Gazda Albert: Leningrád | Benedek Szabolcs kritikája
Már azt sem lehetett könnyű eldönteni, hogy Nyilasi vagy Blohin góljainak kell-e jobban örülni. Gazda Albert első, önéletrajzi ihletésű regénye a Szovjetunióban, egész pontosan: Técsőn élő magyarok mindennapjait eleveníti fel, ahol bár a moszkvai idő pereg, az órájukat mégis a magyar tévé híradójához igazítják. A két világ között rekedt, „kint is vagyok, bent is vagyok” életérzéssel viaskodó közösség szemszögéből mesél egy hanyatló birodalom utolsó óráiról.
A városban, ahol felnőttem, bejött a szovjet televízió adása. Ott éltünk az Alföld szívében, viszonylag messze a határtól, a kép mégis tűéles volt, a hang pedig harsány és lehengerlő. Nem tudom, miféle technikával erősítették föl, ám ennek nyilvánvalóan az lehetett az oka, hogy a városban, mint megyeszékhelyen két szovjet laktanya is helyet kapott, ráadásul az egyik nem is a szélén, hanem a mi lakótelepünkhöz egészen közel terpeszkedett. Tisztán emlékszem az esti híradó kezdetére, ahogy a lendületes szignált követően a két bemondó katonás fegyelemmel beköszön: „Dobrij vecser!” – mondta az egyik. „Draszvujtye, tavarisi!” – így a másik. Olyan hangsúllyal és öntudattal üdvözölték a nézőket, mint akik érezhetően tisztában vannak vele, hogy mit képviselnek. Mi tagadás, beleborzongtam.
Holott ez a nagyhatalom akkor már rogyadozóban volt. Az évtizedes hidegháború felőrölte az erejét, és noha létezett egy röpke időszak, amikor úgy tűnt, hogy vezetői jóslatainak megfelelően nemcsak beéri, de le is körözi az imperialista Nyugatot, végül se a szerkezet, se a felépítmény, se az ideológia nem bizonyult kellően megalapozottnak ahhoz, hogy tartós és időtálló maradjon. A hanyatlás ezzel együtt lassú volt és hosszadalmas. Évtizedekig tartott, és nagyjából azt az időt ölelte föl, amit Gazda Albert most megjelent regénye is.
Jószerivel nap mint nap találkoztunk szovjet katonákkal. A közlegények a ZIL teherautó méregzöld ponyvája alól kandikáltak kifelé, a tányérsapkás tisztek Misa mackós jelvényt osztogattak az utcán. Az iskolában minden évben megrendezték a Ki tud többet a Szovjetunióról? című versenyt, időnként szovjet teadélutánt (a szamovárban lefőtt teába lekvárt tettünk) tartottunk, az úttörő ünnepségeken pedig menetrendszerűen elénekeltük a magyar után a szovjet himnuszt is. Ennek ellenére arról, hogy a Szovjetunióban magyarok is élnek, keveset tudtunk.
Akkortájt azt az anekdotát se emlegették nagyon az egyszeri emberről, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Magyarországon volt kisgyerek, Csehszlovákiában kezdte a munkás életét, a Magyar Királyi Honvédségben szolgált, a Szovjetunióban ment nyugdíjba, mígnem idős korára Ukrajnában élt, miközben ki se tette a lábát Munkácsról. És nemcsak azért nem sütötte el senki ezt a mára klasszikussá vált poént, mert a történelmi sor akkor még hiányos volt, hanem mert az ottani magyarokról azon kívül, hogy az Ungváron működő Kárpáti Kiadó a budapesti Mórával adott ki közösen egy magyar nyelvű mesekönyveket, más információnk nemigen volt.
Gazda Albert új könyve nyomán viszont most lehetnek fogalmaink arról, milyen volt magyarnak lenni a testvéri népek internacionalista olvasztótégelyeként számontartott Szovjetunióban. Az előbb regényként emlegettem, ugyanakkor olvasás közben voltak pillanatok, amikor elmerengtem azon, hogy valóban regényről beszélhetünk-e. A kiadói ismertető szerint „ez Gazda Albert első, gazdag, sűrű, érzelmekkel teli regénye”, miközben a borítószöveget író Vass Norbert műfaji meghatározás nélkül szimplán könyvet említ. Az eddig jobbára újságíróként ismert, társszerzőként egy bor-, egy jégkorong- és egy Kárpátalja-könyvet jegyző Gazda Albertnek ugyanakkor nem ez az első szépirodalmi próbálkozása: két éve egy katona történetes antológiában novellával jelentkezett. Nyilvánvalóan ugyanúgy önéletrajzi ihletésűvel, ahogy a mostani könyve – regénye – esetében is.
Merthogy egyfajta önéletrajzról van szó, arról nem lehetnek kétségeink. És nem csupán azért, mert az elbeszélőt és főhőst Albertnek hívják, ugyanonnan származik, ahonnan a szerző, egyidős vele, hanem mert rajta kívül fölbukkannak más, néven nevezett valós szereplők is, például egy epizódban Balla D. Károly, de más kárpátaljai írók is. (A névhasználat tekintetében mintha itt-ott következetlenség lenne, a többség névvel szerepel, páran azonban szimplán kezdőbetűvel, ám ennek föltehetően személyes oka van.) Önéletrajz tehát, amiben nem föltétlen az önéletrajziság a lényeg. Ez a könyv ugyanis túlmutat a szimpla önéletíráson.
