Éric Vuillard: Napirend | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Nem könnyű eldönteni Éric Vuillard könyvének műfaját: nem kisregény, inkább csípős esszé, indulat nélküli pamflet, higgadt vádirat. Azok ellen, akik hagyták, hogy bekövetkezzen a második világháború. Félelemből, számításból vagy csupán teszetoszaságból.
„A legnagyobb katasztrófák gyakran apró léptekkel lopakodnak felénk” – vonja le a konklúziót Éric Vuillard, és nehéz vitatkozni vele. A Napirend című vékonyka kötete (a légiesség csalóka: a karcsúság tömény, sűrű, nehezen emészthető mondandóval párosul) az 1933. február 20-án megtartott titkos találkozó leírásával indul. Ezen a napon huszonnégy német nagyvállalat vezetője (a mai napig ismert hírneves cégek: Opel, Krupp, Agfa, BASF, Varta és így tovább) nem kevés pénzügyi támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a nácik nyerjék meg a közelgő választást. A tét nem kevés, és ezt mindenki tudja a teremben. Ahogy Göring fogalmaz: „ha a náci párté lesz a parlamenti többség, (…) ez a választás lesz az utolsó a következő tíz évben; és – teszi hozzá nevetve – talán a következő száz évben is.”
Egy demokrata, vagy másként fogalmazva, egy igazi német hazafi, ilyenkor vajon miért nem hagyja el a termet? Miért nem veti fel, hogy száz ilyen év voltaképpen diktatúrát jelent, és nem azt a kiszámíthatóságot és prosperálást, amelyben olyannyira reménykednek?
A kötet persze ezt is megválaszolja a maga keretes szerkezetével. Mert ezek a vállalatok nem csupán túlélték a világégést, de az olcsó munkaerőnek (ne legyenek illúzióink: a koncentrációs táborok foglyainak) köszönhetően igencsak megtalálták a számításukat, és megalapozták a jövőjüket. Vagyis megkapták a kiszámíthatóságot (némi keserű közjátékkal a háború után, amikor kárpótlást kellett fizetniük) és a prosperitást is.
És jönnek sorba a további szereplők. A megalkuvók, vakok és félrenézők, a „béke védelmezői”. Lord Halifax, Kurt Schuschnigg és Wilhelm Miklas, akik a maguk tétovaságukkal, lavírozásukkal, nem elégséges ellenkezésükkel bizony tevékenyen hozzájárultak az Anschlusshoz, és a Hitlert még inkább megerősítő győzelemhez. Pedig, ha nem a szomszédban történt volna, akár groteszk komédiának is olvashatnánk. Örkényi ötpercesnek. Ilyen a látszat vígjátékokba illő megőrzése, és a fenyegető német hadsereg, amely kínkeservesen vergődik át az osztrák határon, hogy aztán sorra robbanjanak le a tankok, és elképesztő dugó alakuljon ki. Mondom, a hasunkat fogva nevetnénk, ha nem vezetett volna mindez millió és millió halotthoz, a történelem legmélyebb bugyrához.
Vuillard nem kisregényt írt, hanem csípős esszét, indulat nélküli pamfletet, higgadt vádiratot. S miközben lapról lapra haladunk, közben vitázunk is vele. A bennünk élő reálpolitikus próbálja felmenteni a szereplőket, mert hiszen semmi sem állhatott Hitler útjába, semmi sem szerelhetett volna le egy vérszomjas zsarnokot és a hadseregét. Legalábbis így tanultuk. De vajon tényleg igaz ez?
Tényleg nem lehetettek volna tökösebbek, elszántabbak, morálisan elkötelezettebbek a kulcsszereplők?
Miért nem vették észre azt, ami akkor már élesen megmutatkozott? Az Anschluss másnapján tartott fogadás, amelyet Chamberlain adott a frissen miniszterré kinevezett Ribbentrop tiszteletére, aki a tenisz- és egyéb élményeivel telebeszélte a résztvevők fejét, megér egy misét. Mármint azoknak, akiknek még maradt némi illúziójuk.
A 2017-ben Goncourt-díjjal jutalmazott Napirend nagyon pontosan mutatja meg azokat az apró, néha a logika vagy kényszer diktálta, máskor meg önkéntes lépéseket, amelyek elvezettek a katasztrófához. (Nagyon sok momentumban mai praktikákra is rámerhetünk, hiszen miért ne követné más is a bevált receptet?) És bizony felteszi a legmaróbb kérdéseket is, mert jól érzékelteti a könyv, hogy sokan még mindig nem számoltak el a lelkiismeretükkel, pedig szinte egyből felmérték a közelgő veszélyt. Bécsben az Anschluss idején egyetlen hét alatt ezerhétszáz öngyilkosságot követtek el. Már az is „ellenzéki megnyilvánulásnak” számított, ha le merték írni az újságban a „tragikus hirtelenséggel” megszokott frázisát…
Nem könnyű olvasmány Vuillard szövege, aki sok kis mozzanatot, hol közismert, hol kevésbé ismert részletet tesz egymás mellé, hogy megértsük: nem romantikus összeesküvés, nem a gonosz mesebeli varázslata és nem pusztán Hitler kardcsörtető őrülete vezetett el a véres események elszabadulásáig. Nagyon is rímel ez a megközelítés Kertész Imre Sorstalanságára: „Mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon.” Azonban a zsidók sorstalanságával szemben Vuillard könyvének szereplői sokkal inkább kézben tarthatták a sorsukat, csak épp nem tudtak élni ezzel az adománnyal. Erősebb volt bennük a meghunyászkodás, a félelem vagy a számítás szava.
