Ivan Krasztev – Stephen Holmes: A fény kialszik | Pető Iván kritikája
Ma már jól látszik, hogy térségünk illiberális pártjainak vezetői mennyire hataloméhesek, és a politikai haszonszerzés jegyében igyekeznek lejáratni a liberális elveket és intézményeket. És a hátuk közepére kívánják a demokratikus váltógazdálkodást. De vajon mi magyarázza a választók felől érkező támogatást? Az utánzás kora valóban elhozta a liberális demokráciák válságát? És vajon hogyan ér véget a történet: tragikusan vagy reményt keltően?
Ivan Krasztev Nyugaton meglehetősen felkapott bolgár politológus, Stephen Holmes amerikai jogász, politológus, tudományterületének jó idő óta tekintélye, mondhatni, sztárja. A két liberális szemléletű szerző közös műve (Széky János fordította, kiválóan), A fény kialszik Rudyard Kipling első, még a 19. század végén megjelent (magyarul 2009-ben kiadott) regénye címének átvétele, amely itt érthető a könyv témájának, a liberális demokrácia válságának metaforájaként is. A szerzők azonban munkájuk végén másfajta értelmezést is adnak. A regény kétféle befejezéssel látott napvilágot, egy boldogabbal és egy tragikussal, korunk tehát – mondják – „vagy tragikusan, vagy reménykeltően ér véget aszerint, hogy a liberálisok hogyan tudnak dűlőre jutni a hidegháborús tapasztalataikkal”. Vagy gyászolják az elvesztett, globálisan uralkodó liberális rendet, vagy ünneplik a visszatérést az örökösen viaskodó politikai alternatívák világába. Tudomásul véve, hogy a tisztítótűzön átment liberalizmus magához tért a globális hegemónia önmagának ártó illúziójából.
A szerzők abból indulnak ki, hogy mára a liberalizmus önnön hidegháborús győzelmének áldozatává vált, mert lemondott a pluralizmusról a hegemónia kedvéért. Tehát nem arról van szó, hogy a liberális demokráciák az utóbbi, nagyjából két évtized válságai, politikai fejleményei, az ezekre adott lassú vagy elhibázott, esetleg éppen elmulasztott reakciók miatt küzdenek komoly gondokkal. Hanem a liberalizmus válságáról kell beszélni, amelynek előidézője az 1989–91-es fordulat utáni tévhit, amelyre Francis Fukuyama ismert, a történelem végét prognosztizáló tétele is épült, miszerint a kapitalista demokrácia diadalával nincs ennek a modellnek globális alternatívája.
Krasztev és Holmes úgy látja, a hidegháború után, a szovjet rendszer összeomlásával az utánzás kora kezdődött el, amely a liberális demokrácia válságának nyilvánvalóvá válásával ért véget. Egykor úgy látszott, a szovjet utódállamok, a szuverénné váló addigi csatlósállamok, de Kína is a nyugati liberális demokráciák rendszerét valósítják meg. Az utánzás azonban – mondják a szerzők – valójában döntő jelentőségű különbségeket, háromféle stratégiát mutatott, az átültetést, a szimulációt és a kölcsönzést.
A közép-európai eliteket kezdetben az a meggyőződés vezérelte, hogy a szovjet elnyomás után egyszerűen csatlakozhatnak a nyugati világhoz, ehhez az ottani értékeket és intézményeket kell átültetni, reformok útján megvalósítani. Mára azonban, mivel a változást a nyugatosodással azonosították, a reakciós ellenelit a populizmus, az illiberális ellenforradalom nyugatellenes arculatával mutat fel alternatívát, amelynek az orbáni Magyarország és Lengyelország a nyilvánvaló szemléltetője.
Nem tagadjuk, írják, hogy a térség illiberális pártjainak vezetői hataloméhesek, és a politikai haszonszerzés jegyében igyekeznek lejáratni a liberális elveket és intézményeket, nem kívánják a demokratikus váltógazdálkodást. Ez azonban nem magyarázza a nép felől érkező támogatottságot.
