A mi fiunk

Rubik Ernő: A mi kockánk | Papp Sándor Zsigmond kritikája

Kockatörténelem és kockológia. Már ilyen is van, hiszen lassan az ötvenedik életévét is betölti a világsikerré vált Rubik-kocka (születési neve: Bűvös kocka). A könyv azt is elmeséli, hogyan történhetett meg mindez.

Két évvel korábban születtem, így nyugodtan mondhatom, hogy vele nőttem fel. A nyolcvanas évek közepe táján kaptam belőle egyet karácsonyra, ám elég gyorsan beletört a bicskám: kiderült, hogy én is azok népes táborát gyarapítom majd, akik nem tudják kirakni, miután összekeverték. Egy oldalt persze sikerült, de onnan sehogy sem tudtam továbblépni. De azért újra és újra nekirugaszkodtam. Pedig ekkor már „hivatalosan” halott volt: 1982 októberében a New York Times a gyászjelentésében azt kürtölte világgá, hogy „vége az őrületnek”, elmúlt a kockaláz. És valóban: akkor tényleg úgy tűnt, hogy a kezdeti szédületes felfutás után a kockák a raktárak mélyén porosodnak majd, eladhatatlanul. De tévedtek. És ettől lesz még érdekesebb a történet.

Történetet mondok, de A mi kockánk nem történetet mesél el. Legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. A szilánkosság – derül ki a végén – nem véletlen, hanem koncepció volt: „Amikor belefogtam, elhatároztam, hogy a könyvnek nem lesz szerkezete. Nem lesz elbeszélés. Nem akartam azt sem, hogy fejezetek legyenek benne, valahogy úgy képzeltem el, hogy nem lesz sem eleje, sem vége.” Lehet, hogy klasszikus fejezetek nincsenek benne, a könyv mégis tagolt (már-már fejezeteknek számító részekre) és a folyamból mégiscsak kirakható néhány tekerés és fordítás révén egy lineáris elbeszélés: gyerekkor, kocka, siker, még nagyobb siker.

Az „elbeszélés” réseit gyakran vattázzák ki a különféle gondolatfutamok, amelyek hol érdekesek, hol nem.

Kevésbé izgalmas, amikor az írás nehézségeiről beszél (utál írni – de ha erre minden szerző kitérne, aki ezért vagy azért ragadott tollat…) vagy az ábrázoló geometria taníthatóságát részletezi, és faljuk, amikor a családi hátteréről vagy arról a mágikus pillanatról, amikor egyedül maradt az összekevert kockával. Amikor a Teremtő és a Kreatúra találkozott az általuk összehozott káosszal, és előbbi rájött, hogy utóbbi kifogott rajta. Ráadásul a teremtés rettentő magányossága is nagyon érzékletesen felvillan itt: senkitől sem tudott tanácsot kérni, hiszen senki másnak nem volt Rubik-kockája, senki sem tudott megoldást ajánlani, hiszen még a problémát sem ismerték. És bizony a Teremtőnek is jó hónapjába került, amíg kivágta magát a színek dzsungeléből, és fényt vitt a káoszba.

Rubik Ernő könyve akkor olvastatja magát a leginkább, amikor magáról, gyerekkoráról, az apja kezéről vagy munkájáról (vitorlázó repülőket tervezett), szülei házasságáról, a kocka születéséről és utóéletéről mesél. Szerencsére ez a könyv túlnyomó részét teszi ki, ám a végén mégis úgy érezzük, hogy még több személyességgel még érdekfeszítőbb lett volna A mi kockánk, a gondolatfutamok helyett többet olvastunk volna róla, a korról, az akadályokról, a nyolcvanas évek Magyarországáról, amelynek ölébe hullott egy világra szóló találmány. Ne legyek igazságtalan: mindez, ha kisebb adagokban is, de benne van a könyvben. A szabadalmaztatás vagy épp a sorozatgyártás nehézségei, és a kommunizmusban élő feltaláló, aki előtt hirtelen kinyílik a világ. Még ha eleinte azért hívják csak meg a kocka kissé tört angolsággal beszélő szereplőjét, mert ő az, aki be tudja bizonyítani az érdeklődő közönségnek, hogy a kocka rejtvénye igenis megoldható.

Kimondottan izgalmas és szívmelengető, amikor a második, még elképesztőbb felfutás után (tetszhalott állapotából támad fel a kocka a kilencvenes években) számba veszi, hogy mi mindenre hatott a mi kockánk, a mi hungarikumunk, amely egyre inkább kozmopolitává vedlett a világban: a művészettől a matematikáig, az oktatástól a versenysportig. Alig van ma a világnak olyan szeglete, ahol ne fordult volna meg, és olyan terület, amelyet így vagy úgy, de ne érintett volna. És a számok is elképesztőek: minden hetedik ember (ez úgy kb. egymilliárd) már kézbe vette, és mintegy 400 milliót adtak el belőle (már az olcsó hamisítványokon kívül).

A kirakás rekordja pedig 3, 47 másodperc. Ennyi idő alatt ezt a mondatot sem tudom leírni.

Aki tehát elolvassa a könyvet, egyik ámulatból esik majd a másikba, s bizony nem egyszer elfogja majd a jogos büszkeség. Ha volt valaha értelme a sokat citált fordulatnak („a mi fiunk”), az itt most végre jelentést nyer. Arról nem is beszélve mennyire megkapó Rubik szerénytelensége és közvetlensége. Neki tényleg elhisszük, hogy a pénz nem játszik döntő szerepet az életében, és azt is, amikor az amatőr és a profik viszonyáról elmélkedik (ő maga a legprofibb amatőr), vagy arról mesél, hogy néha félszegen állt a siker cunamijában. És az is hitelesen hangzik, hogy soha nem akart feltaláló(sztár) lenni, ez csak úgy jött, szinte mellékesen, amikor egy geometriai problémán töprengett a szobája mélyén.

Lassú és körülményes lesz viszont a könyv, amikor úgymond „filozofálni kezd”, amikor mélységet akar oda csempészni, ahová nem kell. Az utolsó részben kínossá válik, amikor a kocka jelentőségéről és rejtélyeiről esik szó, amikor lapos és közhelyes megállapítások sorjáznak elő némi számmisztikával és kultúrtörténeti utalással megfejelve. (Ugyanakkor korábban nagyon jól szőtte bele az olvasmányélményeit.) Ám csak feszengünk, amikor a kocka iránti érzelmektől eljutunk a Föld forgásáig és az évszakok váltakozásáig. Szintén kínos momentum a könyv végi „páros interjú”, amikor Rubik és a Kocka válaszol (sic!) a riporter kérdéseire…

Mindezek ellenére a könyv tanulságos és fontos olvasmány. És igen jó az időzítése is, főként akkor, amikor a játékos tanulásról, az iskola valódi értelméről beszél egy olyan országban, amely újra a poroszos oktatásban és a pisszenés nélküli fegyelemben bízik, és abban, hogy tölcsérrel kell betölteni a gyerekek fejébe a megfelelő tudást. E tekintetben is üdítő színfolt tehát Rubik zseniképző „tankönyve” a maga nyitottságával és természetességével. Még ha néha kibogozhatatlanul össze is keveredik minden.