Sofi Oksanen: A kutyafuttató | Deczki Sarolta kritikája
Mi lehet a sikere titka? Talán az, hogy az egzotikus külsejű írónő testközelbe hozza a történelmet, átélhetővé teszi azok sorsát, akik totalitárius államokban vergődtek. Új regénye, A kutyafuttató egyszerre irodalom, oknyomozó riport és izgalmas detektívtörténet.
A finn–észt származású Sofi Oksanen valóságos sztár lett, mióta az első, Sztálin tehenei című regénye 2003-ban megjelent. A világhírt a következő, Tisztogatás című regény hozta el számára, és azóta is egyenletes ütemben jelennek meg a művei, melyek középpontjában a női sorsok, életlehetőségek, traumák állnak. Ehhez a kulisszát pedig a huszadik század diktatúrái szolgáltatják, amelyek milliók életét tették tönkre abban a térségben, amely Oksanen érdeklődésének középpontjában áll: Európa északkeleti részén, a volt Szovjetunió államaiban és Finnországban. Az egzotikus külsejű írónő testközelbe hozza a történelmet, átélhetővé teszi azok sorsát, akik totalitárius államokban vergődtek.
De a jelenben vagy közelmúltban játszódó regényei sem tudnak elszakadni teljesen a múlttól, hogyan is tudnának, hiszen azok a vidékek sem képesek erre, ahol játszódnak. Ahol mindenki kénytelen szembenézni szülei, nagyszülei tetteivel, döntéseivel és azok következményeivel. Talán ez a leghátborzongatóbb Oksanen történeteiben: egy-egy szereplő sorsa szinte determinisztikusan, matematikai pontossággal halad a tragédia felé. Nincs kivétel és nincs feloldozás, senki sem tud szabadulni az őt fogva tartó erőktől.
A múltban játszódó történetekben a szereplők éppúgy kényszerpályákon mozognak, mint a jelen hősei.
A kutyafuttató történetének domináns szála megjelent már az előző regényben, a Normában is: a béranyaság, az erre épülő iparág, és ezen keresztül a nők kiszolgáltatottsága. Az elmúlt évtizedekben számos botrány fűződött ehhez a meglehetősen kétes gyakorlathoz, amely azokban az országokban virágzik, ahol a jogi szabályozatlanság hiánya erre lehetőséget teremt. Nem meglepetés, hogy ezek jellemzően olyan államok, ahol a vezetés hajlik a totalitarizmusra, szegény a lakosság, és az emberi jogok sem érvényesülnek.
A regény egyik fő helyszíne Ukrajna – itt minden adott ahhoz, hogy a béranyaság és a donáció gyakorlata szárba szökkenjen. Egy viszonylag friss hír (2020. június) szerint: „Az etikai problémák miatt a közelmúltban Thaiföld és India is betiltotta az eljárást, amely során rendszerint a vér szerinti anya megtermékenyített petesejtjét ültetik be a béranya méhébe. Ezután Ukrajnában nagyot ugrott az igénylők száma. Manapság már évente 2500-3000 külföldi gyermeket szülnek az ukrán béranyák.” A történet idején azonban még osztozniuk kellett az ukrán cégeknek ezen a piacon, de már ekkor is számos fiatal lány számára ez maradt az egyetlen lehetőség arra, hogy maguk és családjuk számára egzisztenciát tudjanak teremteni.
A főszereplő lány, Olenka (oroszul: Aljonka) is úgy keveredett bele ebbe az egész bizniszbe, hogy állást keresett, és nem adódott számára más lehetőség. Donorként kezdte, majd koordinátorrá lépett elő, aki maga szervezte a donáció teljes menetét, ami a lányok kiválasztását, felkészítését, valamint a gyerekre váró párokkal való kapcsolattartást jelentette. És rengeteg pénzt. Olenka gyorsan meggazdagodott, felküzdötte magát a gazdasági-politikai notabilitások közé, fontos társasági eseményeken vett részt. Így került a látókörébe Darja, akiről gyorsan kiderül, hogy még azokból az időkből ismerős számára, amikor még Sznyizsnében éltek a szüleivel. Később az egyes szám első személyű elbeszélő többször is utal rá, hogy ez a város, az itt történtek az oka mindennek. (Sznyizsne a szakadár donyecki körzetben található, innen lőtték ki 2014-ben a maláj utasszállító gépet.)
Darja ideális donor, Olenka pedig arról álmodozik, hogy idővel modellt farag a lányból. Az üzlet pörög, bár néha történnek előre nem látható problémák, például a kiválasztott jelölt belehal a kezelésbe. Olenka akkor kapja meg élete legnagyobb lehetőségét, amikor egy dúsgazdag ukrán pár szeretne gyereket, és Darja közreműködésével teljesül az álmuk. Szerelmes lesz megbízója jobbkezébe, házasságot terveznek, aztán beüt a krach. A szálak Sznyizsnébe vezetnek, azokba az időkbe, amikor a lány apja a városban próbálta megcsinálni a szerencséjét, aztán egyszer fej nélkül találtak rá egy illegális bányában.
Csak a történet vége felé derül ki, hogy mi köze a halott fejének ahhoz, hogy a lánya Helsinkiben kényszerül új életet kezdeni, és hogy ki ölte meg Olenka megbízóját. Oksanen a régi bevált recept szerint keveri a lapokat, vagyis az idősíkokat egymásba, és csak szép lassan áll össze, hogy mi történt és miért. Az elbeszélő mindvégig fenntartja a feszültséget azzal, hogy csak lassan csepegteti az információkat, de folyamatosan célozgat arra, hogy hol kell keresni a megoldást. Nem túl sportszerű játék, hiszen az olvasó joggal gyanítja, hogy szándékosan tartanak tőle vissza a történet megértése szempontjából fontos részleteket, melyekbe az elbeszélő majd csak akkor avatja be, ha jónak látja.
