KÖNVYTERASZ
A Szatmárnémetiben élő Jánk Károlyt bár hat verseskönyvet publikált és számos alkalommal közölt a magyarországi irodalmi lapokban, mégsem ismerik annyira a költészetét, mint amennyire megérdemelné. Vele beszélgettünk irodalmi központokról, a fiatal énünkről és arról, hogy mit jelentett ébernek lenni.
– Emlékszem, amikor az első köteted, az Álom a nyomokban megjelent, letépted a borítóját, és úgy dedikáltad, mert szerinted nem passzolt a versek világához. Maradt valami az akkori szigorból és hévből?
– Nem téptem le, csak levágtam egy ollóval az első háromnak a borítóját. Különben jó kép az, de nem ehhez a verseskönyvhöz talál igazán. Aztán lassan megbékéltem vele, ma már engedékenyebb vagyok, nem csinálnék ügyet belőle, bár most is úgy tartom, ha valaki címlapot készít egy verseskönyvhöz, nem árt, ha elolvassa a benne levő verseket is.
– Meglepődne a huszonéves éned, ha a mostanival találkozna?
– Nem tudom, hogyan reagálna rám a huszonéves énem, mit kérne számon esetleg rajtam. Hogy Pilinszkyt parafrazáljam, igyekeztem az maradni, amiként kezdtem. Nem biztos, hogy sikerült, de ezt ő tudná csak megmondani. Én elég jó viszonyt ápolok vele, azt hiszem, hogy mi már tanultunk egy kicsit Karinthytól is, én legalábbis nem érzem olyan távol magamtól, itt van velem, bennem az egykori ifjúi énem is. Az is lehet, hogy mi már nem tudtunk annyira felnőtté válni.
– Az első kötet megjelenése óta több mint 25 év telt el, hat verseskönyved jelent meg. Hogyan látod: ott tartasz költőként, ahová annak idején képzelted magad?
– Nem nagyon képzeltem én sehová magam annak idején, csak szerettem volna jó verseket írni. Hogy ez mennyire sikerült, abban egyre bizonytalanabb vagyok az idő múlásával, mert nagyon gyorsan elavulnak dolgok ebben a száguldozó, bár épp most kissé megtorpanni látszó világunkban. Hét verseskönyvet szerettem volna írni, amikor indultam, hat megvan, egy még várat magára, talán lesz még egyszer időm, erőm, kedvem hozzá, hogy befejezzem azt is.
– Ritkán látni olyan embert, akitől annyira távol állna az önmarketing, a zsizsegő hírverés. Kényszer a „remeteség”, vagy a pesti belvárosban is ugyanígy viszonyulnál mindehhez?
– Nyilván belső kényszer is, amennyiben alkati adottság, s mert nem láthatok ki magamból, nekem ez a természetes. De szó sincs remeteségről, mindössze távol élek az irodalmi központoktól, amelyekből nekünk amúgy sincs sok. És akiről kevésbé hallanak, vagy ritkábban látják, arról azt gondolják, hogy visszavonultan, visszafogottan él, ami részben igaz, de nem mindenki színpadi ember. A pesti belvárosban is akadnak bizonyára csendesebb zugok, és a legnagyobb nyüzsgésben is el lehet lenni feltűnés nélkül. Az irodalom csak az életem egy többé-kevésbé fontos szeletét jelenti, és azt is leginkább akkor, amikor írok, vagy olvasok, vagy esetleg beszélek róla. A többi mind járulékos, másodlagos elem, vagy egyenesen nyűg is lehet. Gondolok itt az írótársadalom megosztottságára, a különféle írói csoportosulások érdekszféráira, a megjelenés/megjelentetés viszontagságaira, a tendenciózus kritika elmarasztaló vagy felmagasztaló manővereire.
– Szatmárnémeti akár irodalmi centrum is lehetne, hiszen rajtad kívül Kovács András Ferenc és Láng Zsolt is ott születetett, onnan indult. Neked is olyan fontos a szülővárosod, mint mondjunk Téreynek, aki több könyvében is megírta debreceniségét?
