Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma | Kácsor Zsolt kritikája
Irodalmi utazás Dante poklán keresztül az éjszaka mélyére Kerouac, Hrabal, Tarr Béla és sok más művész társaságában. Avagy így kell széles nemzetközi kontextusvilágba helyezni több tízezer ártatlan migráns gyermek sorsát az USA déli határvidékén.
A regény abból a sokkból született, hogy az Egyesült Államok déli határvidékén az amerikai határőrizeti hatóságok évente sok tízezer külföldi, elsősorban mexikói és közép-amerikai gyereket szakítanak el a szüleiktől. Ezek a szülők a mai magyar propagandamédia szavával élve „migránsok”, a gyerekeik is azok, de ha szerencséjük van, akkor a család az Egyesült Államokba kerülve egyben marad – ha nincs szerencséjük, és őrizetbe kerülnek, akkor a gyerekek „elvesznek” valahol. Erről szól az Elveszett gyerekek archívuma, amely Valeria Luiselli első nagyregénye, s habár Amerikában játszódik, az olvasó magyarként is érintettnek érzi magát, elvégre a mi déli határvidékünkön is felépült egy olyan kerítés, amely lehetőséget ad családok, köztük gyerekek fogva tartására.
A regény főszereplői egy átlagos amerikai család tagjai: mama, papa, kislány, kisfiú. Nevük nincs, legalábbis a polgári nevüket nem tudjuk meg, csak a sorsukat éljük át. Valeria Luiselli nem bízott semmit a véletlenre, úgyhogy ez a sors bizony el van mondva, ki van fejtve, meg van világítva, ki van domborítva.
Olvasás közben úgy éreztem magam, mintha beültem volna egy könyvtárba, hogy elolvassak egy regényt, mire odajött volna a könyvtáros, és az asztalomra tett volna még háromszázat a témáról: tessék, ha már olvasni akartál, hát olvass! Az asszony és a férje „hangvadászok”, azaz hanganyagok gyűjtésével, leltározásával, archiválással foglalkoznak, a gyerekek meg iskolások – és ez a négytagú család New Yorkból egy napon útra kel, hogy lemenjenek Arizona államba, ahol a papa az apacs indiánok nyomába kíván eredni. A narrátor – legalábbis a regény nagy részében – a nő, aki mindent, de tényleg mindent elmond, semmit sem hagy kifejtetlenül, minden gondolatot meghámoz, minden érzelmet körbejár, egyetlen eszmei utat sem hagy feltérképezetlenül.
Egyszerre ömlenek ránk egy széles műveltséggel és rendkívüli olvasottsággal bíró, kétgyermekes középosztálybeli nő családi és gyermekkori emlékei azokkal az asszociáció-folyamokkal, amelyeket az emlékezés és az utazás vált ki belőle. Sorjáznak a művésznevek, az ismerős és ismeretlen írók, zenészek, festők nevei. Az elbeszélőtől megtudjuk, hogy Kerouac nem oké, Golding ellenben oké, és amikor Arkansas államban járva Bill Clintonról a narrátornak egyszerre csak eszébe jut Bohumil Hrabal, és idéz még tőle is – na, akkor sajnos elnevettem magamat. Akkor is fölnevettem, amikor szóba kerül a mi zsenink, Tarr Béla neve és a Sátántangó című filmje – méghozzá a spagettiwesternek kapcsán, egy igazi amerikai redneck füle hallatára.
Holott a narrátori hang nem nevetséges, nem humoros, nem is szellemes – hanem a témához „illően” vagy „méltón”: tragikus. A határszélen rekedt vagy eltűnt sok tízezer gyerek drámája érthető módon mélyen megérinti az elbeszélőt, hiszen a regényben ő maga is 1+1 gyermek anyja.
Ez az érzelmi súly olyannyira ránehezedik a regényre, hogy minden és mindenki jelképszerűvé és jelképessé válik.
A megidézett apacsok a mai amerikai társadalom lelkiismeretére nyilaznak, a szereplők a pokolba tartanak, és utazásuk ebben a szimbólumrendszerben voltaképpen áldozathozatal, amely önmaga logikája szerint emberhalált követel. Erről az útról Ábrahám jutott eszembe, a zsidók ősapja, aki a fiával, Izsákkal vágott neki a hegynek, hogy feláldozza őt – az Örökkévaló közbeavatkozása kellett ahhoz, hogy ne történjen tragédia. A gyerekek ebben a regényben is felkínáltatnak az Örökkévalónak, ám hogy miképpen, azt nem szeretném elmondani, mert nem szeretném elrontani a meglepetést.
A New Yorkból Arizonáig, azaz északról déli irányba tartó, legális családi utazás minden elemében rájátszik az éppen fordított utat bejáró sorsokra. A migránsok délről északra és illegálisan utaznak, nincs semmijük, a céljuk az, hogy megélhetéshez jussanak – míg az elbeszélőnek és családjának látszólag mindene megvan. Ebből a két ellentétes irányból logikusan következik, hogy az ellentétes előjelű sorsoknak valahol találkozniuk kell, mert ha elkerülik egymást, akkor nincsen dráma. Ezt a drámai találkozást a szerző úgy próbálja megoldani, hogy a kívülről boldog amerikai családnak látszó közösséget (törzset, ahogy ő fogalmaz) összetartó szálakat szétzilálja.
Nem akarom részletesen elmesélni, hogy miképpen, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez viszont nem következett a történet logikájából. Ha egy nő olyan okos, mint a regénybeli (amúgy meg nem nevezett) szereplőnk, akkor mindent elkövetne, hogy ez a család együtt maradjon. Kivéve egyetlen esetben: ha a regényben szereplő „amerikai család” maga is egy szimbólum, és az amerikai társadalmat szimbolizálja. Akárcsak a déli államok embertelennek ábrázolt világa, amely – idézem a regényből – „csontos, elhagyatott és tényszerű”.
Beszéljünk végül a regény nyelvéről, stílusáról is. Nekem nagyon tetszik, hogy a szöveg mellé egyéb dokumentumokat (jegyzőkönyveket, családi fotókat, leltárjegyzékeket, térképeket stb.) is kapunk, ami abba az irányba löki az olvasást, mintha valóban megtörtént eseményekről olvasnánk. Holott ez a történet önmagában is eléggé erős és megrendítő ahhoz, hogy ne szolgáljon rá a valóság hitelesítő pecsétjére. Különben is: a szépirodalmat a nyelv hitelesíti – amit a valóság hitelesít, azt újságírásnak hívják. Ezt csak azért mondom, mert a regényben van valami riportszerű: sok helyen olyan a nyelvezete, mintha nagyriportot olvasnék, ami vélhetően szándékos írói fogás, hiszen a szerző újságcikkek tucatjait idézi. A riportszerűséget erősíti az is, hogy a regény sok-sok kisprózából áll össze, 2-3-4 flekkes anyagokból, amelyek olyannyira kidolgozottak és lekerekítettek, hogy önálló novellaként is megállnák a helyüket.
Szerintem nyelvileg a harmadik részt lezáró, Visszhang-kanyon címet viselő betét a legerősebb. A fordító – Mesterházi Mónika – itt elemében van, hiszen ez a szövegfolyam líraian áradó, szépséges, költői ihletettségű próza. Egyetlen hosszú mondat, amely elmélyülten és forrón kanyarodik ide-oda, mint egy amerikai kanyon. Gyönyörű.
