A keserű utóíz előnyei

Nagy Márta Júlia: Elígért lány | Nyerges Gábor Ádám kritikája

A hagyományok, a mítosz, a mese, és a lírai modernség nyomai izgalmas egészt alkotnak Nagy Márta Júlia sok évnyi érlelés után közreadott második kötetében. De mégis mit keresnek a kultúrtörténeti, bibliai vagy irodalmi-mondai alakok a mai Budapesten? Szerencsére nem a mostanság is oly divatos öncélúságról van szó: a női szenvedéssorsok lényegében egykorúak a kultúránkkal.

Kevés olyan szerző van a húszas és negyvenes éveik közt lévő költők között, akinek a lírájában olyan erőltetés nélküli és újszerű a természethez való viszony, mint Nagy Márta Júliánál. Új kötete ember és táj, psziché és biológia, természeti elemek és testi működés sűrű és organikus egymásba fonódását tárja elénk. Már a nyitóversben is: „Bíboresőt fej melléből a csélcsap félelem”. Ez már önmagában is figyelmet érdemelne. De helyenkénti mutálása dacára is elmondható: az Elígért lány még számos pozitív vonással bír. A hagyományok, mítosz, mese, de akár a lírai modernség nyomai is virulensen alkotnak teljes és izgalmas egészt Nagy sok évnyi érlelés után közreadott második kötetében.

Korántsem előzmények nélküli, de összekeverhetetlenül egyedi lírai univerzumot és nyelvet teremt, amelynek részletgazdag intimitása, de a hagyomány kreatív újra- és (főleg) átírása miatt egyben univerzalitása is kiemeli a pályatársak mezőnyéből. Belső rezdülésekre koncentráló pillanatképeinek, állapotrögzítéseinek élességét nem ássa alá verseinek jellemzően balladisztikusan homályos (párszor viszont inkább homályosan balladisztikus) töredezettsége, rejtélyessége.

Lírája nehéz, amennyiben csak nehezen, intellektuális befektetés, szellemi munka árán fogadható be a maga teljességében. Ugyanakkor a nehézkességet és az öncélú bonyolítást manapság ritka, így különösen megsüvegelendő ambícióval igyekszik elkerülni. Igaz, e regisztrálható igyekvés nem mindig bizonyul eredményesnek. A verseket helyenként már-már tényleg a követhetetlenség tartományába kormányozzák szerzőjük védjegyszerű magabiztossággal alkalmazott megoldásai. Viszont még ilyen esetekben sem kell lírai blöffre, lilaködözésre gyanakodnunk, ezért a versek mélyen átélt érzelmi árnyaltsága (sosem érzelmessége) szavatol. Az összkép vegyességéért pedig az, hogy ez az emlegetett érettség felemás módon érvényesül csak.

Nagy bizonyos verseinek intellektuális összetettsége, de tömörítési eljárásai is, bár sosem öncélúak, mégis gyakran inkább fárasztó egységekbe csomósodnak, rongálva egyébként a jó szövegek összélményét. Máshol a versek egyébiránt oly rokonszenves zsongása, az érzéki tapasztalatok szinte kakofón halmozásának túlteljesítése az, ami már az olvasásélmény ellenében kezd dolgozni. E helyenként barokkoss érzetű túlműködésre számos lehetséges példa közül egy: „Kócfonat, puplinszalag, szőke árny / Az okker futóhomokon; / Cinóbervörös, sikoltó fákon, / Szelet fog hályogos hajnalon”.

Ezek a, mondjuk, aránytévesztések leginkább még a hangkeresésre szolgáló első kötetekre jellemzők, míg az Elígért lány verseinek kiforrottságát reprezentáló erények jócskán túlmutatnak egy mindösszesen második kötettől elvárható magabiztosság és eredetiség, rafinéria szintjén. E kettősségből amolyan (inkább üdítően) zilált-kócos, szertelen tökéletlenség, kiszámíthatatlanság kulminálódik. Árt is a kötetnek, egyenetlenné teszi, de kockázatvállalása, mivel nem a bejárt úton, a mind elcsépeltebb lírai közbeszéd biztonsági pályáját követi, tagadhatatlanul rokonszenves.

Az a – hol ridegebb-racionálisabb, hol ironikusabb vagy csupán előjel nélkül reflektív – távolság, amelybe a versek folyton képesek visszaváltani az érzékeny, intim közelségből ábrázolt lelki folyamatokból, remek ellenpontozási lehetőségeket biztosít.

