Bereményi Géza: Azóta is élek | Benedek Szabolcs kritikája
Hetvenötödik születésnapját az összegyűjtött novelláinak megjelentetésével ünnepelte a kiadó, és most már ünnepelheti az olvasó is. Megelevenednek a hatvanas évek, a pályakezdés kanyargós esztendei, a későbbi filmek alapanyagai, de eljutunk a Cseh Tamással fűszerezett önéletrajzi szövegekig is. Bereményi-esszencia egy kötetben!
A híres, többször idézett és számos analóg helyzetre ráhúzott mondat a jelek szerint Bereményi Géza Hóesés a Vízivárosban című novellájában hangzott el először. A történet a hatvanas években játszódik: a család meglátogatja a vízivárosi Nagypapát, és az elbeszélőnek eszébe jut egy néhány évvel korábbi eset, amikor az apja – a vízivárosi Nagypapa fia – egy este fegyverrel a vállán állított haza. „Este volt és kijárási tilalom”, az elbeszélő édesanyja pedig néhány tőmondatban elmondja, hogy a szülők arra jutottak, hogy el kellene menni innen, mert ebben az országban nem jó, nekik már a háború alatt le kellett volna lépniük, de akkor még nem ismerték egymást, és itt az egyetlen örömük az volt, hogy összeismerkedtek. Németország a cél, de ha az elbeszélő (vagyis a kisfia) úgy szeretné, akkor mehetnek Franciaországba is, néhány napig még biztonságosan át lehet kelni a határon. „Egyszerű dolog. Mégis azt gondoltuk, megkérdezünk téged. Szívesen jönnél velünk? Azt mondtam, én inkább maradnék. Sóhajtottak, hát akkor jó, akkor itt fogunk élni.”
A mondat, ha nem is teljesen szó szerint, de mindenki számára ismerősen és emlékezetesen hangzik el a Megáll az idő című film elején is, amelynek forgatókönyvét Bereményi írta a rendezővel, Gothár Péterrel közösen. Úgy sejtjük hát, hogy fontos mondat lehetett ez a számára, és talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a valóságban is többé-kevésbé ebben a formában hangozhatott el. Egyébként a fent említett elbeszélésből is készült film, csakúgy, mint a szintén klasszikusnak számító Eldorádóból (ezt nem csupán írta, hanem rendezte is Bereményi Géza), amelynek novellaeredetije – ahol szintén központi figura a vízivárosi Nagyapa – természetesen szintén helyet kapott a mostani novellagyűjtemény lapjain.
Összegyűjtött elbeszélések, így szól az alcím, a Bereményi-életművet jól ismerő olvasó azonban könnyen zavarba jöhet, amikor elkezdi a tartalomjegyzéket böngészni. Első látásra ugyanis olybá tűnik, mintha korábban megjelent darabok hiányoznának az összesből. A magyarázat egyszerű: az író nem egy novellának új címet adott (ennek kapcsán érdemes elolvasni a szerzővel készített interjúnkat). Abból például, hogy Petőfi „Ha férfi vagy, légy férfi” c. költeményének elemzése, az lett, hogy Ha férfi vagy, légy férfi. Ízlések és pofonok, de nekem az eredeti valahogy jobban tetszett.
A négy ciklus közül a római egyessel jelölt Bereményi első kötetének, A svéd királynak a teljes anyagát tartalmazza, megtoldva az Előhang című darabbal, amely 1953. november 25-án, a 6–3-ra végződött magyar–angol meccs rádióközvetítése idején játszódik, és érdekessége, hogy eredetileg a Legendárium című 1978-as családregény első fejezete volt. Önálló novellaként pedig kötetben először a Feltűrt gallér című 1994-es válogatásban bukkant fel. Feltűnő, hogy ezekben a legkorábbi szövegekben is jelentkezik az a látszólagosan szenvtelen, ugyanakkor a szavak mögött nagyon is fűtött elbeszélői hang, amely a későbbi szövegeket is jellemezte. Bereményi viszonylag kevés jelzőt használ, kerüli az érzelmek lekottázott ábrázolását, nem mindig teszi lehetővé, hogy belelássunk a szereplői fejébe, ugyanakkor pont ebben a fojtott csöndességben, a kirívó tónusok szándékolt hiányában húzódik meg nem egyszer a szövegek visszatérő olvasmányélményeként jelentkező drámaiság.
Utóbbit részint a cselekmény hordozza magában. A korai novellákban a fordulópontokat több esetben is szürreális elemek felbukkanása jeleníti meg, amikor a történet úgy zökken ki a látszólagos valóságból, hogy közben a hitelesség sem szenved csorbát, a sztori magától értetődő természetességgel halad tovább realitás és képzelet mezsgyéjén. A pályakezdő író beadja haldokló nagyanyjának, hogy Hugó Viktor álnéven ő írta a Nyomorultakat, a különc svéd uralkodó, XII. Károly pedig megjelenik a róla olvasó Somogyinak. Később már nem lesz szükség efféle csavarokra, ám a meglepetés és a kiszámíthatatlanság továbbra is ott vibrál a szövegekben, még akkor is, ha látszólag minden a maga medrében halad. De csupán látszólag, hiszen a novellák élményanyagául szolgáló „létező szocializmus” realitása önmagában fából vaskarika, ebből eredően a korszak teljes szürrealizmusa ott lebeg a figurák összes cselekedetében.
