Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány | Balázs Imre József kritikája
Olyan sorozatként is felfogható Vida Kamilla első verseskötete, amelyben minden résznek megadatik valamiféle felismerés lehetősége, de mindig van egy következő rész is. Talán ezért is felkavaró, örvénylő az összhatás. Reflexivitás, határok feszegetése, rendszerkritika a fiatal költőnemzedék egyik ígéretes tagjától.
Vida Kamilla verseiben többször felismerhető az az elbeszélői játszma, amely az „akkor még nem tudtam, hogy” elvére épül. Az elvnek megvannak a maga változatai: az utólagos többlettudás gyakran kiábrándulástörténetbe fordulhat (az, ami egykor jónak tűnt, valójában nem volt az), de a fordítottja sem ritka (teljesen idióta vagyok, hogy nem ismertem fel: akkor történtek velem az igazán fontos dolgok).
A Konstruktív bizalmatlansági indítvány mindkét forgatókönyvet alkalmazza, és a kiutat is keresi belőlük: harmadik és n-edik lehetőségeket. Ilyen értelemben egy olyan sorozatként is felfogható, amelyben minden résznek megadatik valamiféle felismerés lehetősége, de mindig van egy következő rész is. Talán ezért is felkavaró, örvénylő az összhatás.
Az olvasói emlékezetben annak nyoma, amiről szó van, elhalványul azoknak a gesztusoknak a nyomaihoz képest, amelyeket a kötet nyújt. Határokat feszeget újra és újra, a költői terep és nyelv határait, de közben kicsit a remény és a reménytelenség határait is. Ha néhány kulcsszót kellene társítanom a versekhez, akkor a reflexivitás mindenképp az elsők között szerepelne, de a hedonizmus keresésének depresszív tudatállapotokkal való ötvözöttége, motivációs és demotivációs spirálok is szóba jöhetnének.
A nosztalgia szóval óvatosabban bánnék, mert noha érzékelhető a vidék és a főváros, valamint a gyerekkor, illetve a fiatal felnőttkor viszonyrendszerre építő szerkezet, ezt számos másik szál metszi át.
Az is világos, hogy a reflexív hozzáállás elsődlegességéről nem mondana le a versek beszélője. Így a nosztalgia lehetősége kifordul, mert nem arra vonatkozik, hogy valaha régen minden jobb volt, inkább arra, hogy a naivitás és problémátlanság lehetősége utáni vágy néha megkísérti azt, aki reflexív. Ez pedig már egy önmagunkban átállítandó kapcsolóról szól, nem a világról. Ráadásul azt is tudjuk, hogy a világ nyomása rajtunk épp arra vonatkozik, hogy magunkba helyezzük át az efféle kapcsolókat akkor is, ha nem ott vannak. Nem könnyű ebből kikeveredni.
Vida Kamilla első kötetének határfeszegető gesztusai között ott szerepel, hogy benne van a könyvben, ahogy a szerző aláírja a kötetszerződést a Magvető Kiadóban, és a kiadó megadja számára a lehetőséget, hogy színt válasszon a borító számára. Az irodalmi és egyéb ösztöndíjak elvárásrendszerét is kijátssza, amikor két ösztöndíjról, azok elnyerésének lehetőségeiről és a kapcsolódó követelményekről is szöveget ír, feltüntetve a vers alatt: „A vers megírása közben a szerző az ELTE támogatásában részesült.” Aztán a következő versből az derül ki, hogy talán mégsem – hogy tehát a reflexió maga itt is a lényeg, nem az, hogy „valójában” van-e ösztöndíj vagy sem.
A kötetzáró versek közül több is azzal kapcsolatos, mi lehet a versek szerepe, illetve konkrétan ennek a kötetnek a lehetősége a világban. Hogy például társadalmi szerepet vállaljon, hangzik el a kiadói szerződés aláírásáról is szóló versében. Beleíródik a fogadtatás néhány lehetséges iránya. Hogy mennyire a saját, megélt életre, és mennyire másokéra vonatkoztatható.
A könyv határfeszegető gesztusai pontosan ezek: az, hogy egy verseskötettárgy elkészültének hátterére, következésképpen annak tágabb, gazdasági-kulturális összefüggéseire is reflektál.
Vagy arra, hogy milyen irodalmi szocializációt jelentett például a JAK („Beomlott alattunk a szigligeti terasz – / a terasz, ahol az utolsó pillanatig arról beszéltünk, / hogy bizony, az be fog omlani. / Az omlás régebben mindig csak akkor merült fel, / mikor elmúlt öt óra, és a legújabb fiatal irodalmi formáció / túl volt a bemutatkozáson, a moderátor kérdésére pedig / megválaszolták, hogy Kemény István a költői példaképük.” – Megszűnt a József Attila Kör), amelyről az is kiderül a kötet zárlatában, hogy az épp kezünkben tartott könyv korábbi változatának kiadója is lehetett volna, ha nem szűnik meg időközben.
A rendszer kritikájának azt a lehetőségét választja tehát Vida Kamilla, hogy nyilvánossá teszi. Az a transzparencia, amit a magánéletre vonatkozóan alanyi költészetként szokás megnevezni, gesztusai révén ki tudja mozdítani ezt a kódoltságot. A privátot is performatívvá változtatja, mert figyel a berögzült, automatizálódott kommunikációs elvárásokra, és képes a dimenzióugrásra a kommunikációs szintek között. Innen nézve kifejezetten szembeötlő, hogy a potenciális nosztalgiapillanatok is leggyakrabban valamilyen beszédaktushoz kötődnek (politikai beszéd, ígéret, megnyugtatás, Harry Potter-szerepjáték stb.). Az, hogy ezek a reflexióban kimozdulnak/kibillennek, váratlan mintázatokat öltenek, már eleve számolhat egy dinamikával.
Vida Kamilla verseit nem a tökéletes nyelvi megmunkáltság, a retorikai ívek, nyelvi csattanók elhelyezésének a hibátlan volta miatt fogjuk újraolvasni, hanem mert arról a dinamikáról tudnak sokat, amit egy kíméletlen tekintet vihet bele saját életünk, választásaink, reményeink és reménytelenségeink tehetetlenségi erőknek kiszolgáltatott helyzetébe. A történettöredékek, amelyeket láthatunk, nem a történetekben megmutatkozó én követésére szólítanak fel (noha természetesen az azonosulás lehetőségét is nyitva hagyják), sokkal inkább a reflexiós mozzanatok váratlan jelentéseket feltáró útvonalainak követésére. Ebben pedig a kötet sokkal távolabbra jut valamiféle generációs tapasztalatcsomag egyszerű rögzítésénél: tartalmazza a tényeket, hangot ad annak, aminek még nem volt hangja, és az elrugaszkodás is sikerül – a kötet pillanata éppen az, amikor röpül.
