Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába | Falusi Dóra ajánlója
Olyan történelmi korszakban élünk, amikor az életmódunkkal kapcsolatos döntéseinknek már földtörténeti, evolúciós hatásai is vannak. Nem véletlen az alcím ironikus figyelmeztetése: kezdő halódóknak. Az idáig vezető útról (is) szól Lányi András új kötete.
L’Harmattan, 205 oldal, 2990 Ft
A környezetvédelemről, ezen belül is az ember és a természet kölcsönhatásáról már régóta szerettem volna utánaolvasni néhány engem foglalkoztató témának, de nem találtam kiutat a vészjósló forgatókönyvek rémisztő, tényszerű adataival sokkoló cikkek, vagy épp a multinacionális cégeket, aztán mégis inkább az egyén pazarló életmódját kárhoztató szövegek közül. Az egyetlen, ami letisztázódott bennem az elmúlt években, hogy ebből nagyon nem kellene politikai kérdést csinálni. Itt pedig meg is rekedtem. A kérdéseim megválaszolására azonban – kitartó lévén – időről időre ismét keresgélni kezdtem a könyvesboltok polcain. Lányi András új könyve, a Bevezetés az ökofilozófiába a legjobb választásnak bizonyult.
A szerző író, filozófus, filmrendező, egyetemi tanár, a humánökológia és a környezetvédelem egyik legkiemelkedőbb hazai alakja. Munkássága nélkül nem is beszélhetnénk ökopolitikáról Magyarországon. Aki azonban ebben a műben a körúti biciklisáv korszakos kérdésében vár igazságtételt, az csalódni fog. Lányi szélesebb szociológiai és filozófiai kontextusba helyezi a témát: hogyan jutottunk odáig az elmúlt egy-kétszáz évben, hogy a tudományos tudás vált az emberiség (egyik) legfőbb veszélyforrásává? Majd továbblépve: hogyan lehet globálisan fenntartható világot építeni és élni? Válaszul több társadalomtudományi elméletet vizsgál meg, míg végül meghatározza az ökológiai politika fogalmát.
Az ökológiai gondolkodás a múlt század hatvanas-hetvenes évek ellenkultúrája során bontakozott ki, amikor előtérbe került az emberi léptékű közösségek iránti igény, szemben az atomizálódó társadalommal. Kulcsfogalma a felelősségvállalás, miszerint az egyén felelős azért, ami a saját életterében történik és amit tovább örökít.
A modern, szabályozó és centralizált állam csökkenti a személyes felelősségtudatot, ezért az ökológiai politika három alapelve az egyéni felelősségvállalás, a közösségi önrendelkezés és a decentralizáció.
Ez utóbbi (más megfogalmazásban a lokális autonómia) nagyon is összefügg a személyes felelősségvállalással, és ezt egyformán hangsúlyozza a konzervatív, a libertárius és az anarchista filozófia is. Ez egy olyan ideológiai metszéspont, ahol az izmusok találkoznak, és a megszokott összeférhetetlenség váratlanul egy rendszerbe áll össze, sőt: „az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a bal és a jobb fogalma értelmezhetetlenné válik”.
A kulcsfogalom a felellősségvállalás (FOTÓK: Pixabay.com)
Lányi több kulcskérdést is felvet. Ezek egyike, hogy (a fentiekből kiindulva) miként lehet racionálisan értelmezni az olyan ökológiai politikát, amely támogatja a magánvállalkozást és a helyi piacot, de elutasítja ezek spontán fejleményét, a multikat és a világpiacot? (Mivel míg előbbi a személyes felelősségvállalásra épül, addig utóbbi felmenti a résztvevőket ez alól.) Szerencsémre elveti azt a perspektívát, amelyet számos szélsőséges zöld aktivista képvisel, miszerint a jövőben az az egyetlen túlélési alternatívánk, ha törzsi szintű kommunákban élünk. A szerző hangsúlyozza, hogy a fenntartható társadalom sem nélkülözheti a magántulajdont és a haszonelvű cserét.
Adja magát a kérdés, hogy miképp lehetne mindezt fenntartható formában kibontakoztatni? Erre példának a középkori és kora újkori communitasokat hozza fel. Ezek a városi közösségek csakis magukra és a saját teljesítményükre voltak utalva, ezért az egyéni teljesítmény és a szakértelem felértékelődött, így a munkafolyamatokban független és egyenrangú piaci szereplők vehettek részt. Idővel ennek során fejlődött ki a megegyezés politikai kultúrája, majd a modern jogállamiság is.
Nagy kérdés azonban, hogy a 21. században összeegyeztethető-e a termelési, közlekedési és távközlési technikák működtetése egy ilyen közösség jellemzőivel (például a kisebb üzemmérettel vagy a dolgozói részvétellel a cég irányításában)? Továbblépve, hogyan képviseljék magukat az ökológiai politika szereplői?
Alulról építkezve kellene tágítani a szabadság kicsiny köreit
A globális ökológiai mozgalmak kozmopolita hívei jellemzően világméretű, de legalábbis államok feletti hálózatokban gondolkodnak, míg ezzel szemben a lokalista zöldek legfeljebb csak a bioregionális egységekkel foglalkoznak. (E két tábor tehát alapvetően két ellentétes irányba kíván hatni: előbbi a multikra, utóbbi az egyénre. Ez számomra leginkább a tyúk vagy a tojás problémakörét idézi, és tehetetlenségemben valahol itt szoktam feladni a válságkezelést.) Lányi szerint az ökológiai politikában azzal lehetne a tényleges népképviseletet előmozdítani, ha eltörölnék azokat a kiváltságokat, amelyek egy pártot megkülönböztetnek egy civil szervezettől, ez ugyanis az alulról szerveződő demokráciát erősítené, amelyben az ökológiai politika alapelvei könnyebben érvényesülhetnének.
Záró gondolataiban is egy új rendszer életre hívásának szükségességét hangsúlyozza. Amit ökológiai politikának nevez, az az általa „elektronikus tudatiparnak” hívott függőségből, a digitális rabszolgaságból való exodussal kezdődik annak érdekében, hogy alulról építkezve, és „a szabadság kicsiny köreit” folyamatosan tágítva egyszer csak összeérjenek.
A könyv remek választás azoknak, akik bár tisztában vannak az ökológia jelentőségével, mégsem tudnak egyik ideológia zöld politikájával sem azonosulni, vagy legalábbis maradtak bennük kérdések.
Lányi épp ezt a feszültséget oldja fel, sőt: alternatívát is mutat. A tágabb kontextus értelmezését ugyan megkönnyíti, ha valaki érdeklődik a társadalomtudományok iránt, de bátran álljon neki az olvasásának az is, aki a szociológia, a filozófia vagy általánosságban véve a környezetvédelem témáját eddig csak felületesen érintette. A közérthető és gördülékeny stílus segíteni fogja a megértésben. A Bevezetés az ökofilozófiába gondolatébresztő és inspiráló könyv, ahogy az alcímben is olvashatjuk: kezdő halódóknak.
LÁNYI ANDRÁS legutóbbi művei: Elképzelt közösségeim; Oidipusz avagy a Természetes ember; Az ember fáj a földnek. Utak az ökofilozófiához
