PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Megjárta az Indexet, a régi Origót, majd a megszűnéséig a Magyar Nemzetnél dolgozott. Első regényében (itt olvashatnak róla kritikát) azonban a kárpátaljai gyermek- és ifjúkorának állított emléket, és mesélt egyúttal az épp széthulló Szovjetunióról is. Gazda Alberttel a többféle identitásról, a határon túliakra zúduló ellenszenvről és a még mindig sajgó 6–0-rál beszélgettünk.
– Nem könnyű újságíróként bemerészkedni a szépirodalom területére. Kábé olyan gyanakvással fogadják az illetőt, ahogy a modellből lett filmszínészt. Érzett hasonlót az első regénye fogadtatása kapcsán?
– Egyelőre pozitív fogadtatást tapasztalok, de még a folyamat elején járunk. Viszonylag kevés recenzió jelent meg eddig. Azt, hogy lesz-e áttörés, vagy sem, kíváncsian várom. Annál is inkább, mert tényleg nem tudom, mennyire jó ez a könyv. Ha innen nézem, magam is gyanakvással fogadom magamat. Lehet, hogy szerénytelenségnek hangzik, de 25-30 év után tisztában vagyok vele, hogy a publicisztikáim, a politikai elemzéseim jók voltak, mindig hozták azt a szintet, amit szerettem volna, amit elvártam. De a szépirodalommal kapcsolatban korántsem vagyok ilyen magabiztos.
– Pedig nem most kezdte.
– A kilencvenes években már megjelent két novellám az Élet és Irodalomban, illetve van egy nagyon szép elutasító levelem a Holmitól. És hát a Kárpátalja című 2012-es könyvemet vagy a 2016-os Jégkorongkönyv általam írt részeit is önéletrajzi kisregénynek szoktam nevezni. Összességében tehát azt remélem, hogy még sokan mérlegre teszik a Leningrádot, és ha gyanakvóan teszik, az sem baj.
Egyelőre úgy képzelem, elég nekem, ha megpróbálják megérteni.
– Milyen volt újraélni a regényben megjelenített korszakot, a Szovjetunió utolsó éveit?
– Azt hiszem, régóta készültem arra, ha nem is tudatosan, hogy megírjam a nemzedékemet és főleg az én Kárpátaljámat. A Leningrád első fejezetében szó is van egy novelláról, amit 16 évesen ír az elbeszélő, de pocséknak találja, és inkább elsüllyeszti. Ez az eset történetesen a könyv nem fikciós részletei közé tartozik. De eleve számos dolog inspirált. Ismerem a kárpátaljai kortársaim munkáit, vannak hiteles és erős szövegeik, de az én Kárpátaljámat Kovács Vilmos óta nem írta meg senki. A Holnap is élünk című regény a múlt század hatvanas évek elején íródott. Meg sem születtem még. Azóta hatvan év eltelt, és én a hozzám igazán közel álló újabb Kárpátalja-regény nélkül tengődtem. Tényleg nem várhattam tovább másra, írtam hát egyet magamnak.
– Mennyire állt kézre a nyersanyag?
– A kétezres évek elején igen aktív voltam a Tumblr mikroblogplatformon. Ott kezdtem amolyan szilánkokat közzétenni, ezeket nagyon szerették. Később a Cinken is próbálkoztam hasonlókkal, nagyobb terjedelemben, és ezeknek is sikerük volt a közvetlen visszajelzések alapján. Akkortájt kezdtem igazán gondolkodni azon, hogy talán egy könyvet is összerakhatnék. Többször nekifutottam, kerestem a koncepciót, a nyelvet, az ívet, amely alapján egységes szöveggé lehetett volna szervezni a történeteket, de sokáig nem találtam meg. Meglepő lehet, amit mondok: másfél-két éve elolvastam Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvét, és akkor arra gondoltam, talán ebben a szellemben, ilyen megközelítésben meg tudnám írni, amit szeretnék.
– Ez tényleg meglepő. Nagyon más lett ugyanis a végeredmény.