Mozaikokból áll össze a regény, több helyszínen és időben játszódnak az események, és csak lassan derül ki, hogy mi közük van egymáshoz. Dnyipropetrovszk, Tallinn, Sznyizne és Helsinki a fő helyszínek, a két legfontosabb idősík pedig a 2006 és 2009 közötti időszak, valamint 2016. Az előbbiben alapozza meg Olenka a karrierjét, amelynek a végén hamis útlevéllel kell elhagynia az országot, és új identitással boldogulnia egy idegen országban, arra várva, hogy mikor akadnak a nyomára. 2016-ban szegény és magányos takarítónő Helsinkiben, és egy parkba jár ki a kutyafuttató mellé, hogy titokban megfigyelje azt a családot, amelyben az egyik gyerek az ő donációjának köszönhetően születhetett meg. Míg ő csak melankolikusan figyel, a hamarosan felbukkanó Darja már sokkal inkább tettre kész: el akarja rabolni a másik gyereket, aki az ő közreműködésének köszönheti az életét.
A lányok sorsát kezdettől fogva meghatározza az, hogy hová és mikor születtek; ebből a képletből mindkettejük életútja levezethető. Olenka nagyapja még a nagy honvédő háború után került Sznyiznébe, amikor oda vezényelték. Az apa azért hozta haza a családját Tallinnból a kilencvenes években, mert új üzleti lehetőségeket sejtett a Szovjetunió széthullása körüli időkben. Olenka és Darja küszködése és tragédiája pedig abban a közegben zajlik, amelynek szabályait a vadkapitalizmus gengszterei diktálják. Mindkettejük apja pórul járt ebben a küzdelemben, és ők azoknak kénytelenek dolgozni, testüket és egészségüket odaadni, akik fennmaradtak, mások kiszipolyozásával, meggyilkolásával mesés vagyonokra tettek szert.
Ez tehát az a környezet, melyben a béranyaság és a petesejt-adományozás intézménye működik. Pénzzel bármit meg lehet venni, testet, gyereket, egészséget. A donorok számára nem létezik jogi védelem, teljesen kiszolgáltatottak a foglalkoztató cégnek éppúgy, mint a gyerekre váróknak. Megalázó procedúráknak vetik őket alá, melynek során a megrendelő felhatalmazva érzi magát arra, hogy legintimebb szférájukba is betekintést nyerjen. Tudni akarnak mindent a családi körülményeikről, a felmenőik egészségi állapotáról, de őket is úgy vizsgálgatják, mint a lovakat a piacon: milyen a foguk, milyen sűrű a hajuk, mennyire szépek és okosak.A kezelés megkezdésétől kezdve pedig a megrendelő az életmódjukat, étrendjüket is megszabja.
Mindezért az erre vállalkozó lányok sok pénzt kapnak, bár az elején még nem tudják, hogy mi vár rájuk.
Amikor a történet végén Olenka újra találkozik a lerobbant és megkeseredett Darjával, akkor a lány „nekiállt végigvenni, miért kellene a világ végéig űzni engem. Neveket sorol. Lányokét, akikről már megfeledkeztem, és olyanokét, akikkel sohasem találkoztam. Lányokét, akikbe több hormont pumpáltak, mint mondjuk akár Londonban [a fordításról később]. Megbetegedett lányokét. Lányokét, akiknek eltávolították a petefészkét. Lányokét, akiknél komplikáció támadt, vagy akiknek véletlenül átszúrták a méhét.”
Az olvasónak kicsit az lehet az érzése, mintha oknyomozó riportot olvasna, mely pontosan feltárja, hogyan jutott oda egy társadalom, hogy emberek jókora részének csak ez az egy lehetősége marad a megélhetésre. A történet hátterében ott vannak az ukrán mindennapok, hiszen miközben zajlik a biznisz, Donbaszban dörögnek a fegyverek, elcsatolták a Krímet, a narancsos forradalom jócskán felforgatta az országot, de nem annyira, hogy a gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokat alapvetően át tudta volna formálni.
S nem csupán oknyomozó riportról, hanem detektívregényről is beszélhetünk a regény kapcsán, hiszen történt egy gyilkosság is, amely jócskán befolyásolja a két lány életét. A végére persze kiderül, hogy ki a gyilkos, és miért ölt. De A kutyafuttató több ezeknél: igazi irodalom, amely nem hagyja érintetlenül az olvasót, kiváltképp, ha egy szomszédos országban él, amelyet – Ukrajnához hasonlóan – még mindig fogva tartanak az elmúlt évtizedek traumái. Az idősíkok váltogatása, a csavarok, a kis adagokban csöpögtetett információk, a detektívregényekre emlékeztető narráció ugyan némi műviséget visznek a mesélésbe, de a történet lendülete ezektől még nem törik meg.
Az egyetlen bosszantó dolog az olvasás során a fordítás minőségével kapcsolatos. Sajnos egyet kell értenem azokkal a kollégákkal, akik kifogásokat fogalmaznak meg Bába Laura fordításaival kapcsolatban. Ennek a szövegnek az élvezhetőségén is sokat ront, hogy helyenként értelmezhetetlenek a mondatok, vagy jobb esetben döcögnek, csikorognak. Kár.
SOFI OKSANEN korábbi művei: Norma; Mikor eltűntek a galambok; Baby Jane
