Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Szinte minden szóba kerül: Einstein fecnijei, a gyermeknevelés kínjai, Harlow majmai, az írói sikeresség. De leginkább azon töprengünk, hogy hova is tartozunk: az okosak vagy a boldogok közé. S közben észre sem fogjuk venni, hogy hányszor olvasunk fel belőle a családunk tagjainak. Mert ezt még meg kell hallgatniuk!
Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha felnőtt fejjel megengednék nekünk, hogy kedvünk szerint válogassunk magunknak tulajdonságokat. Az összes lehető jellemvonásból szemezgetnénk ki a nekünk leginkább tetszőket, s amolyan tökéletes, szellemi Frankensteinként születnénk újjá. Nem könnyű feladat, és bár számos variációt állítottam össze magamban játékból, abban mindig is biztos voltam, hogy a kepességet biztosan beválogatnám.
Nem, ez nem sajtóhiba, nem a képesség helyett szerepel a kepesség. Sokkal inkább Kepes Andrásnak azt a számomra igen fontos esszenciáját rejti, ahogyan ő tájékozódik a világban, és ahogyan ő elsajátította (és nem kisajátította, mert arra is van példa) a világot a maga sokszínűségével. Hiszen ő úgy kozmopolita, hogy közben semmit nem vesztett a magyarságából, sőt. Ez a nagyon egyszerű kijelentés csak nálunk válik bonyolulttá és néha önellentmondássá, mert itthon sokan Kertész Imrének sem „bocsátották meg” a berlini életét, a kettősségét. Számukra ő már nem volt magyar – mintha ez csak úgy lekophatna az emberről –, holott csak annyi történt, hogy kicsit közelebb költözött egy számára éltetőbb, inspirálóbb közeghez.
Ez a nyitottsággal párosuló jártasság (talán nem véletlenül feltételezi egyik a másikat) szinte valamennyi könyvében megjelenik, ám a mostaninak amolyan fütőeleme, üzemanyaga. Ahogyan gyermeknevelésről, sikerről és boldogságról, Giotto freskóiról, nemi szerepekről, szakmáról beszél, abban annyi tágasság van, hogy csak győzzük belakni. A boldog hülye és az okos depressziós műfaja talán az esszéhez áll közelebb, de olyan fesztelen és közvetlen, mintha csak egy laza előadást hallgatnánk a Mindentudás Egyetemén a boldogságról. Vagy egy ismerősünkkel fecsegnénk a könyvtárszobában, aki egy kicsit jobban felkészült a beszélgetés lehetséges témáiból. Igen gördülékeny stílusban fűz össze aranyköpéseket, anekdotákat, személyes példákat a családja életéből, idézeteket és gondolatfutamokat, s közben úgy tesz, mintha csak hangosan morfondírozna.
És folyton meglep valamivel. Vagy előítéleteket dönt le, tabukat számol fel.
Például kiszámította, hogy az ország lakosságához viszonyítva sajnos nem nekünk van a legtöbb Nobel-díjasunk. Bár ez a legenda igen tetszetős volt és hosszú ideig tartotta magát, ám nem felel meg a valóságnak. Kepes ugyanis vette a fáradtságot és utánanézett. És bizony megelőznek minket a svédek, a svájciak, az osztrákok, a dánok és a norvégok is. Ettől persze a mi „teljesítményünk” cseppet sem lesz kisebb, de legalább nem ringatjuk magunkat hamis illúziókba. Majd finoman azt is érzékelteti, hogy a mai hivatalos értékrend (mi adómentes? a pálinkafőzés vagy a szépirodalmi alkotások kiadása?) nem a Nobel-díjak további szaporítása felé mutat.
De ugyanígy felforgatja az előítéleteinket, amikor Szent Ágoston gondolatai kerülnek úgy elénk, mint egy mai liberális gondolkodó töprengései. Egyébként ez a fejezet, amelyben a lányairól és azok kamasz lázadásairól mesél, illetve egy nyitott, ám attól még szorongó szülő gyötrelmeiről a sarjak kamaszkora idején, igazán lefegyverző. Persze mindenre jó recept itt sincs, ám a szöveg öniróniája, szelíd őszintesége, és az önvizsgálat érvényessége mégis kisegíthet egy-egy szorosabb helyzetben.
A Popper Péter-idézetből kiinduló könyv („Manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye”) a boldogság, a sikeresség és az emberi intelligencia nyomába ered, hogy kifürkéssze mennyire igaz az alapállítás. Ne várjunk tőle forradalmian új gondolatokat, könnyen lehet, hogy néhány idézettel, ténnyel, összefüggéssel és történettel már találkoztunk, helyenként a közhelyesség csapdáját sem kerül ki, ám ahogyan ez mégis összeáll a csak rá jellemző előadásmóddá, az több misét is megér.
(FOTÓK: Pixabay.com)
Talán abban rejlik a megoldás, hogy pillanatig sem lesz didaktikus, mégis tanít a szó legjobb értelmében. Vagy ami még jobb: kétséget ébreszt bennünk ott, ahol már azt hittük, semmi dolgunk. Tényleg az a boldogság, ahogy én gondolom? Valóban az a siker, amit én annak nevezek? Kepes András abban tud segíteni, mint amiben Mr. Keating is segített a Holt költők társaságában: érdemes néha egy másik perspektívából – például egy asztal/katedra tetejéről – is megvizsgálni a dolgokat. Egyet hátrébb lépni önmagunktól, és nevetni a begyepesedett nézeteinken. Egyáltalán: nevetni magunkon. Mert derű nélkül olyan a boldogság, mint a golyó nélküli billiárd: kissé unalmas.
Lehet, hogy sokan önfejlesztő könyvnek mondanánk, de szerintem sokkal több. Vagy kevesebb. Egy okos, sokat tapasztalt ember töprengései, aki meg akarja változtatni a világot, de nem erőből, nem mindenáron. Önmagát sem tévedhetetlennek állítja be, inkább olyasvalakinek, aki nagyon sokat tud a saját hibáiról. És eme tudás fényében beszél. Szelíden és épp ezért igen meggyőzően. Mi meg egyre többet szívunk magunkba a kepességből.
KEPES ANDRÁS legutóbbi művei: Istenek és emberek; Világkép; Tövispuszta
