KÖNYVTERASZ
Negyven madárfajt tűzött a tollára a költő és irodalomtörténész, hogy az ábécé betűrendjébe sorolva mutassa be az akár a tömbházak ablakából is látható madársereget. A magyar ábécé ugyanakkor még a költőket is kihívás elé állítja, a „dz” betű például egy fiktív madarat is a világra segített. Balázs Imre József erről is lerántotta a leplet a beszélgetésünkben, de arról is szó esett, hogy kik inspirálták írás közben, és kellett-e ornitológus a felkészüléshez.
– Honnan jött az ötlet, hogy városi emberként egy egész verseskötetet (a havi toplistánk második helyét elfoglaló MadárÁBÉCÉről itt olvashat bővebben) szentelj a madaraknak?
– Madarak a városban is szép számban élnek, csak az idei télen láttam a tömbház ablakából fekete rigót, őszapót, szajkót, szarkát, csókát, fakopáncsot, csízet, háromféle cinkét, kétféle varjút ‒ és hát verebeket, galambokat is persze. Ha elmentem a boltig, akkor fülesbaglyok ültek a bejárat melletti fán. Még bőven sorolhatnám a fajokat, amelyekkel a kolozsvári sétákon találkozni lehet: csuszkákat, rozsdafarkúkat, különféle vízimadarakat. A legmeglepőbb talán az volt, amikor egy karvaly szállt le az ablakom előtti ágra, ezt a fajt még nem láttam ennyire közelről városban. Szóval nincs ellentét a városi lét és a madárles lehetősége közt, inkább az érdeklődés és odafigyelés az, ami kell hozzá. Nekem ez kicsit családi örökség is, édesapám mániája ragadt át rám még kisgyerekkoromban. És persze a szülővárosomban, Székelyudvarhelyen talán még inkább természetközelien és madárközelien lehetett élni, mint most Kolozsváron: ez a kisváros és nagyváros közti különbség. És Kolozsváron sem mindegy, hogy melyik városrészben lakik az ember. Mi szerencsések vagyunk, hogy a zöldebbik felében, parkok közelében élhetünk.
– Milyen szempontok alapján válogattad ki a kötetbe bekerülő negyven madárfajt?
– Az egész könyv alapötlete egy édesapám által rajzolt madárábécéből jött: ebben minden betűnek megfeleltethető egy madár, a madárnév kezdőbetűje alapján. Ő harminckét madarat szerepeltetett, és amennyiben lehetséges volt, a Kárpát-medencében élő madarakat. Ezek legnagyobb része került át a könyvembe, csak néhol változtattam. De az ábécé rengeteg véletlenszerűséget is hordoz: míg például S betűvel több, mint húsz madár neve kezdődik, I betűvel a magyar vidékeken látott madarak közül egyetlenegyet tüntet fel a Magyar Madártani Egyesület lexikonja, az indiai ludat, amely ráadásul csak fogságból szabadulva vagy nagyon szórványosan látható Magyarországon. Ilyen esetekben a teljes világ madárfajai közül választottunk édesapámmal ‒ az I betűhöz például az izlandi kercerécét.
– Gondolom, az ábécé még tartogatott más meglepetéseket is.
– A kiadó kérése volt végül, hogy a teljes magyar ábécét fedjem le: rövid és hosszú magánhangzók, dzs, dz és hasonlók…
Így született még további nyolc vers, olyan madarakról, amelyeknél legtöbbször nem is a név kezdőbetűjeként, hanem csak a szó belsejében fordul elő a kérdéses betű.
És még így is ki kellett találnom egy képzeletbeli madarat, a bodzapintyet, mert egyszerűen nem bukkantam olyan madárra, amelynek a nevében ott lenne a „dz” betű. Úgyhogy az ábécét követő szerkezet érdekesen alakította ‒ egyszerre szűkítette és tágította ‒ menet közben is a válogatást, de így is rengeteg kedvenc madárfajomról írhattam.
– Beszélgettél ornitológussal az egyes fajok kapcsán, hogy jobban passzoljon hozzájuk a vers, vagy csak a saját megfigyeléseidre alapoztál?
– Ha az olvasás beszélgetésnek számít, akkor igen, tanácskoztam ornitológusokkal is. Többféle madaras könyv van a házban, de számomra az alap a Magyar Madártani Egyesület online adatbázisa volt. Nem „megverselni” akartam azt, amit a madarakról olvastam. Nem egy „Minden vízbe mártott test / A súlyából annyit veszt” típusú vállalkozás ez, de az fontos volt, hogy a fantázia elrugaszkodásai vagy az asszociációim szilárd alapokról történjenek. Mondhatom, hogy minden versben ott van valami olyan madártani tény versmagként, amire aztán rá tudtam építeni a szöveget.
