KÖNYVTERASZ
A fiatal költőnemzedék egyik legizgalmasabb hangja, egyben a Z generáció képviselője jelentkezett első kötettel, amelynek címét egy beadandó dolgozat témája kölcsönözte (a kötetről itt olvashat kritikát). A fiatal nemzedék első politikai élményeiről, a kiposztolt versek hiábavalóságáról és arról beszélgettünk, hogy miként látja azt a kulturális közeget, ahová most lépett be.
– Már eltelt pár hét a megjelenés óta. Most épp hogyan látod az első köteted? Már kerestél neki helyet a polcon?
– Azt hiszem, annak ellenére, hogy a pandémia miatt egyelőre nem volt lehetőség élő könyvbemutatóra, mégis meg tudom élni a könyv megjelenése kapcsán az örömöt. Jó érzés, hogy lezárult az életemben egy időszak, amelynek kezemben tudom az eredményét. Öröm beszélgetni olyanokkal, akik már elolvasták, és vannak a könyvvel kapcsolatban gondolataik, kritikáik, kérdéseik. Gondolom, mindenki hasonlóan érezhet ilyen esetben. Nyilván az önreflexió is fontos, megnézni, hogy innen majd milyen irányba lehet továbblépni, merre érdemes haladni az új versekben. Az első kötetnél állítólag százszor nehezebb megírni a másodikat. Egyébként meg nincs kitüntetett helye a polcon. Több tiszteletpéldány van nálam, ezeket a vírus miatt még nem tudtam mindenkihez eljuttatni, akinek szántam.
– A kötet címe azt a hatást kelti az olvasóban, mintha a generációd nevében nyújtanád be ezt a bizonyos konstruktív bizalmatlansági indítványt. Azoknak, akik oly kevés illúziót hagytak az utánuk érkezőknek.
– A velem egyidősek 2005–2010 között értek el abba a korba, hogy a politikai folyamatok, hírek és narratívák fogyasztójává váltak. Az első, a politika világához kapcsolódó emlékeik ebből a korszakból származnak, és ezek jellemzően az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatalához, a 2008-as gazdasági világválsághoz, illetve Gyurcsány Ferenc lemondásához és a 2010-es választáshoz kapcsolódnak. A konstruktív bizalmatlansági indítvány a magyar jogrendnek egy olyan eszköze, amellyel az országgyűlés kifejezheti azon szándékát, hogy eltávolítja pozíciójából a kormányfőt, és újat válasszon helyette.
– És ez hogyan befolyásolta a verseid világát?
– A kötet egészének felépítése éppúgy, mint az egyes versek nyelve megpróbált a mögé nézni, hogy ezek az első politikai élmények hogyan befolyásolják a nemzedékemnek a különböző közösségekhez való viszonyulását. Egyébként a könyv címének ötlete Molnár Kristóftól származik, aki az évfolyamtársam volt a gimnáziumban. Együtt táncoltunk a szalagavatón, most már jogász, és amikor elkezdtük az egyetemet, akkor hallottam tőle először ezt a fogalmat, mert valamelyik beadandójában kellett a témával foglalkoznia. 2015-ben lehetett, azóta van meg a cím a fejemben. Az előző kérdésedben foglalt elképzelés pedig valóban a másodlagos jelentése lehet a címnek.
– A versekben megjelennek a Harry Potter-könyvek; a pillanat, amikor aláírod a kötetszerződést a kiadónál; a hallgatói önkormányzatok pályázatai. Csupa olyasmi, ami általában inkább a próza reszortja. Mi kell ahhoz, hogy valami verssé váljon? Hogy elinduljon az első, az első kép?
– Sokszor felteszik nekem ezt a kérdést, de továbbra sem tudok mást mondani, mint azt, hogy nem értem, mi lehetne az akadálya annak, hogy a lírán keresztül beszéljünk a közéletről. Engem olyan problémák foglalkoztattak, amelyekhez jól lehet közelíteni politikai, popkulturális motívumhálóval, és a direkt utalások pedig az általam kialakított hang gyakori eszközei.
Versben akartam ezeket a kérdéseket feltenni.
Persze fel lehet tenni őket máshogyan is, de én így éreztem a magam részéről működőképesnek. Nem hiszem, hogy feltétlenül „líraibb” élmény egy szerelmi csalódás tapasztalata, mint egy meseszerepjáték abbahagyása miatti identitásvesztés.
– Az új digitális platformok, a slam poetry teljesen új lendületet adtak a 21. század eleji költészetnek. A vers egészen új helyeken szerez magának biztos állásokat, miközben a klasszikus formák (például a könyv) némiképp unalmasnak, behatároltnak tűnnek. Lehet, hogy ma az az autentikus költő, aki gitárral énekli a versét, aztán kiposztolja az egészet?
– Az autentikusság fokmérője szerintem nem a platform, vagy a körítés. Minden forma a maga módján behatárolt. Én nem az a típus vagyok, aki magáénak érzi dalszerzést, illetve soha nem akartam magam kitenni annak a helyzetnek, hogy egy slam poetry esten fellépve emberek pontokat mutassanak fel, mint egy szertornagyakorlat után. Egyszerűen nem érezném jól, nem érezném hitelesnek magam ilyen helyzetben, de ez nem azt jelenti, hogy más ne lehetne az. Sőt nagyon sokan vannak, akiknek a munkásságát tökéletesen kiegészíti az ilyen jellegű performativitás. A Facebookra posztolt versekkel kapcsolatban pedig sajnos az a helyzet, hogy hiábavaló – a szakmai közeg működésének logikája nem teszi ezt lehetővé. Akkor vagy jelen, ha a folyóiratokban közölsz, ott pedig nem fogadják a közösségi oldalakon már publikált szövegeket.
Amúgy sem vagyok biztos benne, hogy az a struktúra alkalmas a versolvasásra, amit a közösségi média kínál. Három reklám után egy vers…
– Kinek a véleménye számít igazán a versek kapcsán. Barátoké, rokonoké, kritikusoké, mestereké?
– Bárki véleményére nagyon kíváncsi vagyok. De akik a leginkább hatással voltak arra, hogy ez a könyv hogyan fog a végén kinézni, ott vannak a köszönetnyilvánításban. Közülük is kiemelném Mohácsi Balázst, aki tizenhét évesen, még a pécsi gimnazista éveim alatt vett a szárnyai alá, és azóta is komoly kritikusom. Illetve Zilahi Annát, aki Balázzsal együtt szerkesztette könyv eredeti változatát, ami a JAK-füzetek sorozatban jelent volna meg.
– Elsőkötetesként hogyan látod azt a kulturális közeget, ahová beléptél. Minden romokban, vagy azért kirajzolódnak a menekülési útvonalak? Egyáltalán: van mi ellen lázadni?
– Jó lenne, ha nem a kultúrharc logikája mentén formálódna ez a közeg, hanem kicselezné azt. Nem derűs, de nem is reménytelen a helyzet. Közösségeket lenne érdemes alakítani, amelyekben van értelme a szabad vitának. Irodalmárként érdemes úgy magunkra tekinteni, mint egy szakmára, amelyben fontos lehet a szó jó értelmében vett politizálás: gondolkodni közösségünk értékeiről, érdekképviseletéről, ügyeiről.
– Költőként mire lennél a legbüszkébb húsz év múlva?
– Azt gondolom, erre a kérdésre nehéz egyszerre szerényen és nem patetikusan válaszolni, de úgy, hogy közben mégis őszinte legyen. Jó lenne, ha a versek mellett regényt is írnék.
