A mi örökségünk

Heller Ágnes: Tragédia és filozófia | Deczki Sarolta kritikája

Nem végrendeletnek és nem is az életmű zárókövének szánta Heller Ágnes a tragédia és filozófia egymáshoz való viszonyát tárgyaló könyvét. A sors azonban mégis kitüntetett helyzetbe hozta, hiszen ez lett az utolsó munkája. Ugyanakkor jól illeszkedik a pálya utolsó szakaszában írt esszéisztikus művekhez, amelyek már a laikusok számára is befogadhatók és a tanári gyakorlatban is használhatók.

Heller Ágnes utolsó, viszonylag vékonyka könyve a tragédia és a filozófia történetét, egymáshoz való viszonyát tárgyalja „párhuzamos történetként”. A Nádas Péter nagyregényét (Párhuzamos történetek) idéző alcím azonban arra is figyelmessé teheti az olvasót, hogy épp annyira van szó párhuzamosságról, mint egymástól való eltérésekről; a regényszerkezet kaotikusságának tükrében megkérdőjeleződik a párhuzamosság. A jelenlegi könyv esetében is hasonló érzése lehet az olvasónak, nevezetesen az, hogy hol találkoznak, hol eltérülnek egymástól a párhuzamosok.

A szerző állítása az, hogy „nem tragédia vagy drámatörténetet írok, s nem is filozófiatörténetet; amivel foglalkozom, az kettejük viszonya, mint a korszellem megnyilvánulása”. A szellemtörténet egyik legfontosabb fogalma bukkan itt fel, a korszellemé, mellyel kapcsolatban azonban már a maga korában is arra figyelmeztettek a gondolkodók, hogy „a korszellem napjaink egyik legtöbbet és legzavarosabb értelmezésben használt szava” (Joó Tibor: Korunk szelleme). Nehezen definiálható fogalomról van tehát szó, mely egy-egy kor uralkodó szellemi áramlatait, érdeklődési irányait, világnézetét, közfelfogását próbálja egybefogni, s ezt hívja segítségül Heller is, amikor a filozófia és a tragédia kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát, egymásra hatását elemzi korról-korra.

És miért kerül a tragédia és a filozófia ilyen kitüntetett helyzetbe, mi indokolja, hogy egymással való viszonyukban tárgyalják őket? Heller a könyv elején azzal érvel, hogy „van valami közös a tragédiában és a filozófiában”. Mindkettőt irodalmi műfajnak tekinti, és mindkettő karakterekkel dolgozik. Ezen karakterek a színpadon szereplők, a filozófiában pedig fogalmak. Ezek konfliktushelyzetekbe kerülnek egymással, és a beszédaktusokban artikulálják álláspontjukat.

Itt érdemes szót ejteni a könyv egyik sajátos erényéről, és Heller utolsó pályaszakaszának sajátosságairól, melyet az inkább esszéisztikus, vagy kifejezetten laikusoknak írt könyvek jellemeznek. Gondoljunk csak A filozófia rövid története gólyáknak három kötetére, mely közérthető módon tárgyal filozófiai kérdéseket, vagy a több kötetben kiadott olvasónaplóira, melyekben olvasmányélményeiről ír élvezetes esszéket. Ezekhez hasonlóan a Tragédia és filozófia is olvasmányos, laikusok számára is befogadható módon íródott, és akár a tanári gyakorlatban is használható.

Arra mutat rá, hogy a filozófiai fogalmak, problémák nem csak légüres térben, a filozófusok dolgozószobáiban léteznek, nem puszta absztrakciók, hanem konkrét hatásuk is van. Az, ahogyan egy adott korban az emberről általában, a társadalomról, politikáról és egyáltalán a világról gondolkodnak, meghatározza a korszellemet, ez pedig a drámai műfajokat.

Vagyis a drámakönyv egyes részei azt mutatják fel, hogyan működnek a filozófiai elgondolások, fogalmak egy adott kor „szellemében”, erkölcseiben.

Ilyen, egyenes megfelelésre hoz példát Heller például Kleist Homburg hercegének elemzése során, amelyben a kanti gyakorlati filozófia tétjei mutatkoznak meg. Az ifjú homburgi herceg babérkoszorúra vágyik, és a választófejedelem parancsát megtagadva megtámadja az ellenséget. A csatát megnyeri, de parancsmegtagadás miatt halálra ítélik. A fejedelem azonban úgy dönt, hogy ha be tudja bizonyítani, hogy a büntetés igazságtalan, akkor megkegyelmez neki. Az ifjú azonban a kanti gyakorlati filozófia szellemében kénytelen saját maga ellen érvelni, hiszen engedetlen volt, akármilyen következményei is voltak ennek. Igaz, megnyerte a csatát, de megtagadott egy parancsot, és a kanti kategorikus imperatívusz értelmében ez azt jelenti, hogy bármikor bárki más is így járhat el. Belátja a halálos ítélet jogosságát, de a fejedelem végül mégis megkegyelmez neki.