– Az illusztrációk is így készültek?
– Kelemen Kingával, a könyv illusztrátorával utólag beszéltük meg, hogy ő is hasonlóképpen, fotók, természettudományi minták nyomán dolgozott. Az ő szuper madárfestményei nélkül ez a könyv nem az lenne, ami.
– Lesz folytatás más állatokkal is?
– Nem zárkóznék el előle, de a gyerekkori előzményei miatt ez a madaras könyv számomra akkor is különleges maradna. Korábban voltak már egyébként állatos projektjeim, mindenekelőtt a 2006-os Vidrakönyv és a hozzá kapcsolódó vidrás blog, de szerkesztőként is készítettem már állatos lapszámokat a Korunknak, épp a madarakról, sőt képzelt állatokról is. Van egy eléggé körvonalazott gyerekkönyvötletem viszont virágokkal/növényekkel kapcsolatban, de erről egyelőre nem mondanék többet.
– Kinek mutatod meg a verseket megjelenés előtt, kinek a kritikáját fogadod meg?
– Mostanra leginkább saját szigorú kritikusom lettem, és ritka az olyan szöveg, amin a megírás után, de lehetőleg még a megjelentetés előtt, ne változtatnék, csiszolnék. A könyveim szerkesztőire viszont igyekszem hallgatni, a MadárÁBÉCÉ esetében is volt néhány megfontolandó változtatási javaslata Ágoston Szász Katalinnak, amitől szerintem jó irányban alakult a kézirat.
– Van-e akár akár a zenés gyermekirodalomban olyan, akinek a munkássága inspirál? Akinek a „zenéjét” hallod írás közben?
– Rengeteg számomra fontos gyerekversszerző van a kortársak és klasszikusok közt is, akiknek a verseit nagy élvezettel olvastam fel a lányaimnak jó évtizeddel ezelőtt, és ebben a hangzásnak kifejezetten nagy szerepe volt. Egyfajta abszolút, mert utolérhetetlen, viszonyítási pont marad számomra Weöres Sándor. Zenében pedig nagy kedvencem lett a kiemelkedő intellektuális humorával a színészként és zenészként is ismert, marosvásárhelyi születésű Ada Milea. Tőle a 2001-ben meghalt bukaresti költő, Gellu Naum verseire írt Cartea cu Apolodor című gyereklemez sokat ment az autóban. Ez is odáig fajuló inspiráció lett aztán, hogy a mű egy korábbi változata alapján készített fordítást kiegészítettem, és némi győzködés árán elértem az újrakiadását. Ez lett a Zebegény, a pingvin 2018-as változata.
– Énekelsz, gitározol is gyerekeknek. Most, a járvány idején hogyan tudod elérni a közönséged?
– Tavaly elég sok felkérést kaptam, gyereknap vagy költészetnap alkalmával például, hogy videós bejelentkezésben vegyek részt különféle gyerekrendezvényeken. Ezt örömmel meg is tettem, mert hiányoztak a személyes találkozások. De más zenekarok is játszották a járványidőszakban a verseimre írt dalaikat, a marosvásárhelyi Póra Zoli & Stone Hill például egy teljes műsornyit rakott össze a gyerekversekből. Nagy élvezettel hallgatom őket, már csak azért is, mert nálam sokkal profibb zenészek.
– Hogyan látod bő harminc évvel a rendszerváltás után végre átjárhatóvá vált az erdélyi és anyaországi irodalom közti határvonal? Miközben még ma sem természetes, hogy egy-egy vásárhelyi vagy kolozsvári könyv automatikusan felkerüljön a pesti boltok polcaira.
– A szerzők könnyebben járnak át a határokon, mint a könyvek, ez mostanra leginkább gazdasági és technikai kérdés. Nekem több könyvem is megjelent például Magyarországon. Ilyenkor sokszor szembesültem azzal, hogy visszafelé, Erdély irányába sem mindig egyszerű a könyv fizikai jelenlétének megoldása. Konkrétan a Madárábécé kapcsán viszont azt érzem, hogy ez a könyv most nagy természetességgel lépte át az országhatárt, máris rengeteg magyarországi visszajelzést kaptam vele kapcsolatban. Lehet, hogy a madaraknak könnyebb figyelmen kívül hagyniuk a határokat.
BALÁZS IMRE JÓZSEF legutóbbi művei: Üvegfej és homokóra; Kirándulás a felhőben; Ezeregy mondat.
