség egyre súlyosbodó folyamatát jelöli, épp úgy, ahogy egyre nagyobb erőfeszítésre lesz szükség a kis osztályon. Bár a halált legtöbbször így sem lehet feltartóztatni.
A szoba című regényével már bizonyító író (amely több Oscar-jelölést is hozott az alkotóknak, az írónőnek például a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában, ám végül nem hozott szobrot), most is egy elképesztően izgalmas, feszült, ugyanakkor mindenre odafigyelő regényt tett le az asztalra. Egyszerre hozza mozgásba a színes és komplikált történelmi hátteret és vallási helyzetet (Írországnak bőven kijutott ebből a 20. században), nem akármilyen érzékenységgel festi fel a kiszolgáltatott, szegénységben vergődő nők életét, akikkel kapcsolatban ez a mondás járja: „Nem szereti az urát az asszony, ha nem szül neki tizenkettőt”. Ráadásul Dublinban még említeni sem szabad azokat a módszereket, amelyekkel elejét lehetne venni a nem kívánt terhességnek.
A keserű humort pedig a kormány plakátokon terjesztett hivatalos közlendői szolgáltatják. Képzeljék el csupa nagybetűvel: „Fontos a belek rendszeres ürítése. Vigyázzunk a munkaerőre, hogy a harc győzelemmel érjen véget.” Vagy: „Köhögéskor, tüsszentéskor a kezet a száj elé. Ostobák és árulók miatt terjed a betegség”. A könnyen adódó áthallásokat az olvasóra bíznám.
EMMA DONOGHUE legutóbbi művei: A rokon; A csoda; A szoba
