Szilágyi István: Messze túl a láthatáron | Codau Annamária kritikája
A Rákóczi-szabadságharcot követő években játszódik Szilágyi István új regénye, amely a bűnügyi történetek iránt érdeklődők számára is izgalmas lehet. Egy felbugyogó vértócsa, boszorkányság, egy asszonyt a szánjával együtt elnyelő nádas…
Tekintetes Tompay Wajtha Mátyás úr, nemes Tipród vármegye főbírája, Szilágyi István regényének főhőse, aki szenvedélyes igazságkeresése és a racionális megoldásokba vetett hite ellenére mintha szándékosan tolná el a végtelenbe egy-egy bírósági eset megoldását. Mindig abban a pillanatban pörgeti tovább újabb teóriával a kriminológiai vizsgálatot, amikor az már-már lezártnak tűnik. Ez az eltolás az egész regény (Messze túl a láthatáron) működési elvévé válik. Érthető módon, hisz Wajtha Mátyás figurája, emlék- és gondolatfoszlányai, illetve a beosztottjaival folytatott párbeszédeiben való örökös felülkerekedése dominálják a művet.
Az utolsó két-három fejezetig folyton úgy érezzük, hogy még mindig csak a cselekmény előkészületeinek fázisánál tartunk. Ebben egy ideig jól el is lehet merülni, hiszen a nyelvileg megalkotott atmoszféra hiteles és sűrű: nemcsak az 1700-as éveket idéző nyelvezetre és fordulatokra gondolok itt, vagy a szereplők által gyakran hivatkozott történelmi eseményekre (a Rákóczi-szabadságharcot követő években vagyunk), a helyi közigazgatási viszonyok és törvénykezési szokások említéseire, a beszédes településnevekre (Tipród, Jajdon, Ólymos); mindezekre rárakódik egy sejtelmes-látomásos réteg is, amely a regény egyik kulcsává váló helyszín, a nádas hínárjaival igyekszik fogva tartani az olvasót.
A regény két fő részből áll: az előzményeket összegző Emlékiratból, majd a mű több mint kétharmadát kitevő Amerre a világ című, főként párbeszédekből építkező részből. Ezek azonban nem valódi párbeszédek abban az értelemben, hogy bosszantó módon nyilvánvaló: Tsomor, a kancellista és Gorbay, a szolgabíró figurájára csak azért van szükség, hogy legyen, akinek Wajtha elmondja azt, aminek a cselekményalakítás érdekében el kell hangoznia, illetve legyen valaki, aki őt közben kérdezze-piszkálja és a vallomásait hallgassa. Tehát körülbelül a befogadónak szánt pozíciót töltik be ők ketten – s ez egy idő után fárasztó, annál is inkább, mert sokszor egy helyben toporognak a beszélgetések, túl sok a funkciótlan (ön)ismétlés. De miről is esik szó közöttük?
Régi ügyek kerülnek terítékre, miután a vármegye urai nyugtalankodni kezdenek, hogy kevés a kivégzés, a súlyos ítélet, ami a megfelelő szintű megfélemlítettségben tartaná a lakosságot.
Egy felbugyogó vértócsa, a boszorkánysággal vádolt Rekettye Pila, egy istállószolga által bevallott gyilkosság, és két garabonciásnak tartott kocsis esetének újraelemzése, valamint a szegedi boszorkányok perének és Dózsa György történetének felemlegetése nemcsak izgalmas bűnügyi fejtegetések, hanem kiindulópontként szolgálnak az ítélkezésről, a bíráskodás elvi kérdéseiről. Majd egészen Istenről, a Jelenések könyvéről szóló esszéisztikus elmélkedéseknek, amelyek idővel Wajtha öncélú tobzódásaivá válnak – mintha csak a szándékos késleltetés miatt indáznának ennyire ezek a beszélgetések.
Ez az arányait vesztett késleltetés pedig egy idő után mindannak ellenében hat, amit a regény világa sikeresen köréje épített.
(Nem lehet nem arra gyanakodni, hogy talán a szerző is elbizonytalanodhatott, ha ehhez hasonló, metareflexíven érthető mondatokat is a szereplői szájába adott: „félni kezdtem ennek a saját magával való viaskodásnak a megáradásától, mert nem tudtam, hol érhet véget” – mondja Tsomor Wajthának a 441. oldalon.) Helyenként persze nagyon magával ragadó Wajtha érvelése, és a bűnügyi történetek iránt érdeklődők számára különösen izgalmas lehet őt végigkövetni.
Amúgy érdekes figura ez a bíró: az Emlékiratban eltévelyedett, a Rákóczi fejedelmet szolgáló szekretárius volt még, talajvesztett és a családjától eltávolodott férfi, aki nem igazán értette, mi történik körülötte, sem megbízatásainak, a Bender–Nagykároly–Szatmárnémeti körüli küldetéseinek okát, tényleges céljait. Így a feljegyzései értelemszerűen kapkodóak; eseményeket, neveket sorolnak, és minden reflexiójával együtt a befogadó tájékozódását is próbára teszik – jól érzékeltetve azt, ahogyan a korszak történései felkavarták az életét. De hirtelen egy magánéleti dráma tetőzte a közéletit, illetve mélyítette el a Rákóczi személyes közeléből való kirekesztődés és a kuruc-labanc csatározások és dúlások keltette csalódásokat: Wajtha felesége gyanús körülmények közepette indult el egy idegen „süvegessel”, állítólag a hazafele tartó férje elébe, s út közben Orsolya asszonyt szánjával együtt elnyelte a befagyottnak látszó nádas.
