Judith Schalansky: Különféle veszteségek jegyzéke | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Elkeserít, hogy aztán megvigasztaljon. Az NDK-ban született írónő veszteséglajstroma amolyan fordított bakancslista: 12 főhajtás pusztuló javaink fölött. A bomlás újabb tizenkét virága csupa költészettel, finomsággal és érzéki örömmel.
Imádom a pesszimistákat. A filozófia is onnan vált számomra igazán érdekfeszítővé, amikor hirtelen ledobta magáról a felvilágosodás hurráoptimizmusát, miszerint az értelem fénye minden zugba képes bevilágítani és rendet vágni a jelenségek között. A modern bölcselet azzal a sztoikus megállapítással kezdődik: hogy nem az irracionalizmus apró szigetei úsznak a racionalitás tengerén, hanem pont fordítva, az észszerű a ritka kincs az értelemmel szembeszegülő káoszban sötétjében. Judith Schalansky gondolatai így nem is nagyon vágtak mellbe: „Alapjában véve minden dolog eleve szemét, minden épület eleve rom, a teremtő gesztus nem más, mint rombolás – és ez érvényes azoknak a tudományágaknak és intézményeknek a működésére is, amelyek azzal büszkélkednek, hogy az emberiség örökségét őrzik.”
Igen, tudom, ezt egy kicsit még emészteni kell. Mert úgy vagyunk felépítve, hogy nehezen fogadjuk el a saját jelentéktelenségünket. Még az űrbe is olyan időkapszulákat lőttünk, amelyen 55 nyelven küldjük üdvözletünket az idegen civilizációknak a Föld nevű bolygó gyermekei nevében Mozart áriája és Armstrong bluesdala mellett. Miközben még a csomagot összeállító tudósok is tudják, hogy csekély (gyakorlatilag nulla) az esélye annak, hogy ha célba is jut az üzenet, azt bárki képes lenne megfejteni. Mintha hieroglifákat küldenénk a nagymamánknak karácsonyi üdvözlet gyanánt láthatatlan tintával.
Az NDK-ban született német írónő könyvének szövegeit a kulturális veszteségekre fűzte fel. Már a legelső oldalon találunk egy igencsak kijózanító listát azon pótolhatatlan javak eltűnéséről, amely az alatt az idő alatt foszlottak semmivé, hogy a szerző a könyvén dolgozott. A túloldalon meg azok listáját, ami szinte csodával határos módon előkerült, például egy addig ismeretlen Walt Whitman-regény vagy Washington fejéről származó ősz hajcsomók. Mindenki eldöntheti, hogy akkor most sír vagy nevet, esetleg mindkettő.
Mint minden pesszimista (vagy racionális) gondolkodó, Schalansky is megtalálja a maga kapaszkodóit, méghozzá az író és olvasó emberben. Az írásbeliségben. Mert az írás, ez a „téren és időn át szaporodó lény”, ez a véges örökkévalóság mégis ad némi reményt. Ahogy a Különféle veszteségek jegyzéke is a kézzelfogható reményt testesíti meg már önmagában, hiába is szól a „bomlás és a rombolás változatos jelenségeiről”.
Nem könnyű meghatározni a kötet tizenkét szövegének műfaját. Valahol az esszé és az elbeszélés között ingáznak.
A hangos, elmélyült gondolkodás és a történet között. Sokszor összeolvadva, máskor szétválva. A Köztársasági Palota például ízig-vérig novella, a Tuanaki inkább sajátos útirajz, az Erdei enciklopédia monológ, A von Behr-kastély pedig személyes vallomás, míg az Előszó pompás esszé. Ez így most kissé salátának tűnik, de nem az. Judith Schalansky prózája annyi finomsággal telített, annyi remek mondat (Nádori Lídia munkája előtt itt és most megemeljük a kalapunkat) és észrevétel, innen-onnan összeolvasott tény és adalék burjánzik benne, hogy egész olvasót kíván. És meghálál minden erőfeszítést. Úgy is mondhatnám, hogy kivételes irodalmi csemege bújik meg a vállaltan nem csiricsáré és nem hatásvadász borító alatt.
Ez az a könyv, amelyet nem egy lendülettel tesz magáévá az ember, hanem bele-belekóstol, forgatja a nyelvén, mint egy korty bort, elraktározza, visszatér. Csipeget, élvezkedik. Szinte bárhonnan kiragadhatnék idézetet, hogy érzékeltessem mit is szeretnék mondani. Legyen például ez: „A női szépség fölénye tagadhatatlan. Egyetlen titka a vonalak töretlensége. Ami a nőt szebbé teszi, az a nemi szervének a láthatatlansága. A férfi genitáliája, amely kizárólag vizeléskor bizonyul előnyösebbnek, állandó teher és szégyenfolt.” Mindez az Erdei enciklopédiában olvasható, amely az egyik legszebb magányról és elhivatottságról (mániáról?) szóló szöveg, amit mostanában olvastam, de akár különös szerelmi történetnek is olvasható, a szerelem konkrét tárgya nélkül.
Schalansky, mint egy jó könyvtáros, megkapó magabiztossággal mozog az innen-onnan felszívott tudásban, de közben személyes marad, mert a tudálékosság mindent tönkretenne. A szövegeken finoman átszűrödnek itt-ott a nyolcvanas évek NDK-ja is, anélkül hogy ezt külön tematizálná. De majdhogynem annyi réteg, ahány olvasás: a sejtelmes, a legutolsó vesszőig kidolgozott szöveg mindig képes valami újat mutatni.
És akkor még nem beszéltünk magáról a könyvről, ami egy igazi műtárgy! A német írónő már két kötetével is elnyerte a legszebb német könyvnek járó díjat (Die schönsten deutschen Bücher), és bizony ez is megér egy misét. Először azt hittem, hogy a szövegeket elválasztó fekete lapok pusztán a gyász és a veszteség érzetét hivatottak felerősíteni, amíg lassan fel nem fedeztem a halvány fotókat rajtuk az elmosódó sziluettekkel. Borzongató érzés. És nagyon jó érzés, hogy ilyen nehéz időszakban is van olyan kiadó, amely ilyen kényes és igényes könyvet is bevállal, hiszen pont az ilyen irodalmi csemege az, amely nem kecsegtet gyors sikerrel a piacon. De az olvasónak bizony már az is fél győzelem – és halvány fricska a mindent rommá és szemétté lefokozó időnek –, ha felteheti a polcra.
JUDITH SCHALANSKY legutóbbi műve: Távoli szigetek atlasza
