Tobias Jones: Ultra | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A foci nem pusztán sport: népünnepély, vallás, földöntúli érzelmek. És persze erőszak. Az ultrák révén. Ám az olvasó nem is hinné, hogy milyen keveset tud róluk. Ezen segít Tobias Jones díjazott könyve, amely az olasz foci árny- és napos oldalait egyaránt felvillantja.
„Teljességgel megfeledkeznek magukról, szégyentelenül kimondják és megteszik az első dolgot, ami az eszükbe jut. (…) Képtelenek civilizált módon figyelni a játékokat.” Nem, ez nem egy mai szelíd drukker dohogása a sportoldal kommentjei között. Dión Khrüszosztomosz szavait idéztem a második századból, ő fakadt ki így a játékok, vélhetően az olimpiai játékok szurkolóira. Vagyis a B-közepet sem mi, huszadik századi emberek találtuk fel. Az elvakult, a lelket felkavaró szenvedély egyidős a sporttal. A labdajátékoknak pedig elkerülhetetlen eleme a botrányokkal együtt járó drukkolás. 1580-ban Bolognában be is tiltották, hogy így kerüljék el a verekedéseket és gyűlölködéseket, mert a „becstelen ifjak” bizony minden tisztelet nélkül romboltak és pusztítottak.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a kis sport- és kultúrtörténeti kitérő után másként fogunk-e nézni az ultrákra, hogy inkább hagyományőrzőkként és nem vandálokként könyveljük-e el őket, de Tobias Jones könyve egész biztosan segít a jelenség mélyére néznünk.
Talán legjobban az fogja megdöbbenteni az olvasót – bár utólag nézve már egészen logikusan hangzik –, hogy egy ultrát igazából nem a foci érdekli. Nem vágják csípőből a taktikát, nem sokat tudnak a játékosokról, gyakran háttal állnak a pályának a törzshelyükön, a curvának hívott, kapu mögötti ívelt lelátón. (A gólnak és a győzelemnek viszont euforikusan örülnek – talán ultrának kellene lennem, hogy ezt az ellentmondást fel tudjam oldani.) Így beszél erről az egyik srác: „Azt sem tudom, hogy kivel játszunk szombaton. (…) A lényeg az, hogy képviseljük a színeinket, hallassuk a hangunkat és kivívjuk mindenki tiszteletét”. Vagyis, ahogy azt találóan megjegyzi a szerző, az igazi meccs az ultrák között zajlik. Pontosabban: a törzsek között.
A brit szerző a dél-olasz városka, Cosenza klubjának ultráira fókuszált. (Könnyen lehet, hogy a városka csapata csak a legelvakultabbaknak cseng ismerősen, ugyanis a nem túl acélos csapat a negyed- és másodosztály között ingázik, a klub többször csődbe is ment.) A döntés nagyon is érthető. Bár az ultrák jelensége egész Olaszországot behálózó, aktuális probléma, maga a mozgalom nem országos. Sőt inkább a hely szeretete jellemző a különféle, és egymással általában hadban álló csoportokra. Vagyis csak a hely felől megközelítve tárják fel valódi jellegzetességeiket: szokásaikat, összefonódásaikat a szervezetett bűnözéssel vagy a szélsőjobboldallal. És nem ritkán karitatív tevékenységeiket (például élelmiszerbankot nyitottak a szegények számára).
Cosenza ultrái visznek közelebb minket a nagyobb és hírhedtebb klubok szurkolóihoz (Juve, Roma, Inter, Genoa), ahogy meccsről meccsre, korszakról korszakra követjük a történetet.
Jones a negyvenes évektől egészen napjainkig tárja fel a hetvenezres calabriai városkának és ultráinak történelmét.
És ezzel együtt a szinte felfoghatatlan ellentmondásokat: ugyanúgy jellemző rájuk az erőszak, mint az önzetlenség; függők, mégis képesek tiszták maradni; szenvedélyesen utasítják el a foci elüzletiesedett világát, de fogalmuk sincs a csapatuk összeállításáról. S bár az eszközeikkel (kalapácsok, kések, feszítővasak) komoly sérüléseket okozhatnak egymásnak, a haláleset (ahogy azt az egyik szurkoló, Dede tragikus esetében jelzi a szerző) olykor nem szándékos, hanem véletlenül következik be. Sőt: a földön heverő test miatt szinte varázsütésre hagyják abba a jó előre eltervezett akciót.
A foci sokkal több, mint egy szimpla sportág. Vallás és szenvedély. A mez és a klubszínek iránti hűségnél talán csak a család fontosabb. (Erről Mándy Iván korai novellái is sokat tudnak, amikor a csapat iránti szeretet egyenlő volt a hazaszeretettel.) És bizony a könyvből nem csak a rettentően heterogén Itália modernkori történelme, valamint égető társadalmi problémái rajzolódnak ki, de az elképesztő, olykor legendákba illő sztorikon keresztül bepillantást nyerünk ebbe az ellentmondásokkal teli szubkultúrába is. Ezzel együtt pedig a szurkolók háborgó, ám sokszor meglepően tiszta lelkébe.
Az Ultra alcímében tett ígéretéhez híven valóban bemutatja az olasz futball sötét oldalát, de a naposat sem hagyja ki.
Az olvasó hol meghatódik, hol szörnyülködik, hol meg csak hümmög, amint Tobias végigvezeti a roppant izgalmas anyagon, amelyet hosszú kutatómunka előzött meg. Megérte: műve 2020-ban megkapta az egyik legrangosabb brit elismerést, a foci kategóriában a legjobb sportkönyvnek járó díjat.
