A bűn sodrában

Liz Moore: Hosszú, fényes folyó | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Nem is sodródhattak volna ennél távolabb egymástól. Az egyik az utcán járőröző rendőr, a másik a sarkon strichel, hogy hozzájusson a következő adagjához. A helyszín a droggal átitatott Kensington, Philadelphia egyik zegzugos negyede, ahol ráadásul most még egy sorozatgyilkos is garázdálkodik. Ám a regény elsősorban a két nővér története, a mindent kibíró testvéri ragaszkodásé, amely minden bűn és tévedés ellenére összeköti őket.  

Valószínűleg halálra untam volna magam abban a korban, amikor a művészetnek előre kijelölt, magasztos témákkal volt szabad csak foglalkoznia. Mert csak ezek voltak méltóak arra, hogy megverseljék, zenét írjanak róla vagy vásznon örökítsék meg. És a korabeli „kikapcsolódásra” vágyó befogadó szinte belefulladt a mesterséges, idilli szépségbe. A még ábrázolható, mirhaszagú drámákba.

A mai korunk olyannyira összetett, hogy egyre nehezebb a jóról beszélni a rossz, a magasztosról az alantas nélkül, a regények legtöbbje a szürke zónában játszódik, épp ott, ahol évszázadokkal korábban semmi keresnivalója sem volt írónak, festőnek, zeneszerzőnek. Így aztán alig maradt fenn hiteles történet a korabeli porkolábokról, örömlányokról, kétes elemekről, amelyek akkor is ugyanúgy nyüzsögtek a normális élet hátsó kertjeiben, mint manapság. Viszont ha ma is ragaszkodnánk ehhez a megszépítő hagyományhoz, akkor Liz Moore regénye el sem jutott volna a kiadókig.    

És azt most bizony nagyon fájlalnánk. Nem is azért, mert Barack Obama 2020 egyik legjobb művének tartotta, vagy amiért a Guardiannál a hónap könyve volt, és a New York Times bestsellerjei között is szerepelhetett (mindezekért érdemelte ki, hogy a Kult Könyvek elnevezésű sorozatban, a többszörösen díjazott regények között jelenhetett meg nálunk), hanem mert úgy izgalmas, hogy nem kell olcsó fordulatokhoz nyúlnia. Pedig a terep, amelyen mozog, tele van bejáratott klisékkel és túlhasznált toposzokkal. S mivel az amerikai járőrökkel, utcai rendőrökkel annyi tévésorozat, film és könyv foglalkozik, hogy magyar olvasóként néha már az az érzésünk, többet tudunk róluk, mint a hazai egyenruhásokról, nem is könnyű újat mondani a témában.

A Hosszú, fényes folyó igen összetett regény. Egyszerre beszél Philadelphia drogtól átitatott, viszonylag új negyedéről, Kensingtonról, ahogy az utcáin szolgálatot teljesítő, ír gyökerekkel remdelkező Michaela Fitzpatrickről, akit mindenki csak Mickey-nek szólít, és aki még csak azért járőrözik a kétes hírű utcákon, és azért nem tette még le a nyomozói vizsgát, mert szemmel akarja tartani a húgát, Kacey-t. Pedig semmi sem árthat annyira az ember karrierjének (főként ha rendőr), mint egy ilyen rokon: a lány ugyanis drogproblémákkal küzd (nem egyszer kellett már megmenteni a túladagolástól) és prostiként keresi a kenyerét. Így aztán az ötéves kisfiát egyedül nevelő Mickey majd minden reggel azzal a félelemmel kezdi a munkáját, hogy ma lesz az a nap, amikor egy túladagolt ismeretlen holttestéből a húga arca néz vissza rá.

Az effajta halál pedig mindennapos Kensigtonban. Az anyjuk is így halt meg fiatalon, és az apjuk is a drog miatt volt képtelen felnevelni a lányait, így azok a kissé érdes és rideg nagyanyjukhoz, a lánya halálát igazából soha ki nem heverő Geehez kerültek. A regény egyik szála a jelenben játszódik, mikor is Mickey, bár öt éve nem beszélt már a teljesen lezüllött húgával, kétségbeesetten, az állását is kockára téve keresni kezdi. Nem véletlenül: a körzetben épp egy sorozatgyilkos vadászik az utcán strichelő lányokra, és Kacey-ről már egy ideje semmi hír. A múltbéli szál pedig a hányattatott gyermekkorba visz vissza minket, amikor minden eldőlt: egyikőjüket elnyeli a droggal fertőzött város, a másik viszont a felszínen marad, s megpróbál tenni valamit a rend illúziójáért.

Liz Moore regényét az aprólékos, messze nem bombasztikus elemekkel való építkezés, a részletes kor- és jellemrajzok, a finoman sodró ritmus emeli a ragyogó művek közé.

Nem az érdekli, ami az akciófilmek és bűnügyi történetek szerzőit érdekli, ő meg akarja érteni és értetni ezt a világot, nem pusztán ábrázolni. Ezért nem a gyilkosságokra, a primér izgalomra helyezi a hangsúlyt, hanem a Kensigtont benépesítő alakokra: azokra, akik egy-egy üzlet raktárában lövik be magukat, akik élvezik, ha egy baseball-ütővel eltörhetik egy rendőr térdkalácsát, és azokra, akiknek az a munkájuk, hogy a bűnök közt lavírozva próbáljanak valamiféle egyensúlyt tartani a borzalmas és a még elfogadható valóság között.      

„A jó rendőr sohasem engedi, hogy az érzelmei irányítsák. Olyan pártatlanul kell viselkednie, mint egy bírónak, és olyan önmegtartóztatást kell tanúsítania, mint egy papnak”. Az egyes szám első személyben mesélő Mickey-nek elhihetjük mindezt: sok mindent kellett megtanulnia, amíg elérte ezt a szintet. Profi járőr lett, akit azonban most mégis szétfeszít a húga iránti aggodalom. Ez a benne dúló feszültség adja a regény motorját, ez hajtja előre, miközben azt is tudja, hogy a húga talán nem is akarja, hogy megmentsék. Az egyik legfurcsább és legszívszorítóbb tapasztalata ugyanis, hogy amikor a túladagoltakat kirángatják a halál torkából, gyűlölet ül ki az arcukra. A harag, amiért nem hagyták „őket békében továbbsüllyedni a föld mélye felé”.

A Hosszú, fényes folyó méltóságteljesen hömpölygő folyam, az amerikai prózára oly jellemző, gördülékeny (Gömöri Péter fordítása), de nem szikár nyelvvel. Moore nagyon is ért ahhoz, hogy aprólékos figyelemmel rendezze be a regény világát, hogy feltárja a negyed, a család (az O’Brienek) mindenkit le- és visszahúzó életét, ahol a „tehetséges” szinte már szitokszónak számít, és az utcákat benépesítő emberek történetét. Gazdag és dús szöveg ez, és nem utolsósorban izgalmas, mert azért a csordogáló nyomozás is tartogat meglepetéseket.