– Igen, azzal a különbséggel, hogy én most is itt élek, és nem is áll szándékomban elmenni innen. Persze nagyon szeretek utazni, de ez a város az igazi otthonom. Minden zegét-zugát ismerem, minden szegletéhez fűződik valamilyen emlékem vagy élményem. Olykor magam is elcsodálkozom, hogy ez mennyire így van, és mennyire kötődöm hozzá.
– Vida Gáborral együtt szerkesztettétek az Árnyékhatár című antológiát, és együtt alapítottátok az Éber nevű társaságot.
– Vida Gáborral és Balássy Csabával, de velünk volt, ha nem is szerepel a szerkesztők között, Vermesser Levente is. Az Éber nevű társaságot viszont nem mi alapítottuk, hanem az alapított/alakított minket, hiszen ez a baráti társaságunk neve lett, valahogy mi lettünk az „éberek”. Hogy ez mit jelentett az életre szóló barátságok mellett, azt ma sem tudnám megmondani, de később az egyetemen szerkesztett, mindössze kétszeri megjelenést megért lapunk is ezt a nevet viselte.
– Vida ma már a Magvető kiadó állandó szerzője. Te sosem gondoltál arra, hogy magyarországi kiadóknál is megjelenjenek a verseid?
– Volt egy időszak, amikor magam is megpróbálkoztam a magyarországi megjelenéssel, felnőtt kötettel és gyerekverssel egyaránt megkerestem egy-két kiadót. Sehol sem mondták, hogy nem, sőt volt, ahol kifejezetten jónak találták, de más prioritások miatt végül mégsem jelent/jelenhetett meg. Aztán lemondtam az ottani megjelenésről, de továbbra is publikáltam olykor magyarországi lapokban is. Ami ennél kissé szomorúbb, hogy az első köteteim után jó pár évig Erdélyben sem volt kiadóm, így itthon, Szatmáron nagyrészt jószívű támogatók segítségével, mintegy saját kivitelezésben jelent meg több könyvem is, de így legalább megismerkedtem valamennyire a szerkesztés/alakítás munkálataival is.
– Budapestről igazából csak Budapest látszik. Demény Péter magyarázza így, hogy miért nem kapják meg a megfelelő figyelmet jelentős határon túli alkotók. Te mit gondolsz erről?
– Próbáltak, próbálnak azért odafigyelni, én magam is több alkotói támogatásban, ösztöndíjban részesültem az elmúlt tizenöt-húsz évben, és egyik-másik bizony nagyon jól és jókor jött, de hát nem fér, nem férhet bele minden. A kortársi odafigyelés sokat nyomhat a latban, de – az idő próbája mellett – a műveket igazából az értő olvasókra bíznám. És azt tapasztaltam, hogy bár megfogyatkozott számban, de még mindig vannak ilyen olvasóink.
– Két kedvenc részem a Másvilág című kötetből. „A szép nem jár bálba, és fodros / ruhája sincs. Utoljára egy teadélutánon / látták úgy hetven év előtt.” Illetve: „Magunk vagyunk. Külön, személyes / útjaink felett vonatunk megállt.” Cioran és az ő remekbe írt pesszimizmusa jut eszembe erről. Most is, ahogy 1997-ben a hiány és a csönd szervezi a szikár mondatokat?
– Minden bizonnyal az szervezné, ha mostanában írnék. Az első verset, amiből idéztél, nem tartom igazán jónak, túl explicit, ennél sokkal mélyebb és személyesebb nosztalgiáim vannak ma már, de nem biztos, hogy meg tudnám írni őket, talán nem is akarom. A második, hát nem is tudom, nem igazán Cioran pesszimizmusa, akinek néhány gondolatával kicsit később ismerkedtem meg, és nem is túl alaposan, szóval az a vers inkább arról szólna, hogy a legbensőbb tartalmaink átadhatatlanok, vagy csak alig-alig közölhetők mások felé, mert ezek egy személyre szabott, egyszeri és megismételhetetlen valóság részei. Csend és éjszaka. És ez a belső csend az, ami érintésre vár, megszólításra, ha úgy tetszik, hajnalhasadásra, mert – hogy Tolkien mestert idézzem – mégiscsak a hajnal marad az ember(iség) örök reménye. És hát az éjszaka közepén kezdődik az új nap.
JÁNK KÁROLY legutóbbi művei: Álomidő; Öreg árnyék; Ülni örökre