Tény, hogy ezekből az alig pár oldalnyi fejezetekből megismerhetjük az elbeszélő-főszereplő-szerző életútját a técsői gyerekkortól a kamaszkori lázadásokon át addig, hogy eljut Leningrádba, ahol találkozik a valódi, bár akkor már (egyelőre ugyan még láthatatlanul) a lejtőn lefelé csúszó Szovjetunióval. Mondják, hogy egy könyvet mindenki képes írni – a saját életének regényét. Ami akkor is regény, ha az egyetlen cselekményszálat a felnőtté válás hordozza, az idő könyörtelen linearitással halad előre, és a konfliktusokat a tyúkszaros életünk mindennapos történései generálják. Gazda Albert könyvében azonban nem a könnyűszerrel beazonosítható önéletrajzi elemek adják az elbeszélt dolgok hitelét. Hanem a közeg, amelyben a főszereplő a többi figurával együtt létezni kényszerül.
Zárványt látunk, egy olyan világot, amely a senki földjén terül el, és az ott élőket leginkább idegenként kezelik, mint ahogy ők se érzik bárhova is tartozónak magukat. Az öregek még emlegetik, hogy milyen volt, amikor Kárpátalja előbb Magyarországhoz, aztán Csehszlovákiához tartozott, azóta viszont – például a nyelvhasználat tekintetében – különbséget tesznek az orosz és az ukrán, illetve az általuk beszélt „ahogy nálunk mondják” között. A fiatalok is tisztában vannak azzal, hogy Trianonban mi történt, és hogy Magyarország az egyetlen ország, amely önmagával határos, ám az apáktól legfontosabb útravalóként azt a tanítást kapják, hogy tanuljanak meg alkalmazkodni, az életben maradásnak ugyanis ez a feltétele.
A határ közelsége azt is jelenti, hogy Albert és kortársai ugyanúgy a magyar kultúrában szocializálódnak, ahogy az előttük járó generációk.
Ha késve is, de eljutnak hozzájuk a magyar újságok és könyvek, és ha nem is minden csatornát, de lehet fogni a magyar tévé- és rádióadásokat, és a mono lemezjátszón, ha óvatosan is, de le lehet játszani a magyar rocklemezeket – mi több, a rajongott magyar sztárok egy része olykor át is jön koncertezni. És hiába van hivatalosan itt is bevezetve a moszkvai idő, az órákat nem ahhoz igazítják, hanem a Magyar Televízió híradójához, így aztán este fél nyolckor ülnek le a képernyők elé. (Óraigazítástól függetlenül viszont éveken, sőt évtizedeken keresztül úgy érzik, hogy áll az idő, és a világban beállt rendben soha nem lesz változás.)
Az idegenségérzetet mégse lehet kiküszöbölni. Átmenni „Magyarba” ugyanis szüntelen vágyakozást jelent egy olyan világ felé, ahol mindenki magyarul beszél, a boltokban mindig van áru és nincs sorban állás, az eladók kedvesek, és olyan filmeket is vetítenek a mozik, amelyeket a kárpátaljai városokban soha. (Csak saját magam pontosítása végett: igazából, úgy rémlik, azt a területet akkor még Kárpát-Ukrajnaként emlegették.)
Albert és társai szüleik és nagyszüleik generációjával együtt a világ tekintélyes részét bitorló nagyhatalom állampolgárai, számukra a megcsonkított anyaország mégis amerikább Amerikánál. (Amellyel kapcsolatban amúgy az elemi tudnivalók között megtanulják, hogy atomtámadás esetén milyen irányba kell a földre vetődni, közben viszont úgy gondolják, hogy az amerikaiaknak jobb és fontosabb dolguk is lehet annál, mint a háború – például az, hogy jó filmeket csináljanak.) Míg minálunk a Szovjetunió volt az emlegetett és követendő példa, ahol nációtól függetlenül mindenki boldogan él, addig a kárpátaljai magyarok a lemondás és az elérhetetlenség kényszerű nyugalmával néztek Nyugat, azaz Magyarország felé. Ez a fajta, szorongással teli meghasonlottság lengi be elejétől végéig a könyv atmoszféráját, és az olyan jelenetekben elevenedik meg a legélesebben, mint amikor például a Dinamo Kijev a KEK-döntőben megveri a Ferencvárost, ám a világbajnoki selejtezőn a magyarok diadalmaskodnak a szovjetek fölött (Nyilasi vs. Blohin).
Gazda Albert Leningrád című könyve nem a főszereplő-elbeszélő szemszögéből nézve regény, hanem egy olyan közösségééből, amely két világ között rekedt. Az egyikből kitépték, a másikba meg nem illeszkedett bele. Nem bírt, és igazándiból mások sem bírták elhelyezni a szovjet mozaikok között. A regényhez szükséges sorstragédiát történelmi kényszerűség szülte.
Katarzis és feloldás pedig azért nincs, mert ez a könyv arról szól, hogy milyen volt egy birodalom utolsó, már erősen hanyatló korszakát úgy szemlélni, hogy az ember egyszerre van kint és bent.
Mindez higgadt, időnként szenvtelen hangon, a személyességet azonban egy pillanatra se nélkülözve, egyes szám első személyű, jelen idejű narrációval elbeszélve (a könyvet P. Szathmáry István rajzai illusztrálják). Gazda Albert megírta azt a könyvét, amelyről úgy tartják, hogy mindenkiben benne van, közben meg nem csupán kitágította a regénybeli horizontot, hanem a fókuszt is áthelyezte a környezetre.
Nekem egyébként úgy rémlik, hogy a keletnémet játékokra az volt írva, hogy Made in GDR, nem pedig DDR, de ez a lényegen semmit nem változtat. Ettől még simán várhatjuk, és várjuk is a következő regényt.
