KÖNYVTERASZ
Rovatunkban azon pályakezdő íróknak szeretnék segítséget nyújtani, akik még az első kötetük megjelenése előtt állnak és tele vannak kérdésekkel. Szegő Jánossal, a Magvető kiadó szerkesztőjével beszélgettünk arról, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki a rangos műhely szerzőjévé váljon, hogyan néz ki egy jó kézirat és mi a siker mércéje a bemutatkozó szerzők esetében.
– A Magvető kiadót korábban némi arisztokratikusság jellemezte. Például szinte alig vállalt fel kötet nélküli szerzőt, csak akkor jelentette meg, ha a debütálással vagy a második könyvével már bizonyított. Ez mára megváltozott. Miért?
– Ha van ilyen elmozdulás, annak az lehet az oka, hogy megváltozott a magyar könyvkiadás terepe. Megannyi kisebb kiadó eltűnt, ahogyan a fiatal magyar irodalom évtizedekig legfontosabb szakmai közössége, a József Attila Kör is megszűnt, így nemzedékeket pályára állító, kultikussá lett könyvsorozata is már a múlté. Az utolsó néhány kötetet épp a Magvetővel közösen adta ki a JAK. Egy lehetséges másik ok lehet a pályakezdés dinamikájának változása. Mintha hamarabb érkeznének el a szerzők oda, hogy kész kötetük legyen. Ebben segíti őket a Független Mentorhálózat is, ahol a mentorok általában a megmaradt és működő nagyobb kiadók szerzői, így az ő közvetítésük is része ennek a folyamatnak.
– Nagyon naiv lesz a kérdés, de ez foglalkoztat minden pályakezdőt: mi kell ahhoz, hogy valaki magvetős szerző legyen?
– A válaszom se lesz, remélem, álnaiv vagy pláne cinikus. Olyan kézirat kell, amiben van valami. Valami több, valami izgalmas, valami új, valami más. Emellett pedig szerencse és türelem is kell: a pályakezdők általában versekkel vagy elbeszélésekkel indulnak, épp azokkal a műfajokkal és műfajokban, amelyekből minden kiadó egyre kevesebb címet tud kihozni évről évre. Ám mivel ezek is fontos műfajok, ezért nincs regénykényszer, nagyepika-diktátum, viszont a keretek egyre szűkösebbek. Tehát egy erős kézirat kell, és az is fontos, hogy a kiadó és a szerző szót értsen egymással. Minden kiadó szereti a hosszú távú együttműködéseket, és ez a bizalom az alkotónak is fontos.
– Tapasztalt szerkesztőként mit tanácsolnál egy izgatott szerzőnek, mivel növelheti az esélyeit? Hogyan nézzen ki például egy komolyan vehető kézirat?
– Mivel mi szépirodalomban utazunk, ezért elsősorban maga a szöveg számít. Annak a nyelvi dimenziói, stílusrétegei, poétikai megoldásai, narrációs eszközei.
S bár ezek leginkább olvasás közben tárulnak fel, mégis segítség lehet egy rövid szinopszis, amelyből kiderül a terjedelem, a műfaj, a szüzsé, és akár az is, hogy a szerző miképpen gondolkodik a könyvéről.
Ha lehet egy technikai és illemtani tanácsom: egy harminc novellából álló kötetet ne harminc külön fájlban küldjenek el. Tegye a szerző egyetlen dokumentumba és rendezze sorrendbe az egyes szövegeket.
– A Magvető, ahogy említetted, valóban hosszú távon gondolkodik, amikor egy-egy hazai vagy külföldi szerző mellett dönt. Hogyan lehet ma felépíteni egy első kötetes szerzőt? Mit jelent ez a gyakorlatban?
