Beke Albert: A behódolt velszi bárdok kora | Révész Sándor kritikája
A második világháború végétől a rendszerváltásig tekinti át a 87 éves irodalomtörténész a magyar írók viszonyát a Rákosi és Kádár nevével fémjelzett hatalommal. A vaskos és sommás értékítéletek mellett az áttekintést a tárgyi tévedések tömkelege is színesíti. Valamint az a néhány apokrif sírvers, amely a szerző szerint a nép véleményét fejezi ki.
Az irodalmi értékrend és az ismert tények tekintetében eddigi vélekedéseinket fölforgató kötetet vehetünk a kezünkbe. Beke Albert elöljáróban fölvilágosít minket arról, mikor lehetséges a művészet művelése egyáltalán. Művét ezzel a mondattal indítja: „Őszinteség nélkül nincs művészet. Egy diktatúrában pedig a művész, vagyis az író nem lehet őszinte.” Tehát nem lehetséges művészet ott, ahol a művész nem lehet büntetlenül őszinte. Ezek szerint művészet csak a szólásszabadság körülményei között művelhető, a magyar és az egyetemes történelem szólásszabadság nélküli évszázadaiban, évezredeiben – Goethe, Shakespeare, Vergilius vagy Dante korában – művészetet művelni nem lehetett.
Ezen felül az is „szükséges és abszolút elengedhetetlen” feltétele annak, hogy egy tollforgatót igazán nagy írónak lehessen nevezni, hogy „művészetének termő humusza mindig a nemzeti közösség legyen”, hogy „politikailag a nemzeti oldalon” álljon. Igaz, ez utóbbi csupán szükséges, de nem elégséges feltétel. Tudjuk tehát, hogy a valamennyi társadalmi réteget átfogó nemzeti közösségek kialakulása, tehát a 19. század előtt nem élhettek nagy írók – de hiszen a sajtószabadság hiánya miatt amúgy sem élhettek volna.
Az írók megítélésének alapvető kritériuma, hogy kifejezik-e koruk társadalmi valóságát. „Útbaigazítónk” báró Eötvös József, ki „így figyelmeztette költőtársait: S ilyen legyen dalom: egy villám fénye, / Egy könny, kimondva ezrek kínjait; / Kit nem hevít korának érzeménye, / Szakítsa ketté lantja húrjait.” Ez a baj például Jékely Zoltánnal, aki „a hazai magyarság örömét és fájdalmát bizony nem fejezte ki, hanem csak a saját legszemélyesebb érzésein merengett és búsongott”. Bizony gyakori baj ez Szapphó, Petrarca és a trubadúrok óta.
Az agg irodalomtörténész végigkalauzol minket azon a – meggyőződése szerint – elejétől a végéig, 1945-től a rendszerváltásig egyaránt abszolút és kegyetlen diktatúrán, amely a művészektől azt követelte, hogy a Párt szavát visszhangozzák, feleljenek meg a pártosság követelményének. Ehhez a hitelét bizonyára arra alapozza, ha nem is említi, hogy maga is kiállt a pártosság marxista követelménye mellett, és ennek a posztulátumnak a premarxista előzményét mutatta ki Gyulai Pál munkásságában is.
A rendszerváltás előtti évtizedek irodalmi termését szigorúan rostáló művet tartunk a kezünkben, s a szigorú rostálást a szerző a maga kommunista korszakában is fontos feladatának tudta. Az irodalomtudós akkoriban még nem lépett túl szakmája ódon szokásain, miszerint meg kell adni az idézetek forrását, és pontosan jelzi, hogy Lenin műveinek hanyadik oldalát citálja éppen. Ez azonban már a múlté, ebben a kötetben a szerző nem terheli az olvasót idézetei forrásának megadásával. Ami a rostálást illeti, az valóban fölöttébb alaposnak mondható, és azt sem vetheti senki a szerző szemére, hogy az általa nemzetiként megjelölt oldal irodalmi szentjeit kímélné. Hiszen a figyelemre méltó írók, költők igen szűk köréből nem csupán Cseres Tibort, Eörsi Istvánt, Esterházy Pétert, Nádas Pétert, Kornis Mihályt, Konrád Györgyöt, Kertész Imrét, Mészöly Miklóst, Mándy Ivánt, Petri Györgyöt, Spiró Györgyöt, Parti Nagy Lajost, Devecseri Gábort, Ottlik Gézát, Bodor Ádámot, Örkény Istvánt veti ki, de Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Szabó Magdát, Jókai Annát és Nagy Gáspárt is.
