A hontalanság nem átok – Beszélgetés Végel Lászlóval

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Az elmúlt húsz év naplójegyzeteiből válogatott az Újvidéken élő Végel László, aki bár a peremvidéken él, de tekintetét a centrum(ok) felé fordítja (a könyvről itt olvashat bővebben). Szerbek és vajdasági magyarok, nacionalisták és túlélők, européerek és zavarosban halászók keresik a békés hétköznapokat megtartó egyensúlyt. Ami nem mindig egyszerű. Többek között erről is beszélgettünk.

– Az elmúlt, Újvidéken töltött harminc évnek mikor jött el a legkétségbeesettebb pillanata?
– Voltak nyomasztó időszakok, túléltem – ennyi. Amennyiben mégis példát kell mondanom, akkor visszautalnák 1992-re, amikor egyik napról a másikra eltávolítottak a munkahelyemről. Huszonkilenc esztendővel ezelőtt így kezdődött. Indoklás nélkül megfosztottak az egzisztenciámtól. Dramaturg voltam az újvidéki televízió szerkesztőségének drámai szakosztályán. A háborúk alighogy elkezdődtek, az utcákat terepszínű egyenruhában flangáló, felfegyverzett álkatonai alakulatok tagjai lepték el, tombolt az infláció, folyt az ellenséggyártás, én pedig azon töprenghettem, mi lesz velem?

– Ez békében sem túl jó érzés.
– Nem annyira a külső tényezők ejtettek kétségbe, inkább lelkileg hatott rám, hogy megszűntek a barátok telefonhívásai. Persona non grata lettem. Később megedződtem. Néhány év múlva az állami tévé főműsoridőben a kimerevített fotómat sugározta, azzal a rövid kommentárral, hogy ez az az ember, aki Szerbia alapjait akarja megingatni. Hol volt nekem ehhez hatalmam…

– Súrlódások és apró kiegyezések alakítják a szerb és vajdasági magyar viszonyt. Szerbia EU-tagsága mit jelenthetne e tekintetben az ottani magyaroknak?
– Az elmúlt három évtizedben a két ország viszonya hol fagyos volt, hol kiegyensúlyozottságot mutatott, az utóbbi időben viszont baráti, szinte testvéri lett. Csakhogy Szerbia is megosztott ország, akárcsak Magyarország! A fagyos korszakban a polgári Szerbia képviselői nagy tisztelettel tekintettek Magyarországra és rokonszenveztek a vajdasági magyar kisebbséggel. Viszont az etnocentrikus Szerbia szószólói akkor is kisebbségellenesek voltak, olyannyira, hogy komoly atrocitásokra is sor került. A jelenlegi „testvéri” konstellációk idején a polgári Szerbia képviselői némi gyanakvással tekintenek Magyarországra nemkülönben a vajdasági magyarokra, ugyanakkor az etnocentrikus Szerbia képviselői a legnagyobb elismeréssel szólnak a jelenlegi magyar kormányról. „Varázsütésre” majdnem teljesen megszűntek a magyarellenes megnyilatkozások.

– És ez hogy jelentkezik a hétköznapokban?
– A hétköznapi élet nem redukálható az államok közötti viszonyra. Ez a kapcsolat lehet kiváló, miközben a kisebbég helyzete diszkréten rongyolódik, mivel a kisebbség geopolitikai alku tárgya is lehet. Amikor 1948 után Jugoszlávia és Magyarország viszonya történelmi mélyponton volt, egyre másra alakultak Vajdaságban a magyar intézmények. Azt tudom mondani, hogy a gyep megsínyli azt is, ha az elefántok viaskodnak, de azt is, ha szerelmeskednek.

– Árulónak, hontalannak érezte volna magát, ha átköltözik Budapestre, ahogy sok kortársa tette?
– Nem tartanám magamat sem árulónak, sem hontalannak. Egyébként is, a hontalanságot nem tartom átoknak. Itt jegyezném meg, hogy első regényem az Egy makró emlékiratai már biztosították számomra a magyarországi szellemi jelenlétet. Ez pedig a hetvenes években történt. Az, hogy itt maradok, a saját döntésem volt. Mindenkinek jogában van ott élni, ahol akar. Számos áttelepülő kortárs döntését nyilván saját érdeke vezényelte.

Megjegyezném, hogy a magyar szellemi – nem csak politikai! – centralizmus folytán íróként Budapesten kívül élni behozhatatlan hátrány. Egy író részére egyenesen balszerencse!