Megóvja a verseket a túldramatizálás csapdájától, egyben az irodalmi-művészeti-kulturális hagyomány hangsúlyos jelenléte miatt fenyegető patetizálás veszélyétől is. Nem engedi elnehezülni az amúgy is súlyos kérdéseket tematizáló versanyagot.

Kulcsfontosságú ez a feloldási, hangulat-, perspektíva- és hangnemvegyítési képesség, hiszen a hagyomány a kötetanyag jóformán minden aspektusát lényegesen érinti.

E líra természetközeliségében is egyszerre őrzi a klasszikus költészeti hagyományok felfelé esztétizáló retorikájú, emelkedett szépségkultuszát („Kettétört glória a nap”). Miközben ennek esetleges ómódiságát ellensúlyozza a viszonylagos konkrétsággal felfestett itt-és-most koordinátáinak félurbanizált (kertvárosi) közegének, a „nagyvárosi flórának” ebbe a látásmódba való szerves applikálása. Legyen szó bármilyen mesterséges (elvben: természetidegen) környezeti elemről, a „modern” táj, beton, omladozó falak, pergő vakolat, graffiti és társai mindenfajta elkülönítés nélkül hatnak éppoly maguktól értetődően organikusnak – s ilyen minőségükben valamelyest emelkedett hangnemben komponált tájleírások tárgyainak –, akár a virágok, fák, fény, szél, a „klasszikus táj” alkotórészei, s (főleg) ezek szimbiózisa: „Ciklámen tölcsérek, citromsárga szájacskák / remegnek a beton tövében”.

Ehhez hasonlóan keveri össze szétválaszthatatlanul és hierarchizálás nélkül a kötet világa a klasszikus szereplehetőségek, a hazai és nemzetközi kultúra más-más pontjairól ismerős alakok, karakterisztikák, szituációk és kortársi érzékenység, problémakörök, aktuális kérdések elegyét. E különböző vagy akár ellentétes minőségek tényleges egymásba szövődése zajlik a kötet oldalain. A versek női perspektívája hangsúlyos, jellegadó minőségként, de sosem erőltetett programszerűséggel válik domináns jeggyé. Miközben roppant izgalmas variációk a férfi nézőpontot felvevő nőleírások, mint például a remek Apokrif-kísérletben.

Mindezek fényében is találó megoldás a kötet borítóképének választása, ahogyan a fedőlap Vermeer-remixe nem pusztán ironikus rájátszás, szellemesen modernizáló megidézés, hanem arra visszautaló, de más képkivágású, testtartású komponáltságával a maga új kontextusában hat természetesnek (ilyen értelemben tud „leválni” ikonikus eredetijéről).

S nem csupán a hamburger megjelenése miatt szembetűnő, hogy különbözik a híres festménytől. Épp ilyen magától értetődést sugallanak Nagy Márta Júlia nem mondernizált, hanem kortársi modernségünket természetes közegükként belakó versmítoszai.

A borítón is látható szubtilis, finom hagyomány(tovább)szövés mintájára kapcsolódnak is a hagyománymintázatokhoz, miközben egyszerre le is válnak azokról, versalakjai szabályosan kikövetelik a saját lírai identitásaikat.

Karakterisztikáik megelőzöttsége, kulturális-mitikus „előtörténeteik” nem válnak ugyan irrelevánssá, mégsem a legfőbb, meghatározó vonásaik. Valamiféle jó értelemben vett esetlegesség is felfedezhető akár ezekben a kulturális választásokban, legyen szó akár toposzok, nevek, környezetek részleges rájátszó jellegéről. Mindezek a háttérben húzódva további lehetséges kontextusokat sejtetnek, de nem régi vágású műveltségi vetélkedők feladványait idéző (tehát az olvasók egy részét a művek befogadásából kirekesztő) módon. Magyarán szólva a kötet jelentős műveltséget mozgató, gazdag és sokszínű világa mindeközben nem sznob.

Na jó, de mégis mit keresnek kultúrtörténeti, bibliai, mesei vagy irodalmi-mondai alakok a mai Budapesten? Mert hogy a kötet versei rendre elkerülik az ezzel kapcsolatos, napjainkra már tényleg fáradtnak ható, anakronisztikus jópofáskodást. Nem is manapság divatos öncélúságról van szó. Nagy Márta Júlia egyaránt és harmonikusan érzéki és intellektuális költészete már csak önnön premisszái miatt sem sok lehetőséget ad a blöffnek. A napjainkban is tovább élő régiség esetében elsősorban a történetek és sorsok, az agresszió és az elnyomás, a kényszerítés és fenyegetés, a kiszolgáltatottság és (mai fogalomkészletünk szavával élve) az abúzus elemei teremtik meg történelmi és kortársi idő, fikció és valóság között a (nem a leginvenciózusabb, de még nem is közhelyessé agyonragozott) kapcsolatot.

