A kényelmes fotel nagyszerűségéről

Jennifer Egan: Manhattan Beach | Torma Tamás kritikája

Tizenöt év és egy víz alatti búvárjelenet kellett ahhoz, hogy a Chicagóban született írónő befejezze a harmincas és negyvenes években játszódó nagyívű regényét. Egy nővé cseperedő fruska, akiből Amerika első női búvára lesz, egy Getsby-szerű gengszter és egy sorsfordító korszak, amikor nem csupán a férfi és női szerepek alakulnak át, de az Egyesült Államok is elindul a világhatalmi státusz felé.

Gondoltam, előzetesen összegyűjtök tíz spontán benyomást, észrevételt, emléket a könyvvel kapcsolatban, hátha az vezet majd el valahová. Az elsőben rögtön ott van, hogy ez egy történetekkel dúsan meglocsolt regény – ráadásul történelmi regény! Szóval szinte felkínálja a kényelmet: csak hagyjam sodorni magam ezen a lendületes csúszdán. Kikapcsol, máshova visz, más korba és más világba. Érdekes az is, hogy ez a benyomás követelte magát az első helyre, tehát nyilván ki voltam éhezve az efféle olvasói hullámvasútra, pedig a regény nem hibátlan, sőt. Érződik benne némi erőlködés, hogy Jennifer Egan a sztori fölé felhúzzon egy transzcendens építményt is – és ez lett a víz, pontosabban a tenger.

Kezdjük rögtön a címmel: Amerikában két Manhattan Beach is van. Ráadásul mindkettő kötődik a regényhez, amelynek nagy része a keleti parton játszódik, New York Brooklyn kerületének tengerparti részén. Valaha nagyszámú zsidó lakosnak, majd orosz zsidó bevándorlónak adott otthont, továbbá a második világháború alatt az amerikai parti őrség kiterjedt vízi kiképző létesítményt üzemeltetett itt. A másik Manhattan Beach a nyugati parton, Dél- Kaliforniában van, több mint három kilométeres strandjáról ismert. A nevét 1902-ben egy érmefeldobás után, Keletről kapta: ingatlanfejlesztője, Stewart Merrill ugyanis Manhattanből származott.

Itt volt a fekete amerikaiak első tengerparti üdülőhelye Dél-Kaliforniában, ennek megfelelően az 1920-as években a Ku Klux Klan is megjelent, erőszakosan zaklatta az üdülőhely látogatóit, aztán Los Angeles vezetése gondolta úgy, hogy a területet parképítés ürügyén foglalja le fekete ingatlantulajdonosaitól. 2021-ben aztán törvény rendelkezett a kisajátított tulajdonok visszaszolgáltatásáról. De a nyugati Manhattan Beach arról is híres volt, hogy homokját a Hawaii-ban található Waikiki strand felturbósításához is exportálták.

Na de a sztori! A regény legnagyobb részt Brooklynban játszódik a harmincas és negyvenes években, és azzal kezdődik, hogy a tizenegy éves Anna Kerrigan elkíséri apját egyik titokzatos útján az óceánparti villába. A főszereplő családja ír, apja egy félvilági táskás ember, aki korrupciós pénzeket továbbít a meglátogatott férfihez hasonló fazonoknak. Nyolc évvel később ő – a félmaffiózó bártulajdonos Dexter Styles – és a már felnőtt Anna a gazdasági világválság és a kezdődő háború eseményei során újra találkoznak. Ekkorra az apja már nyomtalanul eltűnt, Anna még mindig otthon él az anyjával és béna húgával, miközben különös viszonyba keveredik a Gatsby-szerű férfival. Előbb háborús női munkát talál a haditengerészeti hajógyárban, majd búvár lesz a Brooklyn Navy Yard mólóinál.

A hagyományosan szőtt történelmi fikció mögött tehát csupa szimbolikus elem fénylik fel: Anna az első női búvár, jelentéssel teli a két Manhattan Beach, egy korszak mintha véget érne és elkezdődne az új, ebben válik majd az Egyesült Államok lassan világhatalommá. Klasszikus, amerikai fejlődésregény, amelyben akár három-négy regénytípus is megjelenik: kicsit romantikus, kicsit gengszter noir, a nagy olvasztótégely bevándorlóinak meséi mellett pedig ott a tenger időtlen története is.

