A rózsák erősebbek voltak – Beszélgetés Danyi Zoltánnal

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Háború és gyógyulás, rózsák és a szabadulás lehetősége – ezek köré építette fel Danyi Zoltán a várva várt második regényét (itt olvashat róla kritikát). Érthető volt a szakma és az olvasók figyelme, mivel korábbi műve, A dögeltakarító komoly visszhangokat keltett itthon és Németországban is. A rózsatermesztésről, a kétlakiságról és a háborús irodalom címkéjéről beszélgettünk.

– A siker felhajtóerőként működött, vagy inkább bénítóan hatott az új regény, A rózsákról megírása szempontjából?
– Inkább egy elszánt döntésem volt az, ami bénítóan hatott. Amikor A dögeltakarítót írtam, úgy éreztem, hogy megtaláltam a hangot, amit sokáig kerestem. Húsz évig kerestem, de meglett, és akkor úgy éreztem, hogy végre a saját hangomon szólok. Miután a regény megjelent, mégis úgy döntöttem, hogy ezt a hangot nem használom tovább. Elég vakmerő döntés volt, és nem tudom, hogy miben bíztam.

– De aztán csak kiderült, nem?
– Talán arra voltam kíváncsi, hogy van-e bennem valami más, tudok-e még egy olyan nyelvet találni, amelyet a sajátomként használhatok. Másfél évig nem sokra jutottam, aminek más oka is volt, magánéleti dolgok. Végül egy fordítás segített, Alice Oswald verseit kezdtem fordítani, részben ennek a munkának köszönhetem, hogy visszataláltam a nyelvhez, és újra tudtam magyar mondatokat írni.

– Mi volt a regény első képe, első hangulata? Mi indított el felé?
– Ha erre a regényre gondolok, akkor az első, ami eszembe jut, az az említett másfél év, amíg nem ment az írás. Ebben a másfél évben végig írtam, de nem akart összeállni, amin dolgoztam, vagy ha összeállt, akkor nem tudtam mit kezdeni azzal, ami született a mondataimból. Legalább hatszor újrakezdtem, mindig különböző irányba indultam el, némelyik iránnyal többször is próbálkoztam, és néha hetekig, máskor hónapokig dolgoztam olyasvalamin, amiről a végén kiderült, hogy nem vezet sehova. Mégis mennem kellett tovább, volt valami, ami erősebb volt nálam, ma már úgy mondanám, hogy a rózsák voltak erősebbek.

– Ez volt tehát az első biztos pont?
– Igen. A rózsákról akartam írni, és leginkább a rózsákkal végzett fizikai munka érdekelt, ezt szerettem volna valahogy megfogalmazni. De hogy mi volt pontosan az első kép, arra már nem emlékszem. Lehet, hogy azért nem, mert a nyelv volt a fontosabb, a rózsákról szóló nyelvet kerestem, és ez jobban megmaradt. A próbálkozások, ahogy többféle hangot, beszédmódot kipróbáltam, és közben figyeltem, hogy milyen benne lenni abban a nyelvben. Ha megtalálod az első mondatot, ami nem biztos, hogy a regény első mondata lesz, de ha megtalálod azt a mondatot, amelyben az egész regény benne van, akkor meg tudod írni a könyvet.

Lehet, hogy hét évig fog tartani, amíg a történetet kibontod ebből a mondatból, de ki fogod bontani.

– A dögeltakarító hagyományos narrációja után a személyesebb elbeszélést, a monológ formáját választottad az új regényben.
– Ez nem annyira választás, mint inkább improvizációs gyakorlatok eredménye volt. Monológnak nem mondanám, eléggé hagyományos, egyes szám első személyű elbeszélőt használok. Ennek a mélyebb okait, ha nagyon akarnám, akkor abban keresném, hogy el akartam kerülni a mindentudó elbeszélőt, pontosabban a mindentudó elbeszélő tekintélyelvű pozícióját akartam elkerülni, és ezt az egyes szám első személlyel tudtam megoldani. Meg lehet oldani máshogyan is, de nekem most ez működött.

– Több okot említettél.
– Igen, politikai okokra is hivatkozhatnék, mert hányingerem van a tekintélyelvű politikánktól, de magánéleti vagy alkati okokat is említhetnék, ezek valószínűleg hatnak arra, ahogyan írunk, amilyen beszédmódot használunk. Mindezeken túl pedig nagyon inspirálónak találtam, hogy egyes szám első személyben írok, és mégsem a magam történetét mesélem, hanem regényt írok.

– Olvastam, hogy szeretnéd elkerülni a háborús irodalom címkéjét is. Miért?
– Nincs ellenemre, ha valaki a háború felől olvassa a könyvem, de azért remélem, hogy ennél többet lehet kihozni belőle.

Túl kényelmesnek tartanám, ha azt mondanánk, hogy ez háborús irodalom, mert ezzel azt állítanánk, hogy ilyen dolgok a háborúban történnek, nálunk nem.

