Doron Rabinovici: A földönkívüliek | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Mintha csak a modern kori Orson Welles szórakozna megint. Bár a mostani invázió sokkal valóságosabbnak tűnik, mint amilyen 1938-ban kelt életre a rádióban. A földre végül valóban megérkezett földönkívüliek hatására mintha kilépne a világ a sarkaiból, és még inkább megbolondulnánk, mint szoktunk. Dorin Rabinovici regénye egyszerre pompás szatíra és gúnyos vádirat az információkban fuldokló emberiségről.
Igazából úgy kezdődik, mint egy olcsó sci-fi. Astrid és Sol arra ébred egy megszokott reggelen, hogy a tévé és a rádió bemondja: földönkívüliek érkeztek a földre. Végre eljött a történelmi pillanat, amire az egész emberiség várt (?), a kapcsolatfelvétel ideje. Nem vagyunk egyedül. Sol, aki a smack.com nevű internetes gasztromagazin munkatársa, feszülten és érdeklődve hallgatja a híreket, míg a párja, Astrid szkeptikusan fogadja a világraszóló eseményt, úgy véli, ez nem több mint Orson Welles híres-hírhedt rádiójátékának modern változata. 1938-ban ugyanis olyan élethűen adták elő H. G. Wells művét, a Világok harcát, hogy sok hallgató valóban elhitte, idegenek szállták meg a bolygót. Miért ne lehetne ez is egy globális tréfa, fake news?
Aztán úgy folytatódik, mint egy drága sci-fi: elmegy az áram, minden elektronikus eszköz megadja magát, nincs net, nincs térerő, a tévé süket. Az utcán pánik tör ki, megrohamozzák a bevásárlóközpontokat, fosztogatók jelennek meg. Ekkor már érezni, ennek fele sem tréfa, előbb vagy utóbb vér fog folyni. Hiszen úgy tűnik, az invázió valóban küszöbön áll, nemsokára ellepik az utcákat a fejlett idegenek. És amikor a városnegyed szélén füstölögni kezd a gyógyszerüzem, a kitántorgó, öklendező emberek nyomában megjelenik az első marslakó. „Egy lény fogkrémfehér űrruhában. Fején aranyszínű, tükrös felületű sisak. Ruhájából mindenütt kis antennák és szenzorok álltak ki. (…) Védőkesztyű, vastag csizma, kezében hófehér eszköz, óriási fecskendő vagy talán páncélököl, azzal közeledett felénk, emberek felé.” És amikor célzásra emeli ezt a fecskendő-páncélöklöt, akkor a tömeg egész egyszerűen agyonveri. Ekkor derül ki, hogy ő csupán az oltásra érkezett tűzoltó volt, a fegyver pedig valójában fecskendő.
Ez az a pillanat, amikor az olvasó gyanakodni kezd. Lehet, hogy az Izraelben született, de háromévesen a családjával Bécsbe áttelepedő Doron Rabinovici a bolondját járatja vele? Ezt csak erősíti, hogy az az ember, akit az elbeszélő, Sol a káosz és pánik egyetlen higgadt, hidegvérét megőrző normális szereplőjének lát, igazából egy teljesen beállt drogdíler. Szóval könnyen lehet, hogy mindez csak metafora, szatírába rejtett példabeszéd?
Alig pereg le egy fejezet, és az emberiség a szinte totális káosz után már bolygónyi, sőt csillagközi béketüntetésre készül, kábé akkora hévvel, mint ahogy szabadjára engedte az anarchiát. A popsztárok slágert írnak We are all alliens címmel (Mindannyian idegenek vagyunk), amelynek refrénje így kezdődik: The alliens were once children, too (Az idegenek is gyermekek voltak egyszer). Sol gasztromagazinjából hirtelen váltással talkshow lesz, amelyet az interneten sugároznak, és amelyben boldog-boldogtalan, mindenhez értő szakértők elmondhatják a maguk agyszüleményeit. Ahogy egy munkatárs kiváló éleslátással megfogalmazza: „Mit művelünk? A smack.com az ínyenceké volt. Most pedig junkfoodot tálalunk fel nekik”. De az egész világ kezd úgy viselkedni, mintha egy örökös Mónika-show vette volna kezdetét.
Ugyanakkor Rabinovici kiváló érzékkel adagolja az iróniát. Jürgen Kastor, a magazin másik munkatársa arról volt híres, hogy hosszú évekig paranoiásan hajtogatta: a kormányok, a hivatalosságok mindent megtesznek, hogy elleplezzék a tényt, miszerint a földönkívüliek már rég felvették velünk a kapcsolatot. Most viszont átcsap a másik végletbe, és azt kezdi rögeszmésen hajtogatni, hogy a megérkezett földönkívüliek nem is léteznek, az egész csak egy nagy összeesküvés-elmélet. Történhet bármi: a paranoia állandó. Mint a gravitáció. Ám csodák csodája, most Kastor tűnik az egyik legjózanabb hangnak.
Az idegeneket ekkor még senki sem látta, leszámítva azt a kissé komikus jelenetet a béketüntetésen. Ám a lények pont úgy néznek ki, mint az emberek. Vagy mint inkább egy fitneszcsoport tagjai. „Kivétel nélkül karcsúak, sportosak, és rendkívül elegánsak voltak.” De biztos, hogy tényleg a valóságot látjuk?
És ekkor még messze nem értünk el az őrület csúcsára.
A Rabinovici által festett kép akkor kezd végérvényesen elkomorulni, amikor lábra kap a hír (vagy pletyka?), hogy az idegeneknek csupán egy kérése van a bolygó lakóihoz: ragaszkodnak az önkéntes emberáldozathoz…
A földönkívüliek tűpontos érzékkel tapint rá korunk egyik legnagyobb problémájára: hiába jutottunk el odáig, hogy elképzelhetetlen mértékű információval rendelkezünk (kétszáz éve egy átlagember ennek a mennyiségnek a töredékéhez sem férhetett hozzá), ez nem fordult át tudássá, hanem ha lehet, még nagyobb teret adott a bizonytalanságnak, a zűrzavarnak, és a babonával felérő hisztériának. Ma minden az egyetlen és kizárólagos igazság pózában tetszeleg, és senkit sem zavar, hogy ennek az ellenkezője is ezt teszi. És mindez kimondottan jövedelmező az információkat mozgató, tálaló és adagoló szerencsevadászoknak.
Vajon mi vagyunk a saját fajunkat leigázó idegenek? Vagy tényleg köztünk járnak és megszólalásig hasonlítanak ránk, miközben közönyösen nézik, ahogy a vég felé sodorjuk magunkat? Rabinovici pompás, kimondottan olvasmányos (Nádori Lídia fordító érdeme), éjfekete szatírájában nem ez lesz az utolsó, feszítő kérdés. A kiábrándító válaszokról már nem is szólva.