A populizmus sikere részben a megaláztatásra épül, miszerint a közép-európai országok csak egy felsőbbrendű mintakép alsóbbrendű másolatai lehetnek.
Az EU-bővítés posztnemzeti liberalizmusa adta a populisták kezébe a nemzeti hagyományok és nemzeti identitás kizárólagosnak látszó tulajdonjogát. Az antiliberális lázadás mozgatórugója a liberális politikai és gazdasági modell alternatívanélküliségével szembeni ellenkezés vágya is.
A közép-európai átültetési stratégiával szemben a posztszovjet elitek csak eljátszották, hogy elfogadják a nyugati értékeket és intézményeket. A választások, amelyek ténylegesen soha nem biztosították a politikusok leválthatóságát, és a magántulajdonhoz való jog pusztán homlokzat volt. Eltakarta a tényleges reformok elutasítását, vagyis szimulálták a liberális normák elfogadását, mindaddig, amíg Putyin 2007-től nyíltan is felmutatta a rendszer valódi arculatát. Sőt, írják a szerzők, az orosz vezetés 2012-től az utánzást a liberális világ delegitimálására használja. Lépéseivel, hivatkozásaival mintegy tükröt tart a Nyugatnak, és a képmutatását, brutalitását kívánja leleplezni.
Kína viszont, szemben a másik két stratégiával, kölcsönzött a Nyugattól, nyíltan és titkosan is. Sikeresen vette át a nyugati technológiát és a gazdasági működési rendszert, fogyasztási szokásokat, mások mellett az építészetet is, és így a világtörténelem talán leggyorsabb gazdasági növekedését produkálta. Míg a Nyugat abban reménykedett, hogy a piacgazdaság, a magántulajdon a nemzetközi gazdasági kapcsolatok elvezetik Oroszországot és Kínát a demokráciához, Kína – szemben Oroszországgal, amely szimulálta az átvételt – a kölcsönzés mellett mindig elutasította, hogy idegen eszmék és hatások befolyásolják a politikai berendezkedését, a kínai sajátosságokat.
A könyv az átültetés, a szimuláció és a kölcsönzés régióit külön-külön tárgyalja, negyedikként pedig azt mutatja be, hogy Trump rendszere hogyan kapcsolódik az utánzás korának végéhez, a liberális demokrácia válságához, és milyen alternatívát mutat. A szerzők úgy vélik, míg az Egyesült Államok a második világháború után a kapitalista liberális demokrácia fő terjesztője, olykor kényszerítője kívánt lenni, Trump sikerének egyik eszköze, hogy megfordította a képletet. Azt hangoztatta, Amerika a vesztese volt addigi politikájának, csodálóinak és utánzóinak becsapott áldozata, az utánzásból felnövekvők pedig a helyébe akarnak lépni, piacot és munkát vesznek el Amerikától.
Az illiberalizmus hatóerejének forrásait tárgyalva a szerzők, mind a négy esetnél gyakran hivatkoznak a ressentimentre (a könyv többnyire így, fordítás nélkül használja a sok nyelvben honos kifejezést), tehát a – liberális demokráciával szemben fennálló – sérelemre, neheztelésre.
Krasztev és Holmes műve jól megjegyezhető megnevezéseivel, világos érvelésével könnyen „fogyasztható” szöveg, jól idézhető, hivatkozható.
Illiberalizmus-ellenességével együtt is valószínűleg kedvvel forgatják majd a liberális demokrácia ellenségei, hiszen hiteles helyről, liberális alapról mondanak éles bírálatot az elmúlt több mint harminc év liberális politikájáról. Az olvasó ugyanakkor világmagyarázatot is kap, áttekinthető, valóban eredeti ötletekre épülő érvek alapján világosodhat meg, ismerheti fel a bajok gyökerét. Ráadásul a fentebb idézett befejezéssel, miszerint a liberálisok belátásán múlik, hogy a történet jól zárul-e, kellően biztató is a mű vége. Ahogy azonban az ilyen frappáns elemzésekkel előfordul, a gömbölyűnek látszó felszínt megkaparva hiányosságok, pontatlanságok és néhány logikai bakugrás zavarja meg az olvasó örömét.
