T. H. Eriksen – F. S. Nielsen: Az antropológia története | Miklós Gábor kritikája
Ez a százegynéhány éves tudományág a szociológiából és az etnográfiából kinőve befolyásos tényezővé és kedvelt akadémiai diszciplínává vált. Ugyanakkor a politika is szívesen használta és használja fel mind a mai napig a maga céljaira. A két norvég szerző elméleteken, híres kutatókon és botrányokon át kalauzol végig, hogy mások kultúrájának megértésével jobban értsük magunkat.
Már a régi görögök is… Így kezdődik minden olyan elbeszélés, amely valaminek az eredetét, történetét és esetleg értelmét fejtegeti. Nekem persze erről kényszeresen Karinthy és az Így írtok ti jut az eszembe, amelyben egy darab az akkori Uránia tudományos színháznak a bőrről szóló előadását parodizálta. Az pedig úgy kezdődik, hogy „már a régi görögök is ismerték a bőrt”. És persze, hogy ismerték, sőt: űzték is a szociális és kulturális antropológiát, hiszen Hérodotosz távoli földeket járt be, leírta az ott élők – idegenek, barbárok – sajátos életmódját, rítusait és politikai berendezkedését, esetleg az étrendjüket és szexuális szokásaikat.
Akár egy mai antropológus, csak ő ezt még nem nevezte terepmunkának. Beszámolót írt a tapasztalatairól, s biztos vagyok benne, hogy szimpóziumokon (szűk körű ivászatokon) beszámolókat is tartott. Az is bizonyos, hogy az ő utazásait és tapasztalatgyűjtését külső támogatók (ösztöndíjak, grantok, gáláns adományozók) támogatták. A Wikipédia szerint például Athén a felolvasásait tíz talentum arannyal díjazta, ami elképesztő jutalom volt, hiszen ugyanezen forrás szerint egy talentum arany 26,2 kilogrammot nyomott ez időben. De persze tudjuk, hogy Hérodotosz nem a felvett összegekről híresült el.
Jó ideje annak, hogy a Valóság című folyóiratban elolvastam Michael Stewart brit kutató tanulmányát, amelyben arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért énekelnek, miért kiabálják túl egymást a férfiak egy magyarországi hagyományos, ún. oláhcigány közösségben? A fiatal kutató megtanulta a nyelvet, beköltözött a romák lakta faluba, és megpróbált minél többet megtudni a szokásaikról, a magyarokhoz (gádzsókhoz) való viszonyukról, a közösségen belüli rangsorokról és egyenlőségről, értékekről. Az írásból sokat tanultam, s rengeteget tudtam meg a saját tudatlanságomról, sematikus gondolkodásomról.
A szociális/kulturális antropológia világa ezért érdekelt, s ezért fordultam nagy érdeklődéssel a két norvég professzor (Thomas Hylland Eriksen és Finn Sivert Nielsen) tankönyvéhez, Az antropológia történetéhez. A könyvet a második norvég kiadásból fordította Fejérváry Boldizsár, de több angol nyelvű kiadása is létezik. Népszerű kiadvány tehát, amelyet feltehetően szerte a világban használnak a diákok amolyan bevezetésként, hogy képet alkothassanak róla, milyen előzményekkel (Hérodotosz, Marx és tsai), mikor és kik által szerveződött kutatási ággá, majd tudománnyá a szociális/kulturális antropológia az elmúlt másfélszáz évben.
A két szerző szinte futva vezeti végig az olvasót a tudomány kialakulásán, említi meg közvetlen előzményeit, majd azokat a jelentős társadalmi gondolkodókat – Marx, Morgan, Frazer, Durkheim és mások –, akik befolyásolták az antropológia fejlődését. Ha valaki végigrágja magát a 266 tömény oldalon (a kötet további harminc oldalnyi hivatkozást és névmutatót tartalmaz), akkor szinte teljes körképet kap a 19. és 20. század társadalomtudományi elméleteiről, és azok kidolgozóiról. Illetve arról is, hogy miként alakult ki a szociológia és az etnográfia közelségében ez az új társadalomtudomány.
Könyvük címlapjára a szerzők négy olyan kutató fényképét tették, akiket ők a tudomány alapító atyáinak tartanak. Ezek a lengyel-brit Bronislaw Malinowski, a francia Marcel Mauss, a német-amerikai Franz Boas és a brit Alfred Radcliffe-Brown. Újra és újra visszatérnek az alapítókhoz és örökségükhöz. Jelzik, hogy kik voltak az első tanítványok, és azok tanítványai hol alapítottak újabb antropológiai iskolákat. A huszadik század elején pár tucat olyan kutató is akadt, akiket szociálantropológusnak nevezhetünk – most a szerzők húszezerre becsülik a világban az elfogadott kutatók számát.
