A magyar emigráció krónikása

Petrik Béla: Borbándi Gyula | Falusi Dóra ajánlója

Borbándi Gyula az 1945 utáni magyar emigráció szellemi és kulturális életének egyik fő szervezője és összetartója volt. Munkássága azonban még harminc évvel a rendszerváltás után sem elég széleskörűen ismert és elismert. Petrik Béla róla szóló könyve most ebbe az irányba tette meg az eddigi legjelentősebb lépést.

A Borbándi Gyula – Egy sors a küldetés és a szolgálat jegyében című hiánypótló könyv jelentősége túlmutat a tárgyalt időszakán, azaz a 20. század második felén. Ahogy a szerző, Petrik Béla kiemeli az előszóban, az emigráció a magyarság történelmében gyakori és számottevő történeti-kulturális szálnak számít. Politikusok, írók, művészek kényszerültek „önként” külföldre távozni az üldöztetés, az elhallgattatás vagy a korlátozások elől menekülve. Legutóbb a 20. század második felében, a szocialista Magyarországról távozók körében bontakozott ki egy erősebb, összetartóbb emigrációs közösség, amelynek kialakulásában és szellemi életében központi szerepet játszott a többek között Borbándi által alapított és szerkesztett Látóhatár, majd később az Új Látóhatár című politikai és irodalmi folyóirat.

Az első szám 1950-ben készült el Svájcban, de még rendkívül kezdetleges formában, kézzel állították össze. Az első példányokat Franciaországból postázták az Európa különböző nagyvárosaiban élő magyaroknak, Svájcban ugyanis – ahol a lap készült – nem folytathattak újságírói tevékenységet. Épp ezért a 450 példányban megjelenő második számot már Párizsban állították össze. Bár Borbándi az első számok minőségével – mind a szerkesztést, mind a külalakot tekintve – még rendkívül elégedetlen volt (ez később természetesen sokat változott), a folyóirat sikeresen debütált, majd negyven éven át folyamatosan megjelent.

Sikerének kulcsa az az értékorientáltság lett, amelynek köszönhetően különböző politikai háttérrel rendelkező szerzőktől is publikáltak szövegeket, amennyiben a közlés szigorú esztétikai követelményeinek megfeleltek. Annak ellenére ugyanis, hogy Borbándi a népi mozgalom képviselője volt – politikai okokból menekült el Magyarországról 1949 januárjában –, a lap ideológiáját tekintve csak egyvalamiben volt egységes: a kommunista- és szovjetellenességében.

Borbándi éleslátását mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő már 1956 tavaszán arról írt Az emigráns politika új útjai című cikkében, hogy meglátása szerint az USA és a Szovjetunió között nem lesz háború. Magyarország tehát nem reménykedhet abban, hogy a Nyugat fegyveres konfliktust vállal majd a szovjetekkel Kelet-Közép-Európáért. Ezért a magyar emigrációnak ezt figyelembe véve érdemes kihasználnia a lehetőségeit, és semmiképp sem szabad alárendelnie magát a fegyveres újrarendezés esélyének. Már ezen írása kapcsán is megvádolták őt a kommunistákkal való összejátszással, sőt titóizmussal. A Szabad Európa Rádió, ahol szerkesztőként dolgozott, amerikai nyomásra nézeteit tévesnek nyilvánította, és megrovásban részesítette.

Ma már tisztábban látható, hogy felbecsülhetetlen szellemi munkát végzett.

Szürke eminenciásként negyven éven át szervezte és tartotta össze az 1945 utáni magyar emigráció irodalmi életét Európában és Amerikában. De ugyanilyen elszántsággal képviselte az otthon maradottakat is: emlékszámokkal, írásokkal tisztelgett az elhallgattatott vagy bebörtönzött alkotók, gondolkodók (például Bibó István) előtt.

A lapszámok esszéket, tanulmányokat, különböző műfajú szövegeket, néha a Szabad Európa Rádióban elhangzott műsorok tartalmát jelentette meg egy-egy számában. Emellett Borbándi antológiákat is szerkesztett, és a Nyugaton megjelenő, a magyar emigrációval foglalkozó egyéb kiadványok létrejöttében is segédkezett. Megjelenést biztosított például Szabó Kovács Imre, Gombos Gyula, Borsody István mellett a polgári radikális Jászi Oszkárnak, a szociáldemokrata Kéthly Annának és Bán Antalnak, valamint Márai Sándornak, Fejtő Ferencnek, Kerényi Károlynak, Fenyő Miksának, Ignotus Pálnak. Nagyban hozzájárult többek között Faludy, Illyés, Weöres, Nagy, Csoóri, Mészöly, Kányádi vagy Sütő írásainak Nyugaton való megismertetéséhez. (Az Új Látóhatár Archívumnak köszönhetően a lapszámok digitalizált formában ma is elérhetőek.)

Azért a gyökereit sem tagadta meg: először 1976-ban németül, majd Bibó jegyzeteivel kiegészítve magyarul is megjelent A magyar népi mozgalom című tanulmánya, amely mai napig a legátfogóbb összefoglaló kötete ennek az irodalmi és művészeti irányzatnak. Közben Magyarországon folytatódott személyének hiteltelenítése és lejáratása. A pártállam kíméletlen harcot folytatott ellene, a Népszabadságban még 1982-ben is azzal rágalmazták meg hamisított dokumentumokkal, hogy nyilas volt.

Ahogy Petrik rávilágít: ez közvetlen Borbándi, közvetve pedig az Új Látóhatár népszerűsége ellen szólt. Amikor ügyvédet akart megbízni, leveleit kiszolgáltatták az újságnak, vagy válaszra sem méltatták. Végül csak annyit tehetett, hogy az Új Látóhatárban, és még néhány nyugati folyóiratban kiadott egy közleményt. Bár a rendszerváltás közeledtével már hazalátogatott párszor és előadásokat is tarthatott, csak 2009-ben költözött vissza Magyarországra.

Petrik végigkalauzol eme különleges életút állomásain, miközben bemutatja mind Borbándit, mind a munkásságát, valamint a korszak ideológiai, kulturális és politikai változásait is egészen a kétezres évekig. Ez a tudományos alapossággal megírt, körültekintően jegyzetelt, ugyanakkor rendkívül olvasmányos irodalomtörténeti korrajz betekintést ad a szocializmus alatti magyar emigráció kulturális életébe, megérteti annak jelentőségét. Nem utolsó sorban pedig egy kevéssé ismert, ugyanakkor kivételes horderejű alkotóra és pályára hívja fel a figyelmet.