A könyv többnyire „a liberálisokról” beszél, holott ha a kifejezést a szerzők által használt értelemben, a liberális demokrácia, a demokratikus berendezkedés és a kapitalista piacgazdaság szinonimájának tekintjük, akkor meglehetősen színes a kép, gondoljunk mondjuk az USA és Nyugat-Európa, utóbbin belül az északi és a déli országok berendezkedése közötti eltérésekre. „A liberálisok” azért messze nem tekintették közös álláspontnak, hogy a Nyugat hidegháborús győzelmével a világtörténelem befejeződött, mint ahogy igencsak érdemi különbségek mutatkoztak a liberális demokrácia terjesztésének megengedhető módjairól is.
Tény, a közép- és kelet-európai politikai elitek a szovjet rendszer összeomlásakor döntő részben evidensnek tekintették a Nyugathoz való csatlakozást, ha tetszik, az átültetést. De azért, ha csak Iliescu Romániáját, Mečiar Szlovákiáját vagy a Jugoszláv utódállamok nagyobb részét tekintjük, a kép itt is színes volt. Ha pedig az egyes országokon belüli helyzetet nézzük, abban, hogy kinek mit jelentett a várva várt Nyugat, elve elég nagy eltérések mutatkoztak. Nem beszélve most a kapitalizmust és a szovjet típusú berendezkedést egyaránt elutasító harmadik utas reményekről.
A könyvből úgy tűnik, a közép-európai társadalmak, hasonlóan a politikai elithez, a Nyugat átültetésében bizakodtak.
Sokan, sokszor kimutatták már, hogy ez áll az életszínvonalra, életminőségre, de messze nem érvényes a politikai, jogi berendezkedés normáira. Mindez és a tények egy részéből más ügyekben is meglehetősen nagyvonalúan levont következtetések természetesen nem teszik kérdésessé, hogy „a liberálisok” teret veszítettek, sok helyen defenzívába szorultak. De megállja-e a helyét az állítás, hogy „a liberálisok” a liberális hegemóniáért feláldozták a pluralizmust és ez a liberális demokráciák bajainak oka? Egyáltalán, merül fel a kérdés, hogyan állták volna útját „a liberálisok” egy ilyen folyamatnak?
Maguknak kellett volna teremteni illiberális rendszereket? Vagy az lett volna a helyes, ha a Nyugat elhajtja az igazodni kívánó országokat, esetleg nem támaszt követelményeket az EU-hoz való csatlakozáskor? Nem teszi szóvá, ha az általa helyesnek vélt demokratikus, jogállami normákat sérelem éri? Vagy nézzük a könyv végének optimista verzióját. Mit jelent, hogy jó, ha „a liberálisok” ünneplik a visszatérést az örökösen viaskodó politikai alternatívák világába? Az önmagában előny, ha visszatér a hidegháború politikai szembenállásának korszaka, ha mondjuk a közép-európai illiberalizmus, populizmus, Kína előretörése vagy Oroszország agresszív jelenléte alternatívát mutat a liberális demokráciákkal szemben?
Jó lenne tudni azt is, a szép, új plurális világban „a liberálisoknak” hogyan kell viszonyulniuk az autokratikus berendezkedésben vagy diktatúrákban élő országokhoz? Ha úgy vélik, a szabadság, a viszonylagos jólét, a hatalom békés leválthatósága mindenkinek jár, akkor hogyan tudják elkerülni a pluralizmust feláldozó hegemóniára törekvés bűnét? Minden esetre az üdvözítően plurális világban, szemben a könyv véleményével, messze nem csak „a liberálisokon” múlik, hogy a Kipling-regény befejezésének analógiájára tragikusan vagy reménykeltően ér-e véget korunk.
