A gondolkodás leghíresebb útvesztői

Gareth Southwell: Paradoxonok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

 

Száz fejtörőnek, találós kérdésnek és gondolatkísérletnek is beillő paradoxont gyűjtött össze könyvében Gareth Southwell, akinél jobban kevesen tudják, hogy miként kell közérthetővé tenni akár évezredes filozófiai problémákat. A lassú teknőstől gyorsan eljutunk a teleportálással, az időutazással vagy a klónozással kapcsolatos dilemmákig. De az sem mindegy, hogy erkölcs híján, miként „dönt” majd a vezető nélküli autó volánja „mögött ülő” mesterséges intelligencia egy-egy balesetveszélyes helyzetben.

Kezdem én is egy paradoxonnal. Még az is szokott filozófiai alapkérdéseken töprengeni, aki ki nem állja a bölcseletet és szerinte ez a legfeleslegesebb tudományágak egyike, puszta szócséplés, semmi több. Pedig ki ne gondolkodott volna már el a tyúk és tojás feloldhatatlan kérdésén (mi volt előbb), vagy azon a furcsaságon, hogy amint lázasan keresni kezdjük a boldogságot, az minden erőfeszítéssel egyre távolabb kerül. Nos, bármilyen furcsa, de amikor ezek a kérdések felmerülnek már csak pár lépésre vagyunk a filozófia legfogasabb kérdéseitől, csak ott hedonizmus-paradoxonnak és az eredendő ok (vagy semmiből valami) problémájának hívják.

A paradoxon hétköznapi értelemben egy önelletmondónak tűnő kijelentés, vagy egy olyan állítás, amely szembemegy a valósággal vagy a józan ésszel, ám valahogy mégis igaz. Vagy legalábbis könnyen lehet. Egy átlagos műveltséggel rendelkező ember és fel tud sorolni néhány izgalmas paradoxont a gondolkodás történetéből: utolérheti-e Akhilleusz a teknőst; mitől eredeti Thészeusz hajója, az álom és a valóság fogas kérdése (a pillangó álmodta-e Csuang Cut, vagy ő álmodta-e a pillangót), netán az időutazással kapcsolatos látszólag hihetetlen teóriák. Az álom és az időutazás paradoxona már elég sok sci-fiben visszaköszönt az Eredettől a Csillagok közöttig, hogy csak egy rendező alkotásait (Christopher Nolan) idézzem. Tehát még a moziban popcornt habzsolva is Einstein relativitáselméletén, illetve Csuang-ce és Platón által felvetett problémán agyalunk, csak közben a hősök megmentik a világot és az emberiséget.

A népszerű filozófus, író és illusztrátor, Gareth Southwellnek már nagy gyakorlata van abban, hogy miként kell közérthetővé tenni diákok vagy épp a nagyközönség számára ijesztőnek és bonyolultnak tartó kérdéseket. A Paradoxonok című kötetben száz filozófiai/matematikai/logikai gondolatkísérletet, találós kérdést és fejtörőt gyűjtött össze. Ezek kapcsán beszél neves filozófusókról és tudósokról, elméletekről és korszakokról. „A cél az, hogy mindazok, akik közelebbi és távolabbi ismertségben vannak a filozófiával, egyenlő mértékben szórakozzanak és jöjjenek zavarba”, írja a bevezetőben. Ehhez igazából csak Bertrand Russell észrevételét kell magunkévá tennünk: „Annak azonban, aki filozofálásra adja a fejét, meg kell tanulnia, hogy ne riadjon vissza holmi képtelenségektől.”

Például annak elképzelésétől, hogy az ókori világ leggyorsabb futója nemhogy nem tudna utolérni egy teknőst, de igazából a célszalagot sem szakítaná át soha, mert soha nem érné el.

Bármilyen hihetetlen, de ezt a szabad szemmel, tehát tapasztalati úton könnyen kétségbevonható tétel matematikai „cáfolatára” 2500 évet kellett várni.

És nem kevés filozófus, matematikus és tudós töprengett a megoldáson. Ugyanilyen fogas kérdés Thészeusz hajója: a görögök meg akarták tartani az ifjú hérosz hajóját, ám ahogy az korhadt, ki kellett cserélni rajta egy-egy deszkát addig-addig, amíg már az egész hajó új elemekből állt össze. De vajon ez az új hajó Thészeusz régi hajója? És ha a korhadt elemeket nem dobták volna ki, hanem azokat újra egymáshoz illesztve megépítették volna a hajót, akkor az mi lenne?

Mennyire izgalmas lesz mindez, ha magunkra vetítjük, hiszen az emberi sejtek is cserélődnek: a bélfalunk ötnaponta újul meg, a vörös vértestek 120 naponta, a csontok pedig tízévente. De akkor tízéves énünk miért lenne ugyanaz, mint az ötvenéves? És a klónunk, akit sejtről sejtre, emlékről emlékre másolnak le – az is mi vagyunk? Vagy ha teleportálnak minket a Marsra?

Innen is látszik, hogy ezek a problémák nem csupán a görögök öncélú szellemi „játszadozásai” voltak csupán, hanem égető problémák a saját identitásunkkal kapcsolatban. Vagyis, hogy mi tesz minket egyedi létezővé. Hiszen ma már a mesterséges intelligencia elég fejlett ahhoz, hogy halálunk után összegyűjtve az összes Facebook-posztjainkat, lájkjainkat és megosztásainkat, Instagram-képeinket és tweetjeinket, létrehozzon egy olyan kommunikációs programot, amely úgy beszélne és úgy reagálna, ahogy mi tennénk. De az a program tényleg mi lennénk?

Ugyanilyen mai kérdés a morális robotokkal kapcsolatos paradoxon. Milyen etika kormányozza majd a vezető nélküli autókat irányító mesterséges intelligenciát? És itt máris benne vagyunk az Asimov által megfogalmazott törvényeknél, amelyet már számtalan sci-fi (többek között Én, a robot) is feldolgozott már. Hogyan „döntene” egy robot, ha a beletáplált szabályok között konfliktus támad, ahogy ez a valós életben is számtalanszor megtörténik. Van olyan betáplálható erkölcs, amely adott esetben (vezető nélküli autó) dönteni tud egy gyalogos életének veszélyeztetése vagy egy egész csoport között?

A Paradoxonok című könyv hasonlóan Julian Baggini gondolatkísérleteihez (A tányérra kívánkozó malac, 2008), abban a legjobb, hogy ötletesen, mindenki számára jól követhetően, néha még személyes példákkal is alátámasztva tornásztatja meg a maga „feladványaival” ellustult agyunkat. S közben belekóstolunk a történelembe, fizikába, matematikába és persze a filozófiába is. A bárhol felüthető könyv akár két megálló között is több napos gondolkodásra elegendő muníciót kínál. És könnyen függőséget okoz.