A nagyvilágban megbecsült, olvasott, játszott, sikeres magyarországi írók zöme benne van ebben a névsorban, ez a kötet tehát érdemes arra, hogy valamely elterjedt nyelven hirdesse a nagyvilágban, mennyire túlbecsülik, túlfordítják, túlolvassák a közelmúlt csekély értékű magyarországi irodalmát. Baka István, Simonyi Imre vagy a magyar parasztságból jött, a recenzens által (bizonyára tévedésből) fölöttébb nagyra tartott, fiatalon meghalt novellista, Szabó István, a szintén paraszti származású Tar Sándor a fent említett jelentékteleneknél is jelentéktelenebbek lehetnek a szerző értékrendje szerint, mert említés sem esik róluk ebben az áttekintő műben, amelyből még Laczkó Géza vagy Zászlós Levente sem maradhatott ki.
Az értéktelen irodalomtörténészek sorába sem fért be (Sőtér István, Pándi Pál, Szabolcsi Miklós, Király István, Nagy Péter, Vasy Géza, Alföldy Jenő, Márkus Béla, Kenyeres Zoltán stb.) mellé – például – Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Margócsy István, Németh G. Béla, Radnóti Sándor vagy Szigethy Gábor. Így aztán nem tudhattuk meg azt sem, hogy a mindenható és mindenki kinyírására képes Királlyal és Pándival szemben miként nyerhették meg Szegedy-Maszákék a „tankönyvháborút”.
A Károli Gáspár Református Egyetem nyugalmazott docense használatba vont egy igen hatékony eszközt annak demonstrálására, hogy miként ítél a nép egy-egy alkotóról. Ez pedig az apokrif sírvers, amelyeket a szerző láthatólag szenvedélyesen gyűjt. Ebben a kötetben igen sokat idéz is közülük. Gergely Sándorról kettő is: „Itt nyugszik Gergely Sándor, / szarj a sírra Te is, vándor.” „Gergely Sándor rothad itt, / ki erre jár, ráfosik.” „Itt nyugszik Devecseri Gábor, / Szörnyet halt a seggnyalástól.” „Itt nyugszik a Mesterházi, / nem mester ez a szarházi.” „E hant alá bújt be Kassák, / csakhogy már ne baszogassák.” Palotai Boris „jelentőségét és kortársai róla alkotott véleményét a sírverse így fejezte ki: Itt nyugszik Palotai Boris, / eddig szar volt, most már por is.” Egyébiránt ezen epitáfiumok buzgó terjesztője Esterházy író voltának tagadása keretében Arany Jánost idézve tagadja az „ocsmány trágárságok” közreadásának létjogosultságát.
Nyelvvédő tevékenységét a szerző nem ma kezdte: „Nagyon helyes lenne, ha a Szabad Ifjúság azért is harcot indítana, hogy szép magyar nyelven beszéljünk. Ennek a kérdésnek fontosságára éppen Lenin elvtárs hívta fel a figyelmünket egyik cikkében.” (Szabad Ifjúság, 1953. március 21.) Aki „magyarmegvető”, „magyargyűlölő” írásokra vetemedik, eleve kirekeszti magát a magyar irodalomból. Példák híján nem tudjuk felmérni, mi számít Beke Albert szemében ilyen szövegnek.
