Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői | Demény Péter kritikája
Szép ajándék olvasónak és írónak egyaránt az interjúkból válogató könyv, de A börtön szagához képest jelentősen nem tesz hozzá a már ismert Bodor-képünkhöz. Hiszen még a legnagyobb íróknak is egy életük van: ugyanott született, ugyanazok az emlékei. Mindezeket ugyanakkor remekbe írt válaszok és szép részek egyensúlyozzák ki.
„A terjedelem számomra erkölcsi kérdés is: egyetlen szóval sem többet a legszükségesebbnél.” Egy ilyen kijelentést kizárólag Bodor Ádámtól olvashatunk. Báthori Csaba 2003-as interjújában hangzik el, melyet a Kossuth-díj alkalmával készített a szerzője, és amely A diktatúra kalandja címmel jelent meg a Magyar Narancsban. Mint ahogy azt sem mondanák ki sokan, hogy: „Kiosztanák ezek Csehovot vagy Cormac McCarthyt is” – érdekes módon Bori Erzsébet interjúja is a Narancsban látott napvilágot, 2011-ben „Nemesebb és nehezebb” címmel. Más író esetleg visszafogná magát a szerénység szirénhangjai hallatán.
De éppen ez a jó Bodorban: mindig önmaga, nem gazsulál és nem pózol, vagy hát csak annyira, amennyire muszáj. Hiszen lássuk be, nem lehet könnyű folyamatosan szerepelni – mert mindaz, aminek ebben a tizenöt beszélgetésben alávetik, viviszekció, egy nagy író kétségtelenül indokolt, ettől azonban nem kevésbé fárasztó faggatása, különösen, mivel egy szűkszavú, rejtőzködő nagy íróról van szó. Nem véletlen, hogy a Bevezető sorok az olvasóhoz című előszóban maga Bodor kér elnézést az esetleges ismétlődésekért. Egy ember mindenképpen csak egy ember, akármekkora művész: mindig ugyanott született, ugyanazok az emlékei, ugyanazok az élményei, s egy idő után már a gondolatai sem változnak.
Szerencse, hogy Bodor nem kalandozik el az esszé műfajába, mert akkor onnan is ismernénk sok mindent.
A Balla Zsófiával írt A börtön szaga már adott ízelítőt Bodor gondolkodói képességéről, és ez valahogy meglepő is volt: a Sinistra körzet szerzője nem tartozott azok közé, akiket a filozofikus írók között tartottunk számon. Innen is látszik, mennyire felületesek voltunk és vagyunk, mennyire csak „kiénekelt” gondolatmeneteket tartunk filozofikusnak, mintha a hallgatás vagy a sűrű, tömény beszéd nem lenne éppen olyan. Mintha sose lett volna Marcus Aurelius, Pascal, Nietzsche, Cioran.
Aztán egyszer csak egy ilyen passzusra bukkanunk: „Eddig úgy tudtam, befogadó nemzet vagyunk, vagy akkor most már mégsem egészen? A gyűlölködés itt mintha megelőzné a tárgyát. Azt merem gondolni, hogy a hazaszeretet nem szelektív, hanem átfogó érzelem. Én szülőföldemet, Erdélyt nem a színromán Mócvidék nélkül szeretem, hanem éppen azzal együtt, Máramarost pedig, ha igazán csodálom, akkor hát románostól, ruszinostól, zsidóstól, cipszerestől és örményestől. Az érzelmi kötődések annál eredendőbbek, mintsem szelektív ismérvek indokolhatnák. Merrefelé tart ez a közélet és benne az értelmiség, ha tisztes hagyományokkal büszkélkedő szervezete képtelen egy ilyen, nem is túl bonyolult kérdésben az állásfoglalásra?” Rádai Eszter Hazaszeretet és rezignáció című beszélgetése az Élet és Irodalomban jelent meg 2004-ben, apropója a hírhedt Döbrentei-beszéd és a kilépés.
Honnan tudta volna akkor bárki, hogy milyen idők jönnek, milyen hangulatok kísértenek? A válaszoló mintha tudta volna, vagy legalábbis elég jól megsejtette.
