Annie Ernaux: Lánytörténet | Benedek Szabolcs kritikája
A szüzesség elvesztésének fájdalmas és nem ritkán reménytelennek látszó stációit járja végig Annie Ernaux második magyar nyelvű kisregényében. 1958, két feledni kívánt éjszaka, traumák és végül az íróvá válás valamelyest megnyugtató végkifejlete.
Egy barátomnak húsz évvel ezelőtt volt egy Citroёn Kacsája. Akkoriban elég sok furikázott belőlük a magyar utakon is. Helyesbítek: leginkább a városi utakon. A barátom például a sajátjával soha nem ment vidékre. A világért se mondta volna ki, még magának se, hogy azért, mert nem bízik eléggé a járgányban – talán tartott attól, hogy a Kacsa megsértődik, és akkor tényleg cserben hagyja. Jobb az elővigyázatosság. A Kacsa maradjon a város biztosnak tekintett falai mögött, ahol a baj könnyebben kezelhető.
Szóval, a barátomnak volt egy másik autója is, amivel vidékre járt – nyaralni, kirándulni, nagymamához stb. –, és hát volt a Kacsája, azzal közlekedett a városon belül. Párszor én is ültem benne. Régi darab volt, ellenben – vagy az is lehet, hogy pont azért – tök jól nézett ki. Halványpiros színben pompázott, az első ajtók pedig épp az ellenkező irányba nyíltak, mint ahogy az más autóknál szokás. Nekem legjobban a középen vízszintesen kettéosztott ablakok tetszettek. Ja, és az, hogy amikor szembejött egy másik Kacsa – akkor még gyakran előfordult az ilyen –, a vezetők vérmérséklettől és szitutól függően integettek, dudáltak vagy villogtak egymásnak.
– Ez a szokás – magyarázta a barátom. – Mert Kacsát vezetni életérzés, és ezt csak a kacsások tudják. Azért köszöngetünk. Ünnepeljük az életérzést.
Ezzel nem tudtam, nem is akartam vitába szállni. A Citroёn Kacsa, azaz a 2CV legenda. Különleges hangulatot áraszt. Kár, hogy mostanság semmilyen értelemben nem nagyon lehet találkozni vele. Nekem is azért jutott most eszembe mindez, mert többször fölbukkan Annie Ernaux Lánytörténet című kisregényében, ily módon alátámasztva a könyvből amúgy is áradó hamisítatlan francia fílinget.
Az ember bárhol üti föl, érzi a baguette illatát, látja a szuvenírárusok kis fröccsöntött Eiffel-tornyait, és hallja az Edith Piaf-lemezek sercegését, meg a Kacsa ütemes zaját a macskaköveken.
Az is igaz azonban, hogy mindez csupán a háttér, akár festményen a távolban kéklő hegyek, amelyek segítenek kijelölni a viszonyulási pontokat, ugyanakkor a hangsúlyok egészen máshova esnek. Mondhatni, globálisan megjelenő érzésekre és helyzetekre, mégis minden bizonnyal másként lett volna a kisregény megírva és a benne szereplő történet elbeszélve, ha a szerzője történetesen nem francia.
Az idén nyolcvanéves írónőnek ez a második magyarul megjelenő könyve. (Az elsőben kisregény kapott helyet.) Javarészt 1958-ban játszódik, Camus, Sartre és az algériai háború korában. Azon a tavaszon és nyáron Franciaország a polgárháború szélére sodródott, a belpolitikai krízis az Ötödik Köztársaság megalapításával és De Gaulle-nak a hatalomba való visszatérésével ért véget. Mindez ott motoszkál valahol a regény figuráinak gondolatai mögött is, újabb és újabb feszültséggócokat indukálva a fiatalkori hevületek és kitörések mellé, miközben a főszereplő lány akkori életének legfontosabb eseményei és érzései a szüzesség elvesztése körül csúcsosodnak ki.
Egyetlen pillanatig sem kételkedhetünk abban, hogy önéletrajzi ihletésű szöveggel állunk szemben, erre a szerző rá is erősít, például azzal, hogy utalásaival rendszeresen kiszól a könyvéből. Elmeséli azt is, milyen kínokat jelentett ennek a történetnek a megírása, amelyhez már máskor is hozzáfogott, ám korábbi kísérletei hamvába holtak. Egyébként is hamar világossá válik, hogy az elbeszélő és a főszereplő Annie egy és ugyanazon személy, még akkor is, ha utóbbit Annie D.-ként nevezi meg a szöveg – aztán az utolsó előtti oldalon fölbukkan egy Philippe Ernaux nevű férfi, és máris kiderül, miként lett az ’58-as lányként emlegetett Annie D.-ből Annie E(rnaux).