A második rész 30-40 évvel később játszódik, és Wajtha immár a magabiztos törvénykező képében jelenik meg, legalábbis Tsomor és Gorbay szavai alapján.
A beszélgetéseikből viszont kiderül, mennyi szkepszis, gyanakvás és keserűség van benne, nemcsak önmagával, hanem mindenkivel szemben. Ami jól működik e sokszorozottan iróniába futó párbeszédekben az az, hogy a másik két nézőpont, amely Wajtha viselkedését néha elemezni bátorkodik, az olvasót is arra sarkallja, hogy kimozduljon Wajtha álláspontjából, még ha kis időre is. Mert egyébként inkább az ő fejében vagyunk, ahol néha az álomszerű és a valós összecsúszik: „Máskor az ilyenféle ébrenlét és álomjárás közé rekedt ködös, párás senki földjére csak partjuk szakadt, borissza délutánon tévedek. Amikor a hihetetlen, a valószerűtlen egyszeriben építeni kezdi önmagát.” (262 o.)
A mindent elnyelő nádas visszatérő vízió, és a valóságára is kihat: „nekem az a halat s vadat dajkáló, gyilkoló nádas meg zsombékos, rejtezkedve titkot termő s rejtő világ akkor is a nyomomban jár, ha közben szekérszám esztendő múlik el úgy az életemből, hogy felé sem fordítom a fejem. Miközben onnan nekem az a világ hívatlan, kéretlen mindegyre üzen.” (224.)
A bíró alattvalói bosszantására kitalálja a nádi-huncutokat, és folyton hallja a víz mélyén lévő harangokat.
Sőt egy Nagyidejű nevű entitásra hivatkozik, mintha azt jelezné, hogy szükség van arra, aki a saját, bennünket gyakran ketrecben tartó „elmekonstrukcióinkon” – gyakori szava ez a regény szereplőinek – kívülről lát rá a helyzetünkre. Finom áthallásként eszünkbe juthat a regénynek ezen a pontján a főhősnek a fejedelemhez való viszonya, akinek árnyékát hajszolta annak idején.
Miért ragaszkodik egy ilyen látszólag nagyon racionális, a törvény minden betűjét ismerő, ítélkezésben mégis empatikus ember a világ sejtelmes dolgaihoz, néha még azt a gyanút is megerősítve, hogy ő maga került egy boszorkány varázslata alá? Aki ennyire világosan látja annak pszichológiai hátterét, ahogy a hatalom és az emberek a csodához, a babonához és a boszorkányság vádjához viszonyulnak, s ahogy a félelem ellenére valóságuk mindezekből a megmagyarázhatatlan dolgokból táplálkozik? Aki ezzel szemben beosztottjai szerint mindig a „megtörténhetőség” elvének pártján áll? Az utolsó fejezetekben egyre világosabb: ha létezik az észszerűségen túli dimenzió, talán ott lelne magyarázatot a felesége eltűnését övező titokra, miután a keresés és a dedukció révén végigkövethető szálak semmi megnyugtatóhoz nem vezettek. És innen érthető talán paranoiája és a beszélgetések során érvényesített azon taktikája, hogy folyamatosan elbizonytalanítja partnereit, hogy azok semmilyen végleges ítéletet ne tudjanak alkotni az ő személyéről, meggyőződéseiről, álláspontjáról: hisz ódzkodik a lezárástól – attól, ami a megértés reményét (vagy talán épp a felesége valamilyen csoda folytán történő visszatérésének reményét?) semmisíti meg. Ez a felszín közelében tartott dráma, ahol a szöveg sejteni engedi és kidomborítja a tekintetes úr figuráját, a regény vége felől fedi fel azt, hogy voltaképpen mi egész lényének, filozófiájának mozgatórugója és mit takar a sok elméleti fejtegetése.
Sejteni lehet, hogy a kancellistával és a szolgabíróval újratárgyalt eseteknek dramaturgiai funkciója lesz: az egyik nyom Wajtha fejében összekapcsolódik a felesége eltűnésének miértjével.
Az ennek következtében saját maga felett hozott „ítélet” végrehajtása, azaz a regény utolsó sorai talán megrendítőbbek lennének, ha az egész mű lefutása nem lenne vontatott és túlmagyarázásokkal teli. De lehet, nem is a megrendítés e lezárás funkciója; egyszerűen annak képi sűrítménye, ahogyan a főhős saját elmekonstrukcióit rezignáltan elengedi. Amikor a láthatáron lévő minden lehetséges opciót már úgyis felszámolt a végső bizonyosság.
SZILÁGYI ISTVÁN legutóbbi művei: Katlanváros; Bolygó tüzek, Hollóidő
