Guido Tonelli: Genezis | Palugyai István kritikája
Az olasz fizikaprofesszor arra vállalkozott, hogy hét napban beszéli el a világegyetem történetét az ősrobbanástól a bolygók megjelenésén át napjainkig. Persze nem a bibliaszerű mese, hanem a korszerű természettudomány tényei alapján. A nehezebben érthető részeket mitológiai hasonlatokkal és művészettörténeti példázatokkal színesítette, bár néha majdnem így is elveszünk a részecskefizika bugyraiban.
Szörnyű vérengzés történt egy délkelet szicíliai kisvárosban 1474-ben. A nagyboldogasszonyi mészárlásnak nevezett eset Modicában zajlott, és voltaképpen egy volt a történelem során oly sokszor megesett pogromok sorában, amelyek a zsidó közösségek tagjait sújtották. Itt egy olyan katolikus szertartás fordult át vérfürdővé, melyen hagyományosan az ott élő zsidókat akarták megtéríteni, csak ezúttal a szokásos kísérlet dulakodássá, majd kegyetlen vallási leszámolássá fajult, amely végül több száz áldozattal járt.
De hogy mi köze van egy vallási türelmetlenségből felfoghatatlan kegyetlenséggé fajuló eseménynek a világegyetem keletkezéséről szóló, alapvetően fizikai ismeretterjesztő könyvnek? Soha nem találnák ki! A Genezis című mű szerzője, Guido Tonelli, aki a Pisai Egyetem kísérleti fizikaprofesszora és a genfi európai részecskefizikai kutatóközpont, a CERN kutatója, meghívást kapott pár éve Modicába egy olyan tanácskozásra, melyet az univerzum eredetéről rendeztek, és ahová igazi olasz szokások szerint a tudósok mellett papokat és teológusokat is meghívtak.
Tulajdonképpen az is a történethez tartozik, hogy a tanácskozást megelőző estén a természettudós és a papok – egy jezsuita teológus és a velencei főrabbi – egy olyan kóser vendéglőben vacsorázott, amely egy zsidó családé és jelen voltak a kis helyi zsidó közösség tagjai is. Ekkor került szóba a város történetének szomorú fejezete. A másnapi ülésen Tonelli után, aki a tudomány mai ismeretei szerint beszélt a világegyetem eredetéről, egy jezsuita pap kapott szót, aki a Teremtés könyvéről adott elő. Itt egyebek mellett a babiloni fogságot emlegette, amikor az akkori kor legnagyobb hatalma lerombolta a jeruzsálemi templomot és elhurcolta a zsidók legjobbjait. A megalázott nép nemcsak a hatalom önkényével nézett szembe, de szembesült a babiloniaknál már virágzó írott szó kultúrájával is. A zsidó bölcsek ezért elhatározták, hogy ők is összegyűjtik és leírják népük eredetének történetét. Ez adta az ötletet Tonellinek, hogy megírja könyvét és a Genezis címet adja neki.
Az volt az elképzelése, hogy úgy meséli el a kezdetekről szóló elbeszélést, hogy azt mindenki magáévá tehesse, és így a modern tudomány eszközrendszerével megértheti a világ nem vallásos megközelítésű gyökereinek leírását, nem mellesleg ezen ismeretek segítségével képesek legyen szembenézni a jövővel. Ehhez egy kezdeti elrugaszkodás és némi bevezető rész után, valamint az epilógusnak szánt lezárás előtt – a Biblia nyomán – hét napra osztotta a történéseket, ami roppant frappáns sorvezető is egyben. Meg kell mondjam, erre nagy szükség is van, hiszen, főként az első napok, a vákuumból az ősrobbanásig vezető, majd a közvetlenül azt követő történések követése nehezen képzelhető el a magasabb fizikai tanulmányokat nélkülöző olvasók számára. Bizony nem könnyű olvasmány a könyv, még ha Tonelli professzor gyakran is él mitológiai hasonlatokkal, sőt néha – talán érezve, hogy a különböző elemi részecskék magánélete nem tartozik a legtriviálisabban felfogható ismeretekhez, kis lazításként zömmel olasz művészettörténeti példázatokkal színesíti a szöveget (Balázs István fordítása).