Éppen az ilyen hazugságok érdekeltek, hogy mi mindent hazudunk magunknak és másoknak. Másrészt a szabadság is érdekelt, a megszabadulás kérdése, vagyis az, hogy ki lehet-e lépni a hazugságokból, meg lehet-e találni a saját életünket, és hogy mit jelent ez a saját élet, van-e saját életünk egyáltalán. Ehhez sok mindent le kellett szednem az emberről, éppen úgy, mint ahogy a tüskék szedik le a hősömről a munkaruhát. Le kellett szednem, szaggatnom a különféle rétegeket, hogy eljussak oda, ahol már nincs olyan nagy különbség ember és ember között.

– A rózsa és a rózsakertész úgy tűnik egyre fontosabb szereplője a magyar irodalomnak. Tompa Andrea nagy sikerű regényének, az Omertának is az egyik főszereplője rózsanemesítő. Géczi János pedig egy egész könyvet szentelt a rózsa kultúrtörténetének. Hogyan készültél fel a főszereplőd szakmájából?
– Néhány dolognak valóban utána kellett néznem, hogy ellenőrizzem a pontosságukat, de leginkább a saját ismereteimet használtam, a családom ugyanis rózsatermesztéssel foglalkozik, vannak tehát saját tapasztalataim. A rózsákról persze már mindent megírtak, Tompa Andrea is mindent megírt, Géczi János is mindent megírt, de amit én láttam, azt sehol nem találtam.

A kihívást nem annyira a rózsatermesztés, hanem az írás kérdései jelentették. Az említett beszédmód például, vagy a megfelelő távlat, a helyes távolság megtalálása, ahonnan nézve beszélni tudok a rózsákról.

Ahogy mondtam, leginkább a fizikai munka érdekelt, és végül a fizikai munka leírása vezetett el a perspektíva megtalálásához, konkrétan az éles eszközök, a kések, a metszőollók, a kapák és a forgókések leírása, amelyeket a rózsatermesztésben használunk. Ezek az eszközök ugyanis a műtéteket juttatták eszembe, és egy idő után azt vettem észre, hogy már nemcsak a rózsákról, hanem a test felmetszéséről, orvosi beavatkozásokról írok.

– Hat év telt el a két regény között. Mi vitte el a legtöbb időt? A sztori kitalálása, a szereplők megformálása vagy a felmerülő akadályok leküzdése?
– Abban a másfél évben, vagy talán még több volt, abban a két évben, amíg nem ment az írás, többféle hangot, többféle beszédmódot kipróbáltam. Most megint a hangról kellene beszélnem, arról, hogyan találtam meg a könyv hangját, de ezt már részben elmondtam, arról viszont még nem beszéltem, hogy ezekben a töredékekben olyan történetek jelentek meg, amelyeket nem tudtam összekapcsolni egymással, és olyan szereplők, akiket nem tudtam elhelyezni a rózsák történetében. Mégis, ahogy a könyv vége felé haladtam, öt vagy hat évvel később néhány történet és néhány szereplő, akiket addigra már elfelejtettem, újra előkerült. Megjelentek és megtalálták a helyüket a könyvben.

Ebből arra következtetek, hogy a könyvek már előre megvannak bennünk, de el kell jutnunk addig az állapotig, amelyben meg tudjuk írni őket, és ez néha hosszabb ideig tart.

– Kétlaki vagy, Zenta és Budapest között ingázol. Bár ez szinte mindegy is, hiszen ahogy a regényből kiderül: mindenki menekült. Hogyan érintett a magyarországi migránsellenes retorika?
– Már többször próbáltam megfogalmazni, hogy mit gondolok erről, de ehhez még nehezebben találom a hangot, mint máshoz, és a színvonalat is nehéz eltalálnom. Régóta írok egy jegyzetekből álló sorozatot, a kertész naplójának nevezem, de nem igazi napló, inkább jegyzetek sora. Ebben a formában szoktam válaszolni arra, ami történik velünk, lehetőleg a költészet felől közelítve, tehát valamivel magasabb színvonalat megcélozva, mint amilyen a politikai ügyeink színvonala. Éppen ez az, amit nem mindig könnyű eltalálni, mert van, amire nem lehet magasabb színvonalon reagálni, és akkor jobb, ha nem reagálunk.

– És mit csinálsz helyette?
– Ilyenkor várni szoktam, hátha megjön a hang. Ez néha hónapokba telik, de az idő nem számít, ha valamihez a költészet felől közelítünk. Az említett retorikára például csak évek múlva tudtam válaszolni, akkor is csak egy olyan mondattal, amely nem fog tömegeket megmozgatni, és nem fogja a pusztítást helyretenni vagy ellensúlyozni. Mégis bízom abban, hogy valamit azért érnek azok a mondatok, amelyeket a kertész naplójába írok. Mint ahogy abban is bízom, hogy a politikai ügyeink színvonala lehet ennél magasabb.

DANYI ZOLTÁN legutóbbi művei: A dögeltakarító; Több fehér; Hullámok után a tó sima tükre.