Michel Houellebecq: Intervenciók 2020 | Benedek Szabolcs kritikája
Bár évekkel ezelőtt a francia íróról mintázták meg a kiábrándult értelmiségiként elhíresült mémet, az összkép nagyon is csalóka: nem nihilista és nem is embergyűlölő. Az elmúlt harminc évet felölelő interjúkból és esszéiből egy sokkal pontosabb világkép rajzolódik ki, miközben nem hazudtolja meg magát: egy-egy sarkos és pimasz kijelentése most is képes kiverni a biztosítékot.
Sok évszázaddal ezelőtt, amikor még nemcsak, hogy jobb volt minden, de könnyebb és szebb is volt az élet, mert például lehetett könyvvásárokat tartani, Michel Houellebecq volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a vele való pódiumbeszélgetéskor a nézőtéren egy gombostűt se lehetett volna leejteni, a dedikáláson pedig hosszú sor kígyózott a francia író előtt. Én is beálltam és kivártam türelmesen, hogy végre Houellebecq elé kerülhessek, aki egy keskeny asztal mögött foglalt helyet, és anélkül, hogy fölnézett volna, lendületes mozdulattal firkantotta bele a nevét az orra alá dugott könyvekbe.
Amint megálltam előtte, ki tudja, milyen intuíciótól vezettetve hirtelen fölnézett, és rácsodálkozott a pólómra, amelyen szokás szerint a The Beatles felirat díszelgett, alatta pedig egy mágikus számsor: 09.09.09. Houellebecq végigmért, majd azt kérdezte a mellette ülő fordítóján, Tótfalusi Ágnesen keresztül, hogy mit jelentenek rajtam ezek a számok. Mire azonban kinyöghettem volna, hogy ez egy reklámpóló, és abból az alkalomból készült, hogy 2009. szeptember 9-én díszdobozban kiadták a Beatles összes felvételét, a sornak már tovább kellett haladnia, úgyhogy szegény Michel legalábbis tőlem nem tudhatta meg a rejtély megoldását.
Most már, hogy elolvastam a frissen megjelent esszékötetét, az Intervenciók 2020-at tudom, hogy miért keltette föl a kíváncsiságát ez a felirat. A könyvből ugyanis kiderül, hogy Houellebecq számára Paul McCartney az isten – szó szerint így hangzik el –, képes megkönnyezni a Let It Be című dalt, de egyébként Schubert műveiért is eléggé odavan. Mindez sokak számára akár meglepetés is lehet, azok után legalábbis mindenképpen, hogy ugyancsak évekkel ezelőtt Houellebecq-ről mintázták meg a kiábrándult értelmiségiként elhíresült mémet. Azt a figurát, akinek senki és semmi nem felel meg, mindenbe és mindenkibe beleköt, és aki szerint kábé minden úgy, ahogy van, szar a világ, az élet reménytelen és menthetetlen, akár az emberiség maga. Mindezek alapján úgy is lehetne fogalmazni, hogy ha egyszer elkészítenék a nihilizmus szobrát, akkor Michel Houellebecq lehetne hozzá az ideális modell.
Sietve leszögezem, hogy ez óriási tévedés. Houellebecq nem nihilista és nem dekadens. Nemcsak azért nem, mert például meghatódik Paul McCartney egyes dalain. Ő maga is rejtélyesnek és különösnek tartja a ráaggatott címkét. Ahogy fogalmaz: „Ha rágyújtasz, miközben a TGV-re vársz, máris rögtön nihilistának kiáltanak ki”, majd elmagyarázza, hogy a nihilizmus a 19. századi Oroszországhoz kötődik, és azok a forradalmárok voltak nihilisták, akiknek fogalmuk se volt, mit szeretnének bevezetni, ám abban biztosak voltak, hogy mindent le kell rombolni, mert azzal csak jobb lesz, mint azelőtt. „Nem, én nem vagyok nihilista – szögezi le határozottan Michel Houellebecq –, pont fordítva, konzervatív vagyok.”
Egyszóval nem rombolni akar, hanem éppenséggel megtartani. Igaz, egy másik helyen, egy másik interjúban (merthogy interjúk is vannak a kötetben, számomra egyébként ezek voltak a legérdekesebb részei) már valamivel árnyaltabb fejtegetésbe bocsátkozik. „Nem tudom, hogy én konzervatívnak számítok-e, de nem hiszem, hogy az emberi lény – és ebben nem különbözik a többi állatfaj egyedeitől – arra született volna, hogy egy állandóan változó világban éljen. Tehát az egyensúly hiánya, az egyensúlyra épülő tervek hiánya önmagában élhetetlen helyzetet teremt. Az állandó változás ideája lehetetlenné teszi az életet.”