Amint a teremtésmítoszok körüli barangolást letudtuk, beleugrunk a mély vízbe, jobban mondva vákuumba, amiből minden a Nagy Bumm-mal, vagyis az ősrobbanással elkezdődött.
Itt már nemcsak a részecskefizika kiskátéjával kell megküzdenünk, hanem azokkal az irtóztató számokkal is, amelyek a múltba vezető időt jelzik. Ezzel valahogy úgy vagyunk, mint azokkal a hírekkel, amelyek a felfoghatatlan mértékű pénzek elsinkófálásáról szólnak. Pár ezer, esetleg százezer forintig még követni tudom, képes vagyok összevetni ezeket a saját költségeimmel, de amikor százmilliárdos összegek röpködnek a fejem fölött, leblokkolok. Ugyanúgy vagyok az ezer- meg százmilliárd évnyi időtávval, kiváltképp mert ez esetben az efféle ismeretterjesztő műveknél mindig jótékony hatású illusztrációk, ábrák, rajzok sem adnak fogódzót.
Persze maga a vákuum sem könnyen felfogható, legalábbis, ha a kezdet kezdetének környezetéről beszélünk, és csak kedvesen bólogatok, hogy igen, tudom, a világegyetem most is tágul, egyre tágul… A Higgs-bozon, más néven az „isteni részecske” felfedezésében is jeleskedő szerző a könyv elején ugyan figyelmeztet: „Öveket becsatolni, indulunk!”, ám ennek ellenére a rázkódás igen nagy, és néha a legnagyobb összpontosítás mellett is arra gondolok, most jól jönne egy bozon vagy egy neutrinó, hogy jól megcsapjon, talán attól visszabillenne a figyelmem. Mikor és meddig volt töksötét, és hogyan is kezdett tisztulni az egész? Hogy aztán a keletkező csillagok fénye átsugározzon a mindenségen. Vagy mitől is törik meg a világegyetemben létezett szimmetria? Egyszóval: hogy is van ez az egész az antianyaggal?
A fekete lyukakat már szinte ismerősként köszöntöttem, amikor a jó részt mai formájában ismert univerzumhoz értem: a rázkódás könnyű kis turbulenciákká enyhült, és a galaxisok, meg azok halmazai már kedves és érthető ismeretterjesztésnek hatnak. Galaxisunk, a Tejútrendszer a közepében lapuló hatalmas fekete lyukkal már úgyszólván habkönnyű meseként hat, ahogy a Naprendszer kialakulása is szinte olvastatja magát. Az utolsó napon érünk a Földhöz és a bolygótestvéreihez, amit már szinte betéve tudunk, bár a szerző itt is szolgál kevesebbek előtt ismert tényekkel, mint például azzal, hogy a Földet a kialakulása után hatalmas tasli érte. Egy Theia nevű megbolondult bolygó ugyanis nekiütközött, és a karambol után planétánk egyrészt nagyobb lett, másrészt ebből az ütközésből született meg a Hold, amelynek létezése adja meg világunk – az árapályban naponta tetten érhető hatása ellenére is – viszonylagos stabilitását.
Az utolsó fejezetet kiváltképp szerettem, amely már az emberré válásról, különösen pedig annak utolsó időszakáról, a neandervölgyiekről és a modern ember megjelenéséről szól.
A barlangrajzokon felfedezhető szimbólumok létrejötte első jele volt annak az értelemnek, amely kiemelte fajunkat a felfoghatatlanul apró kezdettől mostanáig tartó folyamat sötétjéből, és lehetőséget adott számunkra, hogy megértsük az egész miskulanciát részecskéstől, gravitációs hullámostól, sötét anyagostól. Ahogy azt Guido Tonelli végül felvázolta ebben a könyvben.
