M. Kouwen, S. van Schie, K. Moons: Lopnak-e a szarkák? | Ács Ferenc ajánlója
Ha csak felületesen kukkantunk bele ebbe a vékonyka, ám annál hasznosabb könyvecskébe, akkor is döbbenten könyvelhetjük el, hogy hány tévhitet használunk és adunk tovább a mindennapokban. Például hogy az űrben nincs gravitáció, az alkohol pusztítja az agysejteket és a hangos kiáltás lavinát indít el. De jó tudni, hogy bizony a világ sem úgy néz ki, mint a térképeken.
Scolar, 126 oldal, 3999 Ft
Elmondani sem tudom, hányszor használtam már szóban és írásban a békás párhuzamot. Mármint, hogy a mindenbe beletörődő, a tiltakozást hírből sem ismerő közösség vagy társadalom olyan, mint a béka a lassan melegedő vízben: egyszerűen megfő. És őszintén szólva mind a mai napig nem gondoltam bele, hogy miért lenne a béka olyan tohonya, hogy gond nélkül ücsörögjön az egyre melegebb és melegebb vízben. Nos, a békák sem hülyék és nem is öngyilkos hajlamúak. Ahogy nekünk, nekik is van egy úgynevezett „kritikus hőmérsékleti maximumuk”, vagyis az a maximális hőküszöb, ami felett már semmi nem összeegyeztethető az élettel, hacsak nem a tányérra kívánkoznak.
De miért várná meg a béka ezt a pillanatot? Nem várja meg, derül ki három tudományos újságíró (Maartje Kouwen, Stejin van Schie és Koen Moons) vékonyka könyvecskéjéből, amelynek épp az a célja, hogy az ilyen mélyen gyökerező és különösebb megfontolás nélkül terjesztett tévhitekről lerántsák a leplet (Lénárt Zsuzsanna fordítása). Úgy tűnik hát, hogy más természetbeni párhuzamot kell keresni a saját levében puhára párolódó társadalomra, mert a békák kiestek. Hasonlóképpen ideje lenne megszokni, hogy tolvaj szarkák helyett szárcsákat mondjunk. A szarkák ugyanis átmentek a kleptomániás teszten, a kutatók hiába tettek ki csillogó gyűrűket, csavarokat és alumíniumfóliákat, a madarakat nem érdekelték. Sőt: félnek az ismeretlen tárgyaktól.
A rossz renoméjukat egy francia drámaírónak köszönhetik, akinek az 1815-ben írt darabjában egy szobalányt ékszerlopással vádolnak, ám kiderül, hogy a szarka a valódi tettes.
Ezt a PR-katasztrófát talán még átvészelték volna a megvádolt madarak, ám amikor Rossini felhasználta a melodrámát és megírta világhírűvé vált operáját (A tolvaj szarka), már nem volt visszaút. A szarkákra végérvényesen ráragadt a kleptománia.
Nem esnek mindig talpra
Ezzel szemben a szárcsa mindenféle kacatot képes beépíteni a fészkébe a fesztiváli karszalagoktól és fejhallgatókon át a napszemüvegig. De találtak már ablaktörlőt is az egyikben, amiről már nehéz eldönteni, hogy ez a szemetelő ember szégyenéről vagy a szárcsák találékonyságáról állít-e ki bizonyítványt. És jó végre elkönyvelni, hogy a vakond nem vak, a kaméleonok pedig nem veszik át minden esetben a környezetük színét. A földigiliszta sem nem az eső iránti szeretetből bújik elő zimankós időben a földből, hanem sokkal inkább félelemből.
Mint ahogy a macskáknak is legalább 44 centire van szükségük ahhoz, hogy talpra essenek, mert 0,3 másodperc kell ahhoz, hogy megforduljanak a levegőben. Ennél kisebb magasságból esve épp úgy képesek oldalra vagy pofára esni, ahogy mi egy átlagos fagyos napon a járdán. A New York-i állatklinika 132 esetéből pedig az is kiderült, hogy a macskák jobban járnak, ha hét emeletnél magasabbról esnek ki a toronyházból, mintha ennél lejjebbről támad kedvük repülni.
De nem csupán az állatok, hanem magunk kapcsán is érdemes felülbírálni néhány nézetünket. Valahogy úgy, ahogy a kínaiak tették 2003-ban, amikor az első kínai űrhajós is megerősítette: a kínai nagy fal – más ember alkotta építményhez hasonlóan – bizony nem látszik az űrből.
A nemzeti gyászt követően az oktatási miniszter el is rendelte a tankönyvek átírását. Példájukat a gondos anyukák is követhetik, akik megfázás és orrfolyás esetén mindenképpen orrfújást rendelnek el. Nos, jobb lenne, ha inkább szívnánk, mondják a tudósok, hiszen a váladékban a vírusrészecskék mellett több száz különböző antimikrobiális fehérje és fehérvérsejt is található. A gyerekek pedig még azért is örülhetnek – már ha eláruljuk nekik –, hogy végképp kiderült az igazság: a sok tévézés nem rontja a szemet.
Innen még igen, de az űrből már nem látszik
Természetesen volt alapja a nézetnek. A hatvanas években ugyanis a General Electric olyan készüléket dobott a piacra, amely gyártási hiba miatt hihetetlenül sok röntgensugarat bocsátott ki. A vállalat gyorsan korrigált, ám az éber hatóságoknak (az egészségügyi szerveknek) ez már elég volt ahhoz, hogy kiadják a figyelmeztetést: egy óránál többet egyetlen gyereket se hagyjunk tévézni. A jogosnak vélt aggodalmat azóta is generációk adják tovább, de ma már inkább pedagógiai szempontból van haszna, a tévézés közbeni szemfáradás ugyanis pont olyan, amilyet könyv- vagy újságolvasás mellett szerezhetünk, főként gyengébb világításnál.
Ez a kis könyv számos hasonló tévhitet cáfol, így hol pironkodva, hol igencsak hálásan tehetjük le, és máris kezdhetjük környezetünk térítését. Hasonlóan hasznos kiadványt olvashattunk már korábban is, a Legendavadászat című könyv hittérítői (Dezső András, Marinov Iván, Pál Attila) például azt a nagy körben elterjedt vélekedést torpedózták meg, hogy az eszkimók száznál is több szót használnak a hóra. Engem most már csak az a rejtély érdekelne, hogy az ehhez hasonló könyvekhez vajon miért kell három szerző?