Az újabb Bereményi-regények (Vadnai Bébi, Magyar Cooperfield) fényében az életrajzi elemek is nyomatékosan tetten érhetők, és egyébként is: több mindent ismerhetünk már a korábbi művekből (ideértve a filmeket és a színdarabokat is), illetve a novellák egyes jeleneteiben is vannak átfedések. Mindez azonban korántsem zavaró, sőt általuk újabb és újabb árnyalatok kerülnek az egyre vaskosabb és erőteljesebb rétegekre, amelytől még elevenebben, élénkebben, és ami különösen fontos, még pontosabban látjuk a dolgokat. (Több novellában van egyébként akár konkrétan, akár utalásként szó Lengyelországról, főként az oda tett kirándulásokról. Egyszer talán az is megérne egy misét, hogy miért vonzódott a magyar értelmiség és művészvilág a hagyományos „együtt issza a borát” dolgokon túl a lengyelekhez, és ez miben és hogyan tükröződik vissza az akkor született művekben.)
Másrészt a figurák sem mentesek a drámai vonásoktól. Időnként magától értetődőnek tűnne némelyiket szimplán különcnek nevezni, ha nem tudnánk, hogy megnyilvánulásaik voltaképpen a túlélést és a talpon maradást szolgálják a valóság jelentette, olykor az élhetetlenségig szürreális körülmények között. Többüket ismerősként tarthatjuk számon. A Törökországból két hét alatt hazalovagló XII. Károlynak emléktáblája van Pesten, a Váci utca és az Irányi utca sarkán, ahol hajdan egy pihenő erejéig kikötötte a lovát. Szukics Magdát és Pierre-t a filmvászonról lelépve ezúttal novellafiguraként üdvözölhetjük. Irént ugyancsak jól ismerjük a Cseh Tamásnak írt Bereményi-dalszövegekből (ebben a könyvben egy hosszú levél olvasható tőle a testvérének). Ám az ismeretség nemcsak ennyiből áll, a motívumok és a szándékok, leginkább pedig a mindenhol jelentkező korlátok hűen tükrözik a kort, amelyben éltek, a huszadik század derekának Magyarországát.
A római kettessel jelölt ciklusban az említett Hóesés a Vízivárosban mellett egyedül a meghökkentően szenvtelen kamaszerotikája miatt emlékezetessé váló A régi házban című novella szerepel. A harmadik ciklusban az Eldorádó és más nagyobb lélegzetű elbeszélések kaptak helyet, ezekben – azzal együtt, hogy megtartotta fent említett vonásait – a korai szövegekhez képest annyiban változott az elbeszélői hang, hogy megfogyatkoztak, sőt olykor eltűntek a párbeszédek, helyettük hosszú bekezdésekben, tűéles részletességgel elbeszélt, erős gondolati háttérrel rendelkező történeteket kapunk, amelyekben visszaköszön a filmes tapasztalat és a kamera formálta nézőpont. (Érdemes megemlíteni Bereményi történelmi érdeklődését is: az ’56-os élmények a kötet több darabjában előkerülnek, de Az anyai ág című elbeszélés például a mikrotörténetírás módszerét követve egészen a 19. század közepéig kalandozik vissza.)
A római négyes ciklus első, nagyobb lélegzetvételű darabjában (Családi gyász) egy olyan szereplő beszél, aki maga se tudja, él-e még, vagy már meghalt – megformáltságában részben még az előző ciklushoz kapcsolódik. A következő, rövidebb és dialógusokban ismét gazdag novellák a kötet végén pedig már pusztán annyiban is egyértelműen, mi több, kimondottan önéletrajzi darabok, hogy a szereplők (Ajtony Árpád, Czine Mihály, Cseh Tamás, Szentjóby Tamás és mások) konkrétan is meg vannak nevezve. Az utolsó szövegben (Jézus újságot olvas – eredetileg egy orvosi folyóiratban jelent meg) visszakanyarodunk a diftériajárványhoz, ami az Eldorádóban már ugyancsak hangsúlyt kapott.
Bónuszként a Se jó – se rossz című utolsó előtti darabként viszontlátjuk a már jól ismert szállóigét is: „Itt fogunk élni”. Igaz, itt csupán vágyként szerepel, mindenesetre az ily módon létrejött duplázásra erőteljesen reflektál a kötetcím.
BEREMÉNYI GÉZA legutóbbi művei: Magyar Copperfield; Versek; Vadnai Bébi.