Vég nélkül lehetne mazsolázgatni minden irányban, a szépség és az ismétlődés irányában is. Bodor mindig és régóta hárítja a mágikus realizmusra vonatkozó kérdéseket, sokat beszél Kolozsvárról, az édesapjáról, a börtönről, Erdélyről. Azt is többször kifejtette már, hogy a képzelet nem olyan független, mint hinni szeretné maga is, vagy azt, hogy a műveiből készült filmekkel nincs megelégedve.
Olykor az embernek vitatkozni támad kedve: „A kortárs magyar próza, ha éppen kortárs témához nyúl, egy földúlt erkölcsi állapot szomorú krónikája. A Sinistra is az, de erkölcse mégis különbözik Budapestétől, tele van melegséggel, amit nem biztos, hogy pont én leheltem belé”, olvassuk szintén Rádai Eszter beszélgetésében, én azonban nem érzem ezt a rendkívüli meleget, s a különbséget másként magyaráznám. De nem egy tévedhetetlen emberrel készült interjúkat olvasunk, hanem egy olyan emberrel, aki, mint mindenki, a tévedéseivel együtt olyan, amilyen.
A kötetnek van egy pszeudo-jellege, vagy nem tudom, hogyan nevezhetném. Az olvasónak az az érzése, ha most jelent volna meg a Sinistra, és az lenne az első interjú Bodorral, amelyet éppen olvas, akkor érdekesebbek lennének a beszélgetések. Így, azt az írót olvasva, akiről sokat tudunk, akiről már megjelent egy beszélgetőkönyv, a kötet sokkal kevésbé mond újat. Rögtön hozzáteszem, hogy ennek a benyomásnak az oka nem a kérdezőkben rejtőzik, hiszen mindegyikük „faltól falig” felkészült Bodorból, és lehetőség szerint mindegyik dinamikus és valódi partner. És nem is a válaszolóban, hanem abban a helyzetben, amelyről már beszéltem.
Mint fentebb kiderült, vannak szép részek, olyanok viszont, amelyek az újdonság erejével hatnának, nemigen.
Hangsúlyok felerősödnek, az arckép azonban változatlan: ugyanaz a zárt, magányos arc, amelynek a borítón megjelenő arc is egyik változata. A próza, és a Bodor-próza különösen, inkább folyamatosan teremt igazságot, mintsem beszélne egy már meglévőről, sokkal több helyet hagy az olvasónak, kételyekkel és árnyalatokkal tölti fel, magával az eleven élettel.
Erős Kinga, Lukács Laura, Selyem Zsuzsa, Szepesi Dóra, Szablyár Eszter, Papp Sándor Zsigmond, Hercsel Adél, Jánossy Lajos, Orbán Gábor, Bak Róbert, Karácsonyi Zsolt és Győrffy Ákos a további kérdezők, és az interjúk a Magyar Narancsban, az Élet és Irodalomban, a Magyar Naplóban, a Heti Válaszban, a Magyar Lettre Internationale-ban, a Bárka Online-on, a Népszabadságban, a hvg.hu-n, a Literán, a Székelyföldben, az ekultura.hu-n és a Mandineren jelentek meg. Ezek közül a Narancsban és a Magyar Naplóban kétszer, Szablyár Eszter interjúja pedig itt lát napvilágot először.
Be lehetett volna válogatni még talán Bányai Éva, Virginás Andrea és Darvasi László beszélgetéseit is, mindegyik jó emléket hagyott bennem, de hát egyetlen könyv sem teljes – abban az értelemben nem is tud teljes lenni, hogy minden interjúalany kimeríthetetlen, bármennyit is ismétli magát. Érdekes könyv, de én még mindig Bodor prózájára szavazok, s annak feszességéhez, takarékosságához A börtön szaga is közel állt. Ez a kötet már kevésbé, bár szép ajándék írónak és olvasónak egyaránt.
BODOR ÁDÁM korábbi művei: Sehol; A barátkozás lehetőségei; Verhovina madarai.