A tudomány megalapítói létrehozták a módszert is. Betelepedtek a vizsgált közösségbe, megpróbálták – különböző sikerrel – elsajátítani nyelvüket, életmódjukat, és vizsgálták a „kutatott közeg” létezésének egy-egy kiválasztott aspektusát, amiről aztán a művek is születtek. Az, amit később szociálantropológiának neveztek el, akkor kezdődött, amikor befejeződött Afrika, Óceánia és Ázsia gyarmatosítása. A tudomány pedig akkor indult gyors fejlődésnek, amikor a gyarmattartók már tartósan berendezkedtek a birtokaikon. Megnövekedett ugyanis a kormányzati érdeklődés: az anyaországok hivatalai szerették volna jobban érteni a gyarmatosított népek életének, viselkedésének és politikai viszonyainak egyes aspektusait.
A szerzők tudományuk fontos hozadékaként mutatják be, hogy a kutatók milyen általánosításokra jutnak egyes helyi jelenségeket elemezve az ún. emberi állapotról.
Sok-sok szó esik ebben a tankönyvben a kutatási iskolák közötti elvi, megközelítési, civilizációbeli különbségekről és vitákról is, valamint a különböző ideológiai alapokról, mint amilyen a marxi gondolat. Meg kell jegyezni, hogy szerzőink szerint Marx Károly elmélete irreleváns a szociális antropológia szempontjából, ugyanakkor precízen felsorolják, mely jelentős kutatók kötődtek ehhez az eszméhez, módszerhez, megközelítéshez valamilyen módon. Például Claude Lévi-Strauss, a strukturalizmus atyja, aki a brazíliai őslakók társadalmát kutatta marxistának mondta magát.
A könyv megismertet a szociálantropológia néhány szaftos botrányával is. Ezek olyan kutatások eredményeit vonták kétségbe, amelyek alapján nagy példányszámú könyvek születtek és amelyek „bevitték a szociálantropológiát a tömegmédiába és így a köztudatba”. Egy szerző például leleplezte Margaret Mead amerikai antropológus Szamoán végzett 1928-as kutatásait, amelyek a nemi érés, felnövekvés körülményeit, szabályait vizsgálta. Arra jutott, hogy ez a csendes-óceáni szigeten többé-kevésbé stresszmentesen történik, a társadalom kevésbé szabályozza és félemlíti meg a fiatalokat. Ezt a kutatást számos beszélgetéssel, interjúsorozatokkal bonyolította le. A bestsellerré lett könyv sokak szerint hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak változtassanak a serdülőkorral, a nemi neveléssel kapcsolatos addigi rideg elképzeléseiken.
Az amerikai antropológust öt évvel halála után „leplezte le” egy Derek Freeman nevű új-zélandi kollégája. Azt állította, hogy Meadet, aki tolmácsok segítségét használta, félrevezették az interjúalanyai, és olyan hamis történeteket mondtak el neki, amelyekről azt feltételezték, hogy az amerikai kutató hallani akar. Freeman szerint Mead nem értette meg a szamoai társadalom működését. A tudományos közösség egy része viszont felháborodott a későn jött kritikán és ez évekig tartó vitát generált. Oka lehetett ennek az is, hogy Margaret Mead egy másik kutatása, amelyet Új-Guinea lakói között folytatott, lett az ún. feminista antropológia egyik alapműve. Ebben olyan következtetésre jutott, hogy a vizsgált népcsoportokban a vezető szerep a nőké, s a közösség mégis jól működik.
Egyébként ennek a tudománynak ennél voltak összehasonlíthatatlanul nagyobb botrányai is. Például a német antropológusok részvétele a nácik népírtó és hódító műveleteikben. A könyv erről nem beszél, ahogy általában keveset ír a szociális/kulturális antropológiának az angolszász világon túli tevékenységéről.
Az, hogy az antropológia keresett tudomány lett az elmúlt száz évben, nyilvánvalóan a globalizáció eredménye. Ez vezetett odáig, hogy ma minden turistának és airbnb-házigazdának erős önbizalma van a saját antropológiai/nemzetkarakterológiai hozzáértését illetően, amikor a felkeresett országok lakóiról, vagy onnan érkező látogatókról nyilatkozik. A könyvet idézem: „Széles körű, egyre növekvő globális tudatosság figyelhető meg a politikai stratégák, üzletemberek, újságírók, politikusok körében és a közvéleményben arra vonatkozólag, hogy a kultúra és a kulturális különbségek fontos dolgok, és az antropológusok képesek lehetnek arra, hogy megmagyarázzák nekünk, miért fontosak ezek a különbségek, mik a gyakorlati konzekvenciáik. (…) Amint globális terminussá válik a kultúra, az antropológusnak kötelessége, hogy kövesse és kontrollálja ennek a fogalomnak a használatát és a vele való visszaélést.”
A szerzők utalnak arra is, hogy tudományos közegben vitát provokált az, hogy az amerikai hadsereg antropológusokat alkalmazott az iraki és afganisztáni hadműveletekben, mert így akarta elősegíteni a helyiekkel való szóértést. Az, hogy ez mennyire sikertelen, épp most tapasztaljuk meg, amikor összeomlott egy újabb nyugati politikai-katonai vállalkozás Afganisztánban. Még nem tudni, hogy a kudarcot a kulturális tolmácsok (antropológusok) okozták-e, vagy az, hogy a tanácsaikat nem vették figyelembe. Így azt is nehéz úgy nagy általánosságban kimondani, hogy az antropológia sikeres társadalomtudománnyá vált az elmúlt évszázadban.