A Lánytörténet a szüzesség elvesztésének fájdalmas és nem ritkán reménytelennek látszó stációit járja végig. A vidéki kispolgári család sarja egy nyári táborban az 1958. augusztus 16-ról 17-re virradó éjszakát együtt tölti a nálánál pár évvel idősebb fiúval. Ez az első alkalom, amikor egy férfi testközelségébe kerül. Az esemény pár héttel később, a szeptember 11-ről 12-re virradó éjjel megismétlődik (a dátum kapcsán szóba kerül az ikertornyok ledöntésének 43 évvel későbbi napja, megint csak kiszólás a szövegből), ám mint az a kisregény utolsó bekezdéseiből kiderül, a szüzesség valódi, lelki és érzelmi értelemben vett elvesztése végül csak ezzel a bizonyos Ernaux nevű férfival történik meg.
És itt most nem a korábbi, egyszerűen H.-ként emlegetett fickó erőszakos maszatolásáról van szó, és nem is arról, hogy a szobába való belépéstől az orális úton elért ejakulációig öt perc telik el. Hanem leginkább arról, hogy a későbbi Annie E. elkezd tudatosan távolságot tartani Annie D.-től.
Azzal, hogy tizennyolc éves kori önmagát ’58-as lányként emlegeti, igyekszik ennek a két, önzésbe és lelki megalázásba fordult éjszakának az emlékétől minél inkább elszakadni.
Ebben pedig nagy segítségére van az írás mint terápia, amely a maga meztelen valóságában mutatja meg és tárja föl lelkének sebzett darabjait, közben azonban lehetőséget nyújt a sérülés beforradására is.
Annie D.-t lekurvázzák a többiek, az átélt traumák hatására pedig evés- és menstruációs zavarai lesznek. Közben vissza-visszatérőn hullámzik benne a fiatal lányok természetes vágya, hogy igazi szerelme, szeretője legyen. Ennek beteljesülését azonban jó időre nehézzé, mi több lehetetlenné teszi 1958 felkavaró nyarának emlékezete. Miközben egész Franciaország gyökeres átalakulásokon megy keresztül, Annie D. ugyancsak szüntelen viaskodásban van önmagával, de a közvetlen környezetével is. Úgy jár, mint a szüzességüket frissen elvesztett lányok közül többen is, akik az előzetesen annyira várt szexet a rossz élmény hatására afféle túlértékelt dologként élik meg, és nem tudják eldönteni, mitől undorodjanak jobban: a bekövetkezett és visszavonhatatlan eseménytől, a férfiaktól, a saját testüktől, vagy úgy mindenestül önmaguktól és a világtól is.
Annie Ernaux felváltva használja az egyes szám első számú és egyes szám harmadik személyű narrációt, mintegy jelezve a távolságtartás aktuális állapotát és a gyógyulás folyamatát. A regény a visszaemlékezéseken kívül levelek és más dokumentumok fölhasználásával meséli azt az utat, amelyet Annie számos stáción keresztül megtett, mire az ’58-as lányból biztos tollú, a tónusokra és a hangulatokra különösen érzékeny író lett (a szöveg gördülékenysége Lőrinszky Ildikó munkáját dicséri).
Több évtizedébe tellett megírnia ezt a regényt, amit – mármint a megírás tényét – nem csupán irodalmi pályafutásában, hanem a saját magához való viszonyában is fontos állomásnak tart. Abban is kereshetünk szimbolikát, hogy a korábbi változatot két kiadó is visszautasította. A szókimondóan kemény és túlcsorduló érzelgősségektől mentes, kellő tárgyilagossággal átitatott, ugyanakkor végig nyugtalanító és elfojtásoktól fűtött szöveg végül összességében pozitív véget ér, ami akár az irodalom és a művészet győzelmét is jelezheti a brutális valóság fölött. A fölsorakoztatott képek pedig annyira realisták és plasztikusak, hogy az ember olvasás közben tényleg érzi a Kacsa kemény ülését a feneke alatt.
ANNIE ERNAUX korábbi műve: Árulás / Egy asszony.
