Anna Burns: Tejes | Papp Sándor Zsigmond
Éles határvonalak az „úton túl” és „innen” élők, férfiak és nők, jó vaj és rossz vaj között. Anna Burns súlyos regénye a hetvenes évek Észak-Írországában játszódik, egy ellen-Disneylandban, ahol pillanatok alatt utolér a kirekesztés.
A címszereplő (tejes – milkman) halálával indul Anna Burns komor-derűs regénye. A második mondatból már azt is megtudjuk, hogy az állami halálosztag ölte meg – ebből meg azt tudjuk meg, amit már a borító is sugall, hogy nem egy színes, tarka lányregénybe futottunk bele. Az izgalmakat viszont szinte azonnal garantálja. Már azzal is, hogy a tejes személye sokáig egyszerre rejtélyes és fenyegető, furcsán bukkan fel, furcsa tanácsokat ad, ráadásul huszonhárom év korkülönbség van közte és történetet elbeszélő tizennyolc éves lány között. Ráadásul teljesen megfoghatatlan már az elnevezése is. „Nem vett fel tejrendelést. Nem volt körülötte tej. Soha nem szállított tejet. Tejeskocsival se járt.” És mindez egy meg nem nevezett észak-ír városkában valamikor a hetvenes években. Vagyis „a sötét napok sötétebbjeiben”, ahogy a regénybéli időmeghatározás mondja.
Az elbeszélőben az összes nyomasztó körülmény ellenére, mégis van valami derűs. Már abban is, hogy sétálva olvas. A munkahelyéről hazafelé már nem buszra száll, hanem gyalog megy, s ez idő alatt kiolvassa legújabb könyvét. Vagy ahogyan beszél, szabadszájúan, néha túlmagyarázva a dolgokat, de a saját, jellegzetes, fecsegő, ám mégis pontos nyelvén (nagy dicséret illeti Greskovits Endrét, hogy ilyen plasztikusan vissza tudja adni a narráció finomságait). Talán azért is olyan jó a beszélőkéje, mert csupa klasszikust olvas: Karamazov testvérek, Bovaryné, Hiúság vására. A talán-fiúja (egy nem hivatalos, talán-kapcsolat) pedig ezekkel szegezi szembe a maga szenvedélyét és a maga klasszikusait: differenciálmű, szelepfedél, kompresszor. Igen ironikus az a jelenet, amikor a talán-fiú oly lelkesen mesél a régi, ám annál legendásabb kocsiról, a Bentley Blowerről, hogy az végül szexuális szenvedéllyé lényegül át, ám a talán-kapcsolat a váratlan látogatók miatt nem lendül át a holtponton.
A magyar olvasónak talán akkor kezd némiképp ismerőssé válni a cselekmény bonyolult háttere, amikor a politikai körülményeket világítja meg az elbeszélő. Az áthidalhatatlan szakadékokat „mi” és „ők”, a „vízen túliak” (Anglia), illetve a velük szimpatizáló „úton túliak” és a narrátor közössége, „az úton innen” élők között. Ír és ír között a vallás és az Angliával való szimpátia, illetve a „vízen túli ország” teljes tagadása, hatalmának elutasítása húzza meg az átléphetetlen határvonalat, amely már abban is tükröződik, hogy ki milyen nevet ad a gyermekének. Hosszú ugyanis a tiltott nevek listája. De ismerős lehet a vak, törzsi felfogás is. „A »mi« és »ők« második természetünkké vált: kényelmes volt, ismerős, bennfentes, és e szavak kapásból jöttek”, szinte megerőltetés nélkül. A gyűlölet pedig lassan belepréselődőtt mindenbe. „Ott volt az étel meg az ital. A jó vaj. A rossz vaj. A hűség teája. Az árulás teája. Voltak a »mi boltjaink« és az »ő boltjaik«.” A sort – ha nem is ennyire végletesen, és messze nem ilyen erőszakossággal – a magyar olvasó is folytatni tudná…
Ugyanúgy ismerősek lehetnek a megmeveredett patriárchális viszonyok, a minden iróniát mellőző, csupasz és megkérdőjelezhetetlen macsóság. Az „én férfi vagyok, te meg nő” körülkarózott területe. „Az a terület, ahol a lányokat nem tolerálták, ha úgy ítélték meg, hogy nem alkalmazkodnak a férfiakhoz, hogy nem ismerik el a férfiak felsőbbrendűségét, sőt még talán odáig is elmennek, hogy szinte ellentmondanak a férfiaknak, alapvetően önfejűek, arcátlanok és túlságosan magabiztosak.”
Ahol még azon is kiakadnak, hogy miért Sigourney Weaver öli meg az űrbéli lényt A nyolcadik utas: a Halálban, és miért nem a legénység valamelyik férfi tagja.
Az erőszakba torkolló gyűlölet állandó fenyegetettsége és jelenléte miatt már semmi meglepetés nem érhet senkit, hogy a legártatlanabb örömöt, a Bentley kultikus alkatrészei körüli szinte már gyermeki rajongást is pillanatok alatt megfertőzi ez a légkör. És ezzel baljós események veszik kezdetét…
Az 1962-ben született Anna Burns az észak-ír Belfast katolikus munkásnegyedében született, és harmadik regényével, amely egy hosszú hallgatási időszakot tört meg (ez alatt az idő alatt „csak” novellákat írt), elnyerte az egyik legrangosabb brit irodalmi díjat, a Man Bookert. Egy évre rá pedig az Orwell-díjat is besöpörhette, melyet a legjobb politikai művekért (fiction és non-fiction kategóriában) osztanak ki.
A Tejes bár sötét színekkel felfestett regény, amelynek minden sorában ott lappang a visszafordíthatatlan tragédia, az elbeszélője cserfességének, lázadási vágyának és éles eszének köszönhetően mégsem lehangoló. Inkább arról mesél igen meggyőzően, hogy mi történik, ha nem szüntetjük meg a határvonalakat és nem hidaljuk át a szakadékokat. Ha belesavanyodunk a saját kérlelhetetlenségünkbe.