Nagy Márta Júlia verseinek nőalakjai időtlen, mert időtlenül öröknek tűnő női sorsmintázatokban élnek, kihívásaik, problémáik nem modernek, hanem látszólag öröktől valók.

Kihasználják, megfélemlítik őket, aljas alkukat ajánlanak nekik, úgy viszonyulnak hozzájuk, hogy elkerülhetetlenül a testük váljék egyetlen (rész-egész módon működő) reprezentánsává egész létezésüknek. Mindez mégsem a didaktikus protestlíra leegyszerűsítő dimenziójában, nem is a társadalomjobbító szándékú, verses social justice-receptek túl direkt retorikai készletével tételeződik (mint „üzenet”), hanem csak kiviláglik a remekül megírt versekből, további tanulságképpen.

S e „tanulság” természete is kettős: nemcsak arról van szó, hogy Perszephoné, Hamupipőke és a további, időtlenné kortalanított nőalakok élete ma sem lenne könnyebb (elvégre minden eddigi nőjogi progresszió sem volt elég a tényleges, gyakorlatban is érvényesülő egyenlőség megteremtéséhez). Nagy versei emellett egyszersmind azt is eszünkbe idézik, hogy mindezen női szenvedéssorsok (és, ne feledjük, „ők még így is azt várják, ne fájjak”) lényegében egykorúak a kultúránkkal, nem kortársi érzékenységünk „találta fel” a (valamit el)szenvedő nő alakját és toposzát. Mai tekintetünk (jó esetben) legfeljebb már csak érzékenyebb, empatikusabb és előítéletektől mentes(ebb) viszonyulást vált ki belőlünk az elígért lányok történeteiről olvasva, de maguk a történetek az ősidőktől máig örökkön ismétlődnek.

E két belátás pedig szorosan össze is függ: az igazságtalanság és elnyomás ugyanis (nem csak a nők elnyomása esetében), természetéből fakadóan, mindig újrateremti/-termeli magát, kollektív tudatunk történetei, mítoszai, mintái egyben formálják és keretezik is gondolkodásunkat, a múltból irányíthatják a jelent és a jövőt is. A fent részletezetteken felül ilyen szempontból is jelentékeny érdeme a verseknek, hogy e belátásokat nem kötik az orrunkra, nem versbe tördelt kiskátét és társadalomkritikai jegyzetanyagokat kivonatolnak „fogyaszthatóbb formában”, de az összefüggéseket ezen közben nem is rejtik el felgöngyölíthetetlen agyonbonyolítások mélyére. Egyszóval: a versek vállaltan szólnak valamiről, ez pedig manapság már önmagában is ritka erény volna, a szájbarágós tézislíra irányának mellőzése pedig kiváltképp.

Az Elígért lány darabjai ezzel szemben úgy szólnak egy többé-kevésbé élesen körülhatárolható témakörről („sebország”, avagy „a keserű utóíz természete”), hogy nem kizárólag ugyanannak a tételmondatnak mániás újramondogatásában merülnek ki (ahogy a mai „konceptkötetek” jelentős része szokta), tematikájuk flexibilis, elasztikus, nem rigorózusan koncentrál egyetlen dologra, de tematikai sokszínűsége ellenére sem válik széttartóvá a kompozíció.

A kötet összbenyomást leginkább rongáló vonása, hogy mintha valamivel több verset tartalmazna annál, amennyit poétikai invenciói, átütő ereje „elbír”. Néhol az egyes versek is mintha túlnyúlnának és -bonyolódnának, látszólag már érdemi szubsztancia nélkül, optimális kereteiken (mint például a Tizenkét kép egy múzeum padlásáról címűben). Ezért azonban jócskán kárpótolnak azok a Nagy Márta Júlia költészetének láthatóan legjobban álló, katartikusan erős, emlékezetes hosszúversek, mint a Márta, Mária, Lázár, Oblomova beszélget a halottakkal, Rákospalotán keresztül az út, A kékharisnyaság természete. És az is, hogy a felsorolás még folytatható lenne.

Egyszersmind, a kötetegész érdemei mellett eltörpül a kifogások jelentősége. Elvégre Nagy Márta Júlia már második kötetének költői hangjában, eszköztárában, tartalmasságában és eredetiségében fel tud mutatni valami olyan – harsányságot nélkülöző, visszafogott és karakteres – magabiztosságot, amelynek megleléséhez sokaknak egy egész költői pálya sem elég.

NAGY MÁRTA JÚLIA korábbi műve: Ophélia a kádban.