Felrémlik egyik régi nagy kedvencem, Saul Bellow kétkötetes alapvetése, az Augie March kalandjai vagy Jonathan Franzen nagy amerikai tablói. A különböző sztoriszálak nem mindig állnak ugyan össze teljes egésszé, zökkenős a regény indítása és a vége is. A kissé klisészerűre sikeredett gengszter, Dexter Styles figurája is mesterkélt olykor: a noir kőkemény alfahímje ma már nem válhatna hirtelen ennyire romantikussá, mert az rögtön az életébe kerülne. (Kerül is.)

De Jennifer Egan sallangmentes és filmszerű stílusa (a költő Simon Márton fordítása) szép lassan mégis magával ragadja az olvasót. Azt semmi esetre sem érezni rajta, hogy a szerző alaposan megszenvedett volna a művével – állítása szerint több tételben, tizenöt év alatt készült el vele. Közben híres lett, két másik könyvet is kiadott, 2011-ben pedig elnyerte a szépirodalmi Pulitzer-díjat (a magyarul korábban már megjelent Az elszúrt idő nyomában című regényéért), a kétgyerekes anyuka fiai kisgyermekekből tinédzserekké nőttek. Kézzel írta, egyszer már majdnem ki is dobta az egészet, aztán egy víz alatti búvárjelenet (egy csomó kioldása) megfogalmazása közben magára, saját küzdelmére is ráismert, így tudta végül befejezni.

A szerző egyébként Brooklynban él színházrendező férjével és két fiával, 2018 óta a PEN America Center elnöke is. Negyedik generációs írként Chicagóban született, viszont San Franciscóban nőtt fel, és nem is a New York-i eredetű, európaibb/neurotikusabb hozzáállás jellemző rá, hanem inkább a napfényből táplálkozó optimistább/naivabb kaliforniai. Egyetemistaként egy évig Steve Jobsszal járt, aki annak idején – amikor éppen a Macintosht fejlesztette –, a legendás számítógép egyik őspéldányával is megajándékozta, hogy azon írja a beadandóit.

Mostanában állítólag a Manhattan Beach hatvanas évekbeli folytatásán dolgozik, a főhős, vagyis Anna Kerrigan fiának sorsát követve. És bízhatunk a történet hiteles továbbgörgetésében, mert Egan egyik erőssége a korszak alapos feltérképezése. Meg az, ahogy képes lekötni a figyelmünket, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti, teremtett világára figyeljünk és ne a mára.

Ehhez kapcsolódik egy másik – még meg nem írt regény – története. Az ír Eganok (a név kelta eredetű: „aodh”, jelentése: „tűz”) ugyanis Magyarországra is elkeveredtek. A később nemességre jutott család a reformkorban került Pozsonyba, amikor a napóleoni háborúkban szerzett rossz tapasztalatok arról győzték meg a reformnemességet, hogy a honi lóállomány javításra szorul, a nemesítéshez pedig angol telivéreket használtak. De nem csak Széchenyi munkálkodott ezen, hanem Grassalkovich (III.) Antal herceg is, aki a lovakkal együtt szakképzett személyzetet is szerződtetett. Az angolnak nevezett szakemberek pedig jobbára írek voltak.

Egy dublini törvényszéki bíró fiát, Jamest találta meg 1809-ben, aki a hívásának engedve Pozsonyba költözött főlovászmesternek. A család legnevezetesebb tagja Egán Ede aztán híres reformgazdálkodóként kezdte német-, cseh- és magyarországi gazdaságban – köztük apja borostyánkői uradalmában. 1897-ben aztán a földművelésügyi miniszter, Darányi Ignác arra kérte fel, hogy tanulmányozza a kárpátaljai ruszinok sanyarú helyzetét, és dolgozzon ki tervet a nyomor, az éhínség és az alkoholizmus visszaszorítására.

A nagy történetet most nem mondom el – ha nem is Jennifer Egan, de valaki majd megírja –, a kezdeti sikerek után a terv kudarcba fulladt, Egán Ede 1901 szeptemberében Ungvár és Munkács között kocsizás közben rejtélyes körülmények között meghalt. A korszak antiszemitizmusának ismert konteója vált ebből, a Nagyváradi Naplóban őt búcsúztató Ady Endre szerint agyonlőtte magát, mások szerint uzsorások bérgyilkosa végzett vele. A hivatalos vizsgálóbírók helyszíni szemlén felvett jegyzőkönyve mindenesetre az öngyilkosságot teljesen kizártnak nyilvánította.

Kíváncsi lennék, Jennifer Egan mit szólna ehhez a történethez.

JENNIFER EGAN legutóbbi műve: Az elszúrt idő nyomában.