Máshol azonban nincs ilyen közvetlen megfelelés a filozófia és a dráma között, hanem inkább egymás követéséről van szó, vagy még lazább kapcsolatról. Shakespeare elemzése során ugyan megemlíti, hogy hatott rá Machiavelli és Montaigne filozófiája, de kevésbé a párhuzamokat keresi, mint inkább azt, hogyan működnek Shakespeare esetében a tragédia általános feltételei és alkotórészei. A három szükséges feltétel ugyanis: a színház, a közönség és a mű. A három szükséges összetevő pedig az „általános világállapot”; az agón (összecsapás), a filozófiai tépelődések, reflexiók, a kibékülés a darab végén; és az, hogy a költő a múltból kölcsönzi a cselekményt, mítoszokból és legendákból. Heller rámutat, hogy a monológhelyzet a drámákban mennyire szorosan összefügg a modernitással, hiszen itt egy individuum megnyilvánulásairól van szó.

A tragédia és a filozófia párhuzamos története sajátos történelemfilozófiai keretezést kap a könyvben. Heller már a kezdeteknél rámutat arra, hogy mindkettő európai műfaj: Európában jöttek létre és Európában halnak ki végül. Születnek még darabok és filozófiák, de „Hegelnek igaza volt. A metafizikai filozófia a »teljességigénnyel« együtt véget ért.” Ezt a gondolatot a könyv végén fejti ki részletesebben: Európa elérkezett a modernitásba, és innen nincs tovább út, valamennyi lehetőség kimerült. A modernitás több-kevesebb mértékben az egész földgolyóra kiterjedt, és a cél már csak ezek gyakorlati megvalósítása.

Heller szerint a modernitásnak három összetevője van: a piac logikája, a tudomány és a technika fejlődése, és a politikai uralom megválasztásának lehetősége. Továbbá valamennyi kormány aláírta az ENSZ Egyetemes Nyilatkozatát, amely szerint minden ember egyenlőnek született, és ezeket az elveket nyíltan ma már senki sem cáfolja. „Csak a liberális demokrata államok képesek garantálni mindenki számára a szabadságot, már amennyire maguk az emberek készek megvédeni azt”. A feladat nem az immár, hogy új formákat találjunk ki, hanem az, hogy ezeknek érvényt szerezzünk. A könyv utolsó pár sora ezt a feladatot rója az olvasóra: „Az európai múlt a tragédia emlékében él, és a filozófia történetében gondolja el magát. Élni viszont a jelenben kell, s a jelen csak a szabadság intézményeiben, a nagy európai, Európát megalapozó eszme, a szabadság eszméjében gondolhatja el magát. A legnehezebb feladatok még előttünk állnak.”

Súlyos, nehéz örökség ez. Amikor ezt a pár sort Heller Ágnes leírta, akkor még nem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó könyve.

Amit nem filozófiai végrendeletnek szánt vagy az életmű zárókövének, de életműbeli pozíciója mégis kitüntetett helyzetbe hozta (Berényi Gábor fordítása). Amikor ugyanis az első oldalon azt olvassuk a filozófia történetéről, hogy „a végpont egyszersmind a rekonstrukció, az egész megértésének kiindulópontja is”, akkor lehetetlen ezt nem a Heller-életmű vonatkozásában értelmezni.

Ez a munka nem azért vált végponttá, mert annak szánták, hanem annak ellenére. Számos részlete nincs kellően kidolgozva, kifejtve, viszont éppen ezzel provokálja ki azt, hogy az olvasó kénytelen legyen végiggondolni az általa felvetett kérdéseket, és vitatkozzon vele. A könyv olvastán az ember szinte hallja Heller Ágnes hangját, érzi a személyéből áradó hihetetlen energiát, és azt is, hogy felhívást kapott, méghozzá a legnehezebb feladatra. Ez a mi örökségünk.

HELLER ÁGNES legutóbbi művei: Olvasónapló; A filozófia rövid története gólyáknak; Az önéletrajzi emlékezés filozófiája.