Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az a jó a titokzatosságban, hogy közben ilyen életszagú, eleven és a szó legjobb értelmében vett szórakoztató regényeket szül a világra. Amíg Elena Ferrante így tartja a maga színvonalát igazából nem is fontos, hogy a név kit is takar valójában.
Néha elég egyetlen mondat, hogy ez ember lányának élete felboruljon. A Nápolyban élő tizenkét éves Giovanna a kiskamaszok gondtalanul hullámzó életet éli, ám egy nap – amikor a szülei épp a romló osztályzatai beszélik meg a lakás másik felében – megüti a fülét egy mondat: „Tisztára olyan a pofája, mint Vittoriának!” És ezt épp az az apa mondja, aki addig ajnározta és gyönyörködött az egyszem lányában. Vittoria pedig, akihez hasonlították, nem más, mint az apja húga, akivel kapcsolatban világéletében azt hallotta, hogy ő az, „akiben a rútság és a gonoszság egymásba gabalyodva osztozik”. A családi legendáriumban a nagynéni „gyerekzabáló kísértet volt, egy girhes, ördöggel cimboráló lidérc, aki a szoba szegletében várja, hogy a sötétség leálltával lecsaphasson”, és akitől úgy lehet undorodni, „ahogy a lábszáron felkúszó gyíktól szokás”. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a kislányban egy világ dől a romjaiba, és eluralkodik rajta a teljes kétségbeesés.
Végül az első sokkot követően nyomozni kezd a saját csúnyasága eredete, vagyis az apja sosem látott rokonai után. És egyre több elhallgatott és elhazudott dologgal kell szembesülnie. És főkép az áthidalhatatlan ellentétekkel. Apja irodalom- és filozófia tanár, a város entellektüeljeinek vezéralakja, anyja latint és görögöt tanít, szabadidejében pedig szerelmes regényeket szerkeszt: vagyis élik a nápolyi értelmiségiek védett, kerek életét. Ezzel szemben Vittoria cseléd, aki „teljesen lenullázta magát”, aki beragadt a középszerű emberek közé, és állítólag minden cselekedetét megmérgezi a sikeres bátyja iránti irigység.
A két kaszt földrajzilag is elkülönül: Giovannáék Nápoly „tetején” élnek, ahonnan mindennap alá kell szállni, ha látni akarják a várost, ha dolgozni mennek vagy bevásárolni, ám a város mélyebb bugyrai a kislány számára már tiltott övezetnek számít, ahogy az ott használt nyelvjárás is. Harsány, közönséges és mértéktelen. Nincs benne semmi követendő. Ám épp itt lappang a legtöbb családi titok, itt élnek a Vittoriához hasonlók.
A „csúnyaság” nyomai tehát ide vezetnek, s annak érdekében, hogy a kislány elfogadja az új arc jelentette identitást, bizony ingáznia kell a két világ között. Kényes kérdéseket feltennie és belemerítkezni a gondtalannak látott család múltjába. Elena Ferrante most is egy viszonylag ártatlan szituációból bontja ki a finomságokra odafigyelő, árnyalatokban gazdag új művét, amely éppúgy nápolyi, mint a számára világsikert hozott tetralógia, a Nápolyi regények. Ennek a városnak ismeri minden szegletét és minden rezdülését. Ez a szeretet még akkor is belengi minden sorát, ha a végkövetkeztetés nem mindig hízelgő Nápolyra nézve.
Sokan és sokféleképpen beszéltek már Ferrante titokzatosságáról. Találgatták, hogy ki állhat az álnév mögött, férfi vagy nő, ismert vagy ismeretlen. (Jelenleg Anita Raja tűnik a legbiztosabb tippnek, egy Rómában élő, de Nápolyban született műfordító, aki állítólag Twitteren el is ismerte a szerzőséget. Ám nem sokkal a profiljával együtt szinte teljesen nyoma veszett, még tovább kuszálva a szálakat.) Első regényének kéziratát a következő levél kíséretével juttatta el egy ottani kiadónak: „Hiszek benne, hogy miután megírták őket, a könyveknek nincs szükségük a szerzőjükre. Ha van mondanivalójuk, előbb vagy utóbb megtalálják az olvasóikat: ha nincs, nem fogják.”
Vagyis nem kívánt részt venni az új szerző, egy új identitás felépítésében – marketingnyelven így mondják azt, amikor a maximumot próbálják bevétel szempontjából kihozni egy-egy alkotóból.
Talán már akkor tudta azt, amire a befutott és sztárolt szerzők is rendre panaszkodnak: a siker és a velejáró hercehurca hirtelen eltakarja előlük a korábbi életüket, mindennapjaikat, regényeik elsődleges és éltető nyersanyagát. Már nem megfigyelők lesznek, hanem szereplők a színpadon. Már rájuk szegeződik a tekintet. Ebből pedig nem igazán lehet jó regényt írni.
Elena Ferrante idejében elkerülte ezt, ezért lüktet annyi élet az új könyvének lapjain is, ezért nem vált önismétlővé. Megőrizte elkülönültségét, titokzatosságát, amely így minden művét belengheti, és mindez jóval termékenyebben hat rá is, meg az olvasóira is, mintha minden második metróbéli plakátról mosolyogna ránk photoshoppolt fényképekről.
A siker pedig így is elképesztő: filmek és tévésorozat az HBO-n, több ország rangos irodalmi listáinak biztos szereplője, ám úgy, hogy ő maga közben nem használódik el. Elena cipeli a terhet, a dolgosabbik énje meg otthon alkot pizsamában, elrejtve a világ kíváncsi szeme elől. S miközben az olvasó újra és újra megrajzolja magában kedvenc írójának fantomképét, élvezettel suhan végig a most is kimunkált (hála magyar fordítójának, Király Kinga Júliának), vibráló, de soha nem súlytalan regényen. Ő most is biztosan jól jár.
ELENA FERRANTE legutóbbi művei: Az elvesztett gyerek története; Aki megszökik és aki marad; Az új név története; Briliáns barátnőm