„El kell menni innen, mert ezen a nyelven cigánynál is rosszabb fajzat beszél, amely nagyúrinak meri nevezni magát, (…) inkább hebegve és süketen halódni valahol, mint ezzel az erkölcstelen, tolvaj, gyáva, kapzsi, kegyetlen néppel vitatkozni.” „Az egész nemzet ilyen csendes örömben él, (…) mert végre azt cselekedheti, vasúton, hajón és országúton, amihez igazi kedve és hajlama van: intézményesen és egyénien, szervezetten és ötletszerűen, de lophat.” „Alnép vagyunk a virtusban, a bűnben, mindenben.” Ezek a szövegek bizonyára nem számítanak Beke számára magyarmegvetőnek, magyargyalázónak, hiszen a hiteles és helyes írói magatartás példájaként említi Márai Sándort, aki ezeket írta a naplójában. Vajon miként tudta ezt magyarmegvetésben felülmúlni Esterházy, Spiró vagy Kornis?
Mint említettük, a tények tekintetében is jelentősen átalakítja ez a monográfia eddigi ismereteinket.
A rendkívül kártékony Lukács Györgynek, akinek „minden szava előtt le kellett borulni” alaptétele volt, hogy „a legjobb kapitalizmus is rosszabb, mint a legrosszabb szocializmus”, és ez „az ötvenes években szentírásnak számított”. Eddig úgy tudtuk, hogy ez a megállapítás pontosan így hangzott: „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”, és jóval az ötvenes évek után fogalmazódott meg abban a Lukács-interjúban, amely a Népszabadság karácsonyi számában jelent meg 1967-ben.
A könyv 21. oldalán a kommunista idők folyóiratai között látjuk fölsorolva a Holmit, a Magyar Naplót, a Lyukasórát és a Hitelt, amelyekről eddig azt hittük, hogy a rendszerváltás sodrában vagy az után alapították őket. Az is új információ, hogy Gyurkó László 1970-ben írt könyvet Kádár Jánosról. Eddig azt hittük, hogy ezt a könyvet a főtitkár hetvenedik születésnapjára adták ki 1982-ben. „A Hercegprímás utcát átkeresztelték Guszev utcára”, olvassuk a 42. oldalon. Eddig ezt is rosszul tudtuk. Úgy hittük, hogy a Sas utca viselte majd negyven évig Guszev nevét. Eddigi tudomásunkkal ellentétben Illyés Gyula nem is ismerhette „a puszták népét”, hiszen Angyalföldön nőtt fel, többnyire zsidó munkások és kishivatalnokok gyerekeivel barátkozott. A korábbi források szerint Illyés csak tizennégy éves kamaszként került föl Pestre, mert akkor váltak el a szülei.
Moldova György Szent Imre-indulója már a címével is meghökkentette az olvasót, mert „ezt a nevet évtizedekre visszamenőleg még kiejteni sem igen volt ajánlatos”. Az Arcanum 3119 találatot ad a Szent Imre névre 1949 és 1975 között, de ez bizonyára az Arcanum baja. A fórummal más baj is van, mert egy csomó találatot ad Galgóczi Erzsébet Vidravasára a megjelenése utáni időkből, holott Beke Alberttől tudjuk, hogy erről a regényről a marxista kritika nem vett tudomást, „úgy tettek, mintha meg sem jelent volna”. Karinthy Ferenc Budapesti ősz című kisregénye „azzal fejeződik be, hogy szó szerint közli Nagy Imre híres beszédét”. A recenzens birtokában van a regény 1982-es első kiadásának tévnyomata, amely nem Nagy Imre beszédével, hanem Gyuszi levelével fejeződik be, amelyet Mexikóból küldött 1957 tavaszán Katinak, akivel gyakran álmodott.
Komlós Aladár „soha egyetlen gesztust nem tett a hatalom felé, ennélfogva természetesen ez sem ölelhette őt a keblére”. Bizonyára hamisítványok azok a levelek, amelyekben Komlós Gyuriként öleli Aczélt, és annak hatvanadik születésnapján azt kívánja, hogy maradjon azon a magas helyen, amelyen van, ahol oly hatékonyan tud cselekedni szellemi életünk javára. Ugyanígy hamisítványok lehetnek azok a bensőséges levelek is, amelyeket Pilinszky János, aki „a hatalomnak sohasem volt a kedvence, sőt”, Aczél Györgynek írt, megosztva vele legintimebb magánügyeit, életének nagy problémáit, amelyekben tanácsot és támogatást kért.