Csupán azt tartom ízléstelennek, hogy az áttelepült kortársak egyike-másika nagy nemzeti hevületében folyamatosan leckézteti a maradókat a közösséghez való tartozás, hogy ne mondjam hűség dolgában.

– A naplójából kiderül, hogy a Budapestről „guruló forintok” ott is leginkább a klientúra kiépítését szolgálta. Miben bízhatnak a vajdasági magyar kulturális élet nem elkötelezett képviselői?
– Szerbia kiadós támogatásban részesíti a boszniai, illetve a koszovói szerbeket. Egyebek mellett a vajdasági magyarok adójából is fedezik a kiadásaikat. Miért ne tenné ezt Magyarország is? A szlovének még a szocializmus idején is támogatták az olaszországi szlovén kisebbséget. Szlovákia időtlen idők óta segíti a vajdasági szlovákokat, azt hiszem, a legbölcsebben és legsikeresebben a régió országai közül. Nagyobbrészt a tudástőkébe és a szerény családi vállalkozásokba fektetnek be, ennek eredményeként tudták csökkenteni az elvándorlást. Magyarország milliárdokkal támogatja a vajdasági magyarokat, birkózó akadémiát, focistadiont létesít, segíti a módos magyar üzletembereket, ennek ellenére az elvándorlás egyre nagyobb. Gurulnak a forintok, de a szociális olló egyre tágabbra nyílt. A kisebbségi szegénység hatványozottan megszenvedi a kapitalizmust. Igaz, az oktatás irányába is gurulnak a forintok, viszont igen kérdéses, hogy milyen eredményt hoz. Tény, hogy valami nem stimmel, hiszen a támogatás alapvető célja a szülőföldön való megmaradás.

– Kinek ír a vajdasági író, teszi fel a nyugtalanító kérdést a könyvben, hiszen könnyen lehet, hogy ott már nem lesz olvasótábora.
– Kinek írok? Egy képzeletbeli közösségnek! A könyveim Magyarországon jelennek meg, a Vajdaságba el sem jutnak. Legfeljebb szerbül vásárolhatják meg az itteni olvasóim. Nem a nagy nemzeti irodalmi sztrádák utazóira számítok, hanem az ismeretlen ösvények kóbor vándoraira.

– E tekintetben mit tanácsolna a most induló írógenerációnak?
– Tanácsokat osztogatni azért nem szoktam, mert tudom, hogy a tanácsok általában rosszul sülnek el. Ha fiatal lennék, tenném a dolgom a saját belátásom szerint, nem kérnék és nem is fogadnék el semmiféle tanácsot. Ezt amiatt hangsúlyozom mert tapasztalataim szerint a kisebbségben túl sok a kotlós és még több a tanácsadó.

– Szabó Lőrinc verssorával ér véget a könyv: a jövő tényleg azé lesz, aki bestiább. Azóta sem lát olyan jelet, ami mérsékelt optimizmusra adna okot?
– Nincs okom semmiféle optimizmusra. A közép-kelet-európai és balkáni térségben olyan baljós történelmi traumák ébredeznek, éledeznek vagy már rombolnak is, amelyek időszerűvé teszik a mondatot, amelyet a mai folyamatok kezdetén, vagyis harminc évvel ezelőtt egy haszid történet parafrázisával fogalmaztam meg: Világnak Ura, kérlek, váltsd meg a kisebbségeket. De ha nincs erre hatalmad és erőd, akkor váltsd meg a többséget.

Nem hiszem, hogy léteznek zárt kisebbségi világok és problémák, hiszen azok csakis az egyetemes emberi horizont összefüggésében fogalmazhatók meg.

Ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy egy csepp kedvem sincs kényelmes kisebbségi kuckóban szenvelegni. Meggyőződésem, hogy a kisebbségi sors az általános emberi hiperérzékenység szeizmográfja.

– Milyen tűnik Újvidékről a pesti kultúrharc?
– A flamandok és a vallonok harcában hallgatnak a belgák! A Temetetlen múltunk című önéltetrajzi regényemben Musilra utalva úgy találtam, hogy könnyű azoknak a kozmopolitáknak, akik a nemzeti azonosságot járulékos veszteségnek tartják, de könnyű azoknak a kizárólag a nemzetre esküvő nemzetieknek is, akik nem ismerik a nemzetfelettiség eszméjét. A belgák megszenvedik a kettő nagy belső konfliktusának lelki drámáját. Ami Pesten kultúrharc, az számomra nem a harcot, hanem a hétköznapi életet jelenti. Mindennapi próbatételt.

VÉGEL LÁSZLÓ legutóbbi művei: Temetetlen múltunk; Két tükör között; Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja.