KÖNYVTERASZ
Szlovákul ír, Torinóban él, és már ott is érzi otthon magát. Ugyanakkor az sem okoz nehézséget Ivana Dobrakovovának, hogy magyar szereplőket mozgasson a szövegeiben, hiszen édesapja magyar volt. Új könyve apropóján beszélgettünk.
– Új novelláskötetében Pozsony és Torino a két legfontosabb helyszín. Melyik város inspirálta jobban? Hol érzi magát otthon?
– A szövegeim nagy részét akkor írtam, amikor már Torinóban éltem, azonban a pályám elején a történeteim még többnyire Pozsonyban, Szlovákiában játszódtak. Az írás során mindig el kell helyeznem a történetet egy számomra ismert helyen, hogy tájékozódhassak a térben – még akkor is, ha ezt a helyet közvetlenül nem nevezem meg. De immár tizenöt éve Torinóban élek, és a város egyre nagyobb helyet foglal el a novelláimban és a regényeimben is. Ha Pozsonyt említem, akkor általában a kilencvenes évek, vagy az új évezred kezdetének fővárosára gondolok, amelyet még személyesen ismertem. Összességében viszont azt hiszem, a város fokozatosan teljesen eltűnik majd számomra. Most már jobban ismerem Olaszországot, mint Szlovákiát. Sokáig egyetlen helyen sem éreztem magam otthon, de Torinóban most már egyértelműen igen. Nagyon szeretem ezt a gyönyörű várost, és boldog vagyok, hogy a szívében, a centrum és a folyó közelében élek, a Vanchiglia nevű igen élénk negyedben. Ez a helyszín sok történetemben is szerepel.
– A kötet első novellája egy szlovák–magyar vegyesházasság köré építi az apa tragikus figuráját, és igen élethűen ír a magyarokról, az ottani falu viszonyairól. Honnan szerezte a történet megírásához szükséges tapasztalatokat?
– Könnyű volt, mert a történet eléggé önéletrajzi ihletésű. Az apám valóban Szlovákia déli részén élő magyar volt – egy zseni, rengeteg problémával. Persze a novellámban leírt dolgok nem egészen úgy történtek, mint a valóságban. Apám kissé lenézte a szlovákokat és gyakran mondogatta, hogy Szlovákiában minden ember, aki tud írni, máris írónak számít. Úgyhogy néha kíváncsi vagyok, hogy vajon mit gondolna most, ha tudná, hogy az ő szlovák lánya végül író lett. Kicsit haragszom rá, hogy soha nem tanított nyelvekre, most jól jött volna…
– A novellák főszereplői leginkább sérülékeny, ám önmagukért mindig kiálló nők. A férfiak ehhez képest csekély, és nem is mindig szimpatikus szerepet játszanak. Nehéz férfibőrbe bújnia íróként? A női elbeszélőmód több biztonságot ad?
– Igen, tudom, a férfiak nincsenek annyira jelen a történeteimben. Első könyvemben még volt egy történet, amelyet egy férfi szemszögéből meséltem el, de azt hiszem, az elég merész vállalkozás volt a részemről. Nőnek születtem, és nem látok bele a férfifejekbe. Így aztán számomra sokkal nyilvánvalóbb és természetesebb a nők szemszögéből írni, vagy legfeljebb mint egy mindentudó elbeszélő. De semmiképp sem férfi. Sajnálom, hogy nincs nagyobb helyük a történeteimben, szívesen adnék nekik több teret, de ők… Egyszerűen nincsenek ott…
– Olaszból és franciából fordít, így pontosan tudja, mit jelent egy jó vagy rossz műfordítás. Le szokta vagy le tudja ellenőrizni a külföldi megjelenéseit? Vagy vakon bízik a kollégáiban?
– Vannak olyan nyelvek, amelyeken meg tudom érteni a szöveget – olasz, cseh, angol –, ezért ilyenkor szívesen együttműködöm a fordítóval, ha akarja. Mindig szívesen segítek, vagy elolvasom a fordítást és elmondom, hogy számomra miként hangzik. Ami a többi nyelvet illeti, az már sok mindentől függ. A szlovák nyelvismeret és a szövegértés kapcsán azért elég sok minden kiderül már az általa feltett kérdésekből is. Például találkoztam olyan fordítóval, aki ugyan beszélt szlovákul, de én egy kukkot sem értettem belőle. Nem volt túl megnyugtató… Másik fontos dolog a lábjegyzetek. Nem adom át a könyveimet olyan fordítónak, aki telerakja a szövegeimet lábjegyzetekkel. Teljesen megöli a könyvet. De volt olyan fordítóm is, aki egyáltalán nem értette a szándékomat, és jelentős változtatásokat akart végrehajtani a szövegemen. Például meg akarta változtatni az elbeszélőt. Akkor már azt mondtam, hogy itt álljunk meg. Ezt nem engedem meg… Azóta már is nem vagyunk barátok.
De ami a magyar fordításokat illeti, teljes mértékben megbízom Norbert Györgyben és tudom, hogy ő a legjobb magyar fordítója a könyveimnek. Ha valaha újabb könyvet jelentetnének meg magyarul, mindenképpen őt kérném fel ismét.
– A Könyvterasz az írta a novelláiról, hogy európai levegőt árasztanak. Magyarország viszont mintha távolodna ettől. Hogy látja a nálunk zajló politikai és kulturális folyamatokat? Egyáltalán: érdekli a politika?
– Tizenöt-tizenhat éves koromban még érdekelt. Ezek voltak a mečiarizmus évei Szlovákiában, és a hazám fekete lyukká vált Európa térképén. Nagyon örültem, amikor ez a helyzet megváltozott, de akkor fel is hagytam azzal, hogy kövessem a napi politikát. Akkortájt már, egyetemista koromban, inkább az irodalom érdekelt. Most viszont lassan tizenöt éve élek Olaszországban, úgyhogy olasz újságokat olvasok, azokat is csak nagy ritkán, így nem ismerem pontosan a közép-európai helyzetet. Abból, amit tudok, a légkör nem lehet túl kellemes… Azok a dolgok, amelyekről azt hittük, hogy a múlthoz tartoznak, ismét megjelentek, aktuálissá váltak. Sajnos a járványhelyzet is csak felgyorsítja az ilyen jellegű politikai folyamatokat.
– Tavaly elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Milyen visszajelzéseket tart fontosabbnak? Amelyek a kritikusok vagy amelyek az olvasók felől jönnek?
– Mindig azt mondom, hogy kétfajta olvasótól van visszajelzésem: a kritikusoktól és a pszichiáterektől. Oké, ez túlzás… Igazság szerint szerencsém volt, mert a könyveim felkeltették a kritikusok figyelmét, és többnyire kedvezően írtak róla, bár nem mindig. De mindig nagyra értékelem, ha megismerhetem más emberek észrevételeit a szövegeim kapcsán.
Ami az olvasókat illeti, természetesen nem mind pszichiáterek, és némi elismerést tőlük is kaptam már. Gyakran írok pszichés problémákról, ugye…
Annak viszont még jobban örülök, amikor egy „átlagos” olvasó ír nekem vagy beszél velem a könyvemről. Már csak azért is, mert az elmúlt években mindenki Elena Ferrante miatt írt nekem, mivel én vagyok a szlovák fordítója. Külföldön élek, így elég nehéz hazajutnom és bemutatnom a könyveimet, így aztán ritkán fordul elő, hogy személyesen találkozzak az olvasóimmal. Szóval az ő visszajelzéseik fontosabbak nekem, mint a kritikusoktól érkezők. Talán úgy mondhatnám legegyszerűbben, hogy hálás vagyok mindenkinek, aki véleményt nyilvánít a történeteimről. Nagyon jóleső érzés egy pillanatig létezni valaki számára.
IVANA DOBRAKOVOVÁ korábbi művei: Halál a családban; Toxo