Mészöly Miklós „valójában nem volt ellenzéki”, „a könyvei akadály nélkül sorra megjelentek, és ilyen-olyan díjakat is kaptak”. Ezzel a tudással érvényteleníthetjük azokat az eddig ténynek hitt információkat, miszerint Mészöly a Charta 77-tel kapcsolatos szolidaritási nyilatkozat és a Duray Miklós elítélése elleni tiltakozás egyik legfőbb szervezője volt, ő nyitotta meg a SZETA aukcióját, a művei öt-hét éves várakozás után jelentek meg, Az ablakmosót lemosták a színpadról, és a rendszerváltás előtt csupán egy Déry-díjat kapott, amihez a hatalomnak nem sok köze volt, azt is 1986-ban, amikor Aczél (Beke Albert szerint) már fogatlan oroszlán volt.
Csoóri Sándor „Aczél és a Párt felé megbízható elvtársként tevékenykedett: ennek kézzelfogható bizonyítéka az volt, hogy már 1953-ban és 1954-ben a teljesen kommunista szellemiségű Irodalmi Újságnál dolgozott.” Azt eddig is tudtuk, hogy Csoóri hol dolgozott 1953–54-ben, csak arra nem gondoltunk, hogy ezzel az akkoriban börtönben ülő Aczél felé is bizonyíthatta a megbízhatóságát. „Kertész Imre egyáltalán nem is volt tehetséges, s a Nobel-díjat csupán a »zsidó maffia« intézte el neki” – ezt az állítást tulajdonítja Réz Pálnak a szerző egy olyan beszélgetés alapján, amelyet Kőrössi P. József a beszélgetés után emlékezetből jegyzett le, és Réz halála után, természetesen autorizálás nélkül jelentetett meg. Ezzel érvényteleníthetjük a Réz által jóváhagyott, életében megjelent interjúkötetének azt a részét, amelyben elmeséli, hogy a Magvető által elutasított Sorstalansággal ő ment be a Szépirodalmi Kiadó igazgatójához, hogy azt ki kell adni, mert az egy jó könyv.
Annak alapján, hogy egy meg nem nevezett méltató Szántó Piroska és Aczél György „barátságát” idézőjelbe teszi, Beke feltételezi, hogy a festőnő Aczél szeretője volt, ezzel kezdődött művészi karrierje. A férje, Vas István ennek valószínűleg tudatában volt, és így aztán „az Aczélnak való hízelgése még sokkal undorítóbb”. Minderre eddig egy sokkal valószínűtlenebb magyarázatunk volt, hogy ti. az mélyítette el az ő barátságukat, hogy Aczél mentette meg mindkettőjük életét a vészkorszakban, amint arról többszörösen és részletesen is beszámoltak.
Petri György „verseit nagyrészt a Beszélő című lapban közölte”. Ez is olyan tény, amely kizárja, hogy a lapnak a Beszélő összkiadásában, valamint az Arcanumon található anyaga teljes és hiteles legyen, hiszen abban Petri-vers alig van, és ami van, az sem első közlés – egyetlen kivétellel. Ami Kosáry Domokost illeti, „a kommunisták elfogadták a felajánlott szolgálatait, és mint eszközembert felhasználták: megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, s ezt a pozícióját olyan készséges odaadással látta el, hogy még késő aggastyán korában is az elnöki székben hagyták”. Kosáryt 1990 májusában, Antall József kormányzásának kezdetén választották meg az MTA elnökének, barátja, a miniszterelnök hathatós támogatásával. El kell fogadnunk tehát, hogy a kommunisták nyerték meg Antall József vezetésével az 1990-es választást, és Beke Albert MDF-párti írásaival egy kommunista alakulatot támogatott, így a rendszerváltáskor visszatért ifjúsága kommunista irányvonalához.
A szerzőn kívül köszönetet kell mondanunk Majtényi Zoltán olvasószerkesztőnek is, aki a fölsorolt (és föl nem sorolt) értékes tényállítások egyikétől sem fosztotta meg a hálás utókort.
BEKE ALBERT legutóbbi művei: Illyés Gyula a kommunista; Gyulai Pál személyisége és esztétikája; Egy ember-katedrális.