– Mert így fogtam hozzá, csakhogy a szöveg hamar elkezdett önállóan viselkedni. Másmilyen szeretett volna lenni: fikciósabb, könnyedebb, szabadabb, játékosabb. Nagyon messzire távolodott Sütőtől, ráadásul közben szinte észrevétlenül sikerült egy másik problémán is túllépnem.
Volt egy időszak, amikor úgy éreztem, minden, amit leírok, túl zord. Túl kemény. Olyan, mintha egy kevésbé tehetséges Kristóf Ágota írná.
Őt nagyon szeretem, de egyáltalán nem akartam zord lenni. Éppen ellenkezőleg. Az emberekben, már ha egyáltalán gondolnak valamit erről, olyan kép él Kárpátaljáról, vagy akár a Szovjetunióról, mint ahol élni nem is igen lehetett, legfeljebb vegetálni. Valahogy úgy, ahogy Bodor Ádám könyveiben az emberek. Én meg azt akartam megírni, hogy élni is lehetett, nemcsak lenni vagy túlélni.
– A Leningrád többek között az „egyszerre kint és bent” homályos érzetének és az idegenségnek is a regénye. Kárpátaljai magyarként mindmáig megmaradt ebből valami, vagy a Budapesten töltött évtizedek már teljesen elhomályosították?
– Azt hiszem, ez nem múlik el soha. Sokszor szoktam mondani, hogy nekem milyen könnyű: Magyarországon és Budapesten rengeteg embernek egy identitása sincs, nekem meg egyszerre három is van. Egy magyar, egy kárpátaljai magyar, plusz valami elkorcsosult szláv is, ugyanis erősen hatott rám az orosz és kisebb részben az ukrán kultúra. S bár nem volt könnyű belaknom Budapestet, és ma már nem szeretem annyira a jelen Magyarországát, mint amennyire akkoriban szerettem az akkorit, amikor még nem élhettem itt, azért mégiscsak megtaláltam a helyem. De ha a Tamási Áron-féle klasszikus mondás felől közelítek – miszerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne –, akkor azt kell mondanom, hogy nem tartok ez ügyben sehol.
– Ez elég keserűen hangzik.
– Ha „félig tele a pohár” hangulatban vagyok, úgy fogalmazok: otthon érzem magam Budapesten, Ungváron, Lembergben és Szentpéterváron is. És tényleg nem hazudok. De ha félig üres a pohár valamiért, akkor nem vagyok otthon sehol sem. Ellenben gyakran az egykori Monarchia bármely részén jó nekem Trieszttől Lembergig, Kassától Újvidékig, Bécstől Kolozsvárig.
Másmilyen a levegő ezekben a városokban, mint Nyugaton.
A kis elkorcsosult szláv identitásra is visszatérnék még egy példa erejéig. A Szovjetuniónak ugyan soha nem szurkoltam semmilyen sportban, ez fel sem merülhetett, de amióta nincs a birodalom, a jégkorongban mindig az oroszoknak drukkolok. És az ukránoknak is drukkoltam futballban. Igaz, az utóbbi évek eseményeinek hatására kezdünk elhidegülni egymástól.
– Ha már felmerült a sport. Nálunk Hagi vs. Détári volt a nagy kérdés, és nem a Blohin vs. Nyilasi. Kárpátalján nyíltan lehetett drukkolni a magyar csapatoknak és válogatottnak, vagy nem nézték túl jól szemmel?
– Amikor én belenőttem a világba, akkor ebből a szempontból már szabadok voltunk. Nem vérre, csak fogadásokra menő viták mentek arról, hogy ki a jobb, és a hatalom erről nem mondott semmit. Úgy legalábbis nem, hogy hallottuk volna, ha esetleg az orra alá mormogott valamit. A magunk kisemberi szintjén mindenesetre nagyokat tudtunk gúnyolódni a vesztessel. Mondjuk a kelleténél többször mi voltunk a vesztesek sajnos. Elmesélek erről egy történetet. 1984 és 1986 tavasza között két évig szovjet katona voltam a belorusz erdők mélyén, és ugye a vébén egy csoportba került Magyarország és a Szovjetunió.
