A rondaság mítosza

Sophie Corrigan: Nem rossz állatok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Számos előítéletet számol fel a maga játékosságával Sophie Corrigan könyve: nem csak dögöt eszik a hiéna, nem koszos a patkány és ne pisiljük le a medúzacsípést. A pompás rajzokkal dolgozó könyv majdhogynem negyven, körülöttünk is élő fajt tisztáz a buta pletykák alól. És arra is figyelmeztet, hogy egy-egy állatot ne a külseje, hanem a természetben betöltött szerepe alapján ítéljünk meg, ha már mindenáron ítélkezni akarunk.

Nálunk nem sokáig maradtak életben a molylepkék. Ki volt adva, hogy ha meglátjuk a szobában repkedni, addig kell üldözni, amíg el nem morzsoljuk a tenyerünkben. Mert megeszi a ruháinkat, a kedvenc pulóveredet, jött a válasz a miértekre. Attól olyan selymes a szárnya, hogy már jóllakott. De nem maradt sokkal nagyobb esélye a sarkokba telepedett pókoknak sem. A tengernél a medúzáktól rettegtünk, a pincében a patkányoktól, és bizony a darázsról meg a meztelencsigáról is megvolt a magunk sarkos véleménye. Nagymamám házi sóval és mindenféle mosószerrel üldözte a konyhában felbukkanó hangyákat, és az volt a rémálma, hogy egy nap egeret talál a szekrényben. Az amerikai filmek meg elhitették velünk, hogy bármikor széttéphet minket egy fehér cápa.

Mielőtt ezeket a rendszerint alaptalan félelmeinket és fóbiáinkat továbbadnánk a gyermekeinknek, érdemes egy pillantás vetni Sophie Corrigan mítoszromboló könyvére, a Nem rossz állatokra. Már az indítás is igen meggyőző: maguk a rossz hírbe kevert fajok szólítják meg az embert. „Hallottuk, ahogy rólunk beszéltek, és tudjuk, mennyi HAMIS hírt terjesztetek rólunk. Azt mondjátok, félelmetesek, ijesztőek, veszélyesek, rondák, undorítóak vagy gusztustalanok vagyunk. De ezek csak gonosz, rosszindulatú PLETYKÁK!”

Majd mintha csak tüntetésen lennének, különböző táblákat mutatnak fel (ez a borító koncepciója is egyébként): a ganajtúró bogár például azt, hogy „VALAKINEK ezt is meg kell csinálni”, a százlábú kar híján a hátán viszi a „REMEK szobatárs” táblát, a giliszta pedig „TEKERGŐ JOGOKAT” követel magának. A kicsivel több mint negyven állatot a könyv a képregények logikájával mossa tisztára. Az első két oldalon az előítéletek alapján félelmetesre és rondára rajzolt (a szerző maga illusztrálta a könyvet), komor színekkel ábrázolt vádlottak sorolják fel a hozzájuk tapadt hiedelmeket. A pók például elmondja, hogy imád belebújni a hajunkba, majd éjjel az arcunkra mászik, és bizony évente akár nyolc példányt is lenyelünk álmunkban.

A következő hófehér, és ekként felvilágosító oldalpár viszont tisztázza és felmenti a vádak alól a delikvenst. A jóval cukibb pók például a józan paraszti eszünket megszólítva magyarázza, hogy bizony igencsak butának kellene lennie ahhoz, hogy ilyen közel merészkedjen a szánkhoz. Meg miért is ragaszkodna ilyen fura szokáshoz? A cápa kapcsán megtudjuk, hogy igen, valóban a nagy fehér áll a tápláléklánc csúcsán (vagyis semmilyen más állattól nincs félnivalója), ám nagyobb eséllyel öl meg minket a villámcsapás és a kenyérpirító, mint ő. (Azért Hollywoodot is meg lehet érteni: jóval nagyobb sikerrel kecsegtet egy gyilkos cápáról, mint egy ragadozó kenyérpirítóról szóló mozi.)

A patkányok kapcsán például kiderül, hogy bár koszosnak gondoljuk őket, valójában patyolattiszták, mert naponta többször is tisztálkodnak. Kiváló a memóriájuk, és kísérletek bizonyították, hogy emlékeznek az emberek arcára. (Az is igaz viszont, hogy a vadon élő patkányok egy része valóban terjeszthet betegséget, ezért nem érdemes fogdosni őket.) A molylepke is nagyon hamar eloszlatja a félreértéseket: csak a ruhamoly lárvája eszi meg a ruhákat, és azokat is általában akkor, ha azok büdösek. Ugyanakkor csak Magyarországon több mint kétezer molylepkefaj honos.

Miközben olvastam esténként a gyereknek (aki mind többet és többet akart tudni az állatokról), egyre inkább eloszlottak a félelemből táplálkozó előítéleteink. Kiderült, hogy a természetben minden állatnak megvan a maga bonyolult szerepe (a zömük nélkül igencsak élhetetlenné válnának a mindennapjaink), és az, hogy mi ronda és mi nem, csupán nézőpont kérdése. Igazából értelmetlen is így szemlélni az állatokat. Lehet, hogy a meztelen csiga nem annyira esztétikus a házzal rendelkező társához viszonyítva, de a rothadó levelektől is megtisztítják a kertünket, és bizony belőlük lakik jól a süni meg a madarak.

A Nem rossz állatok arra hívja fel a figyelmet, hogy érdemes jóval tudatosabban vizsgálni nem csupán a környezetünk, de az egész bolygó növény- és állatvilágát, és a rendszerré összeálló természetet. Mert nem gyönyörködhetünk úgy az énekes madarakban, ha közben elpusztítjuk a táplálékukat.

Corrigan könyvének legfőbb érdeme, hogy eléri: sokkal inkább bolygótársainknak lássuk az állatokat, és ne csak az önző szempontjaik révén mondjuk sommás ítéletet felettük. A bonyolultabb kifejezések (baktériumok, ökoszisztéma stb.) megértését a könyv végi szómagyarázat is segíti. Így nem kell folyton az okostelefonunk után kapkodnunk, ha egy-egy kulcsfogalmat el kell magyaráznunk.