– Felépíteni, valóban mostanában ezt a szót szokás használni. Pár éve volt a tematizálás divatja, majd jött a narratíva, és manapság a keretezés. Nem kitérni akarok a válasz elől, épp ellenkezőleg. Ezek a kifejezések mind a megkonstruáltság, a technikai tervezettség irányába mutatnak. Az író mint termék. És ebben a furcsa paradoxonban van a kiadó meg a szerző felelőssége és szabadsága is. Mennyire menjen el az író a reprezentáció irányába? Mennyire legyen látva látható? A gyakorlatban az új szerzővel átbeszéljük a lehetőségeket, a reprezentációs közeg jellegzetességeit, és rábízzuk, mennyire akar ebben részt venni. Mennyire akar szerepelni, arcot adni. Érdemes realistának és kreatívnak lenni egyszerre.
– A realizmussal finoman arra utalsz, hogy nem adják könnyen a sikert?
– Azért kell realistának lenni, mert a könyves közeg sokat változott az elmúlt bő évtizedben, főleg ha azt nézzük, mi van, és főleg mi nincs a magyar kulturális sajtóban. Egészen más lett a dimenzió, ráadásul ezek ellentétes előjelű folyamatok. Az online technikai fejlődésnek köszönhetően megannyi új platform jött létre, ahol a szerző megjelenhet, ahol a szövege felbukkanhat, és ezzel párhuzamosan a szabad magyar sajtó jelentékeny részét elsorvasztották, tönkretették. Bizonyos klasszikus zsurnálműfajoknak máshol is nehéz megmaradniuk, lásd például a napilapokat, de itt nálunk más a helyzet. 2021-ben ebben a másfajta térben kell egy kiadónak kicsomagolnia az új könyvet, a jelenlegi helyzetben online bemutatót szerveznie és így tovább.
– A kiadó szemszögéből egyébként mikor számít sikeresnek a bemutatkozó könyv?
– Bemutatkozó kötetnél a sikernek több valutája is van, nem csupán az eladott példányszám. Ott van a kritikai fogadtatás, egy debüt- vagy ösztöndíj: ezek mind sokat lendítenek az induló szerző fogadtatásán. Minden könyvnek van egy megtérülési pontja, ahonnan átfordul nyereségbe, ez matematika, de József Attilát idézve: a líra logika, de nem tudomány.
– Korábban egy-egy nevesebbé vált antológiában való szereplés könnyítette meg a pályakezdő dolgát. Vagy egy-egy díj, elismerés. Ma is van ezeknek hatásuk?
– Ezek továbbra is lépcsők. Mint ahogy az is, ha a heroikusan küzdő és a magyar írásbeliség kultúráját fenntartó folyóiratokban a szerző ígéretes részleteket közöl. Ezeknek ma is van hatásuk, mindenképpen segítik a szerkesztői tájékozódást.
– A mindig mindenbe beleszóló politika javít vagy ront az elsőkötetesek helyzetén? Gondoljunk csak a nagy dérrel-dúrral és igen sok pénzzel elinduló Előretolt Helyőrség műhelyre, amelyről ma már alig hallani valamit.
– Az általad frappánsan leírt politikának elég lenne a meglévő infrastruktúrát fenntartania és békén hagynia: Móricz Zsigmond-ösztöndíj, NKA-ösztöndíjak; a fiatal írókat és irodalmárokat tömörítő szervezet(ek) támogatása. Nem kell mindenhol párhuzamos intézményrendszert generálni, hogy aztán annullálja a már meglévőt.
Minél közelebb húzódik a politika, annál zavarosabb lesz a helyzet.
A kalandori hévvel és megfelelő ajtókon kopogtató agilitással létrehozott, mára hátrébb csúszó Előretolt Helyőrségben is vannak tehetséges írók és költők, az ottani népszerű terminussal „palánták”, akik már ezen a műhelyen túl is publikálnak. Hogy ők maguk hogyan viszonyulnak az előretoltságukhoz most vagy később, ez számukra még kérdéses lehet. Közben pedig ott van a már említett Független Mentorhálózat, amely a fiatal irodalmi respublika immunreakciója volt épp ezekre az erős térfoglaló gesztusokra. Nagyszerű talentumok érkeznek onnan is, egyre nagyobb számban. És ott vannak az egyéb nem-állami és nem-kormányzati és nem-pártos lehetőségek: Margó-díj, Horváth Péter-ösztöndíj, Petri-díj. A politika inkább hallgassa és olvassa a költőket és az írókat.