– Ajjaj, ebből nem jövünk ki jól.
– Egész tavasszal, márciustól májusig azzal piszkáltam a társaimat abban a másik univerzumban – oroszokat, ukránokat, üzbégeket, tatárokat, bárkit, aki szembejött –, főként a brazilok elleni 3–0-s felkészülési meccs után, hogy ízzé-porrá zúzzuk őket. Rettegve várták Irapuatót, de fogadásokat azért kötöttek velem becsületből. A szovjet–magyar június 2-án volt, én szerencsére már május 29-én elindulhattam haza. Másfél nap alatt megérkeztem. Életem egyik nagy szerencséje, hogy azt a 0–6-ot már otthon láttam, és nem amott. Egy fillér nem maradt volna a zsebemben, ha még Fehéroroszországban vagyok. Plusz a káromra elsütött poénok milliárdjait kellett volna megemésztenem férfiasan. De azt simán megtehettem volna, hogy a zászlóalj tévészobájában úgy ugrok fel a magyar góloknál, hogy kilyukasztom a fejemmel a plafont. Már ha lettek volna magyar gólok.
– Mi az, amire nem szívesen emlékszik abból az időszakból? Amit még a gyermekkor és a fiatalság évei sem voltak képesek elhomályosítani?
– Ami nyomasztó volt gyerek- és ifjúkoromban, az nem azon múlt, hogy a Szovjetunióban élek. Természetesen a katonaságot leszámítva, és azt, hogy Magyarország messzire volt, és nem nagyon lehetett eljutni oda, vagy csak irtózatosan ritkán. Nekem életem első huszonegy évében mindössze egy alkalommal sikerült. Gondjaim inkább abból adódtak, hogy a gyerekek ott is sokszor gonoszak voltak egymással, és később a lázadó kamaszokkal nem feltétlenül volt toleráns a közösség és egynémely hivatalosság. Paradoxon, de ebből a szempontból szerencsém volt, hogy elvittek katonának. Különben úgy rúgtak volna ki az ungvári egyetemről 1984-ben, az első évem végén, mint a pinty. Egy percet sem merengtek volna a sorsomon. Ez azonban már egy másik könyv témája lenne, ha megírnám. Egyelőre keresem a koncepciót és a hangot hozzá.
– Milyen érzés, amikor egy-egy határon túli kormányzati szereplő kapcsán (Demeter Szilárd, Vidnyánszky Attila) a nyilvánosságban fölbuzog a Magyarországon élő határon túliak felé irányuló általános ellenszenv?
– Nagyon rossz. A 2018-as választás óta nem írok és nem beszélek a magyarországi közéletről, de itt most konkrét leszek: a határontúlizás egyenértékű a zsidózással és a cigányozással. Az, hogy ez nem evidens sokak számára, engem rettentően frusztrál. Itt elég enyhén és eufemisztikusan fogalmaztam, tudnék hőbörgősebb is lenni.
– Régi sérelmek?
– Én már a 23 millió románról szóló kampányt sem akartam elhinni, utána 2004. december 5-ét sem. Ugyanígy azt sem bírom befogadni, ami most megy. Akár Vidnyánszkyék miatt, akár azért, mert jönnek ezek a nyomorult „ukránok”, és elveszik tőlünk a nyugdíjat, elgyógyulják előlünk a társadalombiztosítást. De az is felkavar, hogy miközben a Black Lives Matter például vezető téma nálunk, aközben a baloldali-liberális sajtóban egyetlen érzelmi-értelmi húrt nem pendít meg az, amit az ukrán többségi politika művel 2014 óta a kárpátaljai magyarokkal. Teljesen abszurd, hogy míg én a rohadó Szovjetunióban magyar iskolába járhattam, majd magyarul tanulhattam az egyetemen is, addig az uralkodó narratíva szerint Nyugat-barát Ukrajnában erre rövidesen nem lesz lehetőség. Úgy tűnik, az én kisebbségcentrikus liberalizmusom másképpen működik, mint a liberalizmus fősodrú válfajai. Na, tessék: az identitásproblémáimnak se szeri, se száma.