Houellebecq ugyanakkor általában mintha nem is kimondottan a progresszióval kívánna szembefordulni. Nem magával a változással van főként baja, hanem sokkal inkább azokkal az eszmékkel, amelyek a modernség és a változás szükségességét hangoztatva szerinte kisajátították a 20. századot. Vagy talán mondhatjuk úgy is, hogy Houellebecq szemében a világot máig ható érvényességgel élhetetlenné tették.
Egy helyütt azt írja például, hogy napjaink társadalmában beleragadtunk a kamaszkorba, amely immáron nem átmeneti állapot.
Miközben testi valónkban megöregszünk, halálunkig a kamaszkorban kényszerülünk élni. 2017-ben a ráaggatott nihilista címkével kapcsolatban pedig már így fogalmazott: „Nihilista író vagyok (a szó nietzschei értelmében), efelől semmi kétség: egy nihilista korszak és a nihilizmusból fakadó szenvedés írója vagyok.”
A kiábrándultság ily módon elsősorban korunknak szól. „A világegyetem az elkülönülésre, a szenvedésre és a gonoszságra épül”, jelenti ki egy másik interjúban, majd meg is magyarázza, miért érzi szükségét ezt a műveiben is ábrázolni: elszánt arra, hogy leírja a dolgok eme állapotát, és ezáltal talán meg is haladja azt. Ezen a ponton akár vissza is kérdezhetnénk, hogy de hát a meghaladás nem jelent-e szintén változást, és amennyiben így vélekedik, akkor mit is jelent a Kilépni a 20. századból című esszé kezdőmondata, miszerint: „Az irodalom nem jó semmire”. Mint ahogy tulajdonképpen a változást hiányolja a kötet egyik legfrissebb írása is a koronavírus okán: „a karantén után nem fogunk új világra ébredni: ugyanaz a világ lesz az, csak valamivel rosszabb változatban”.
Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy amint általában, most sem szerencsés mondatokat kiragadni a szövegkörnyezetükből. Ebben a kötetben hosszabb-rövidebb esszék és interjúk sorakoznak egymás után az elmúlt mintegy három évtizedből. Ezen idő alatt nemcsak a világban történt számos dolog, hanem vele is, világhírű író lett (a mémesedés ennek csupán egyik, ám kétségkívül beszédes jele), és olyan regényeket tett le az asztalra – valamint versesköteteket, amelyek számára ugyanannyira fontosak –, hogy méltán figyelnek a szavaira.
A perspektívák és a horizontok az esztendők múlásával és a körülményekkel párhuzamosan változhatnak, ezzel együtt ennek a harminc évnek a szövegeiből érzékelhető módon körvonalazódik, sőt ki is rajzolódik egy látható világkép. Amivel persze lehet, sőt bizonyos pontjaival kell is vitatkozni. Nincsenek kétségeim afelől, hogy ezt Houellebecq is így szeretné. Az azonban nem igaz, hogy embergyűlölő, dekadens és nihilista lenne. (Egy másik öndefiníció: „Katolikus vagyok abban az értelemben, hogy megfogalmazom egy Isten nélküli világ iszonyatát.”) Annak ellenére sem, hogy egyes kijelentései ebben a könyvben is bizonyára sokak számára kiverhetik majd a biztosítékot.
Mert hát érezhető a düh a soraiból, és ennek megfelelően nem egyszer sarkosan, pimaszul, provokatívan vagy akár sértőn fogalmaz. Ugyanakkor a maga szemszögéből mégiscsak egyfajta látleletet ad a technokrata világunkról, amelyben csupán egy bizonyos mérnök- és szakemberréteg számít igazán produktívnak, a számítógépek futószalagszerűvé tették az irodai munkát. „Az ünnep arra való, hogy elfeledtesse velünk, hogy magányosak és nyomorultak vagyunk, és halálra szántak bennünket”, és nincs messze az az idő, amikor a szaporodás in vitro klónozás keretében történik majd.
Miközben ezt a könyvet olvastam, időnként fölszisszentem, időnként fölnevettem, időnként a fejemet csóváltam, időnként bólogattam. A legszívesebben pedig szerettem volna visszakérdezni, közbeszólni, elmagyarázni és megmagyaráztatni szavakat, mondatokat. Az biztos, hogy a közönyösség messzemenően hiányzik ezekből a szövegekből, amelyek ily módon bennünket se hagynak szenvtelenül. Már csak ezért is olvastatja magát ez a könyv.
MICHEL HOULLEBECQ legutóbbi művei: Behódolás; Szerotonin; Közellenségek.
(A borítókép Stiller Ákos munkája, amelyet a 32. Magyar Sajtófotó Pályázatra küldött be. FORRÁS: archivum.sajto-foto.hu)
