Márai Ilona: Betűbe zárva I-II. | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Amit Márai nem mert vagy nem akart benne hagyni a naplókban, arról a felesége mesél kendőzetlenül. Míg Sándor mindenkinek, addig Ilona csak magának rögzíti életük eseményeit, ezért lehet kíméletlenül őszinte a házasságukról, rokonokról, családjukról. Az emigráció évtizedeit olvassuk egészen más fénytörésben.
Helikon, 1688 oldal, 11 999 Ft
Egy ideje már rebesgették, hogy az lesz majd az igazi csemege a Márai-rajongóknak, amikor megjelennek végre a felesége, a naplókban csak L.-ként vagy Lolaként emlegetett Ilona feljegyzései. Azzal egy időben terjedt ez el, hogy kezdett a végéhez érni A teljes napló kiadása és rábukkantak az Egy polgár vallomásai elveszettnek hitt harmadik részére, amely végül Hallgatni akartam címmel jelent meg. Olyan rég tartotta magát a szóbeszéd, hogy lassan már kezdtem azt hinni, mindez tán nem is volt igaz, irodalmi kacsa az egész. Most viszont a két testes kötetet látva egyértelmű, hogy a heroikus munka miatt telt ennyi időbe a füzetek sajtó alá rendezése.
Már az 1948 és 1979 között, általában ceruzával vezetett, 296 különböző méretű és típusú naplófüzet begépelése is irdatlan nagy vállalás lehetett, amely így kétezer oldalt tett ki. Természetesen ekkora méretű szöveg megjelentetése sem kiadói, sem olvasói oldalról nem lett volna kimondottan szerencsés, hiszen a jegyzetekkel, magyarázó szövegekkel és függelékekkel ellátva szinte már kezelhetetlen anyagot jelentett volna. Ezért a szerkesztett, átrostált verziót vehetjük most kézbe, ám – nyugtatnak meg a szerkesztők, Mészáros Tibor és Ötvös Anna – egy olyan bejegyzés sem maradt ki, amely Márai Sándor életműve vagy a kettejük életformája kapcsán fontos lenne. Nem tiltakozik bennünk senki: a mostani két kötet is próbára teszi a kényelmes lapozgatáshoz szokott olvasót. Messze nem ez az a méret, amely könnyedén elfér a zsebünkben. Ám a testessége is jelzi, nem akármilyen műről van szó.
Egyre bizonyosabb számomra, hogy az évtizedeken át vezetett Napló volt Márai Sándor főműve. Ehhez saját nyelvet és formát is talált: tömör, lényeglátó, fanyar és olykor miniesszékre jellemző bekezdésekben dolgozta fel a világot.
A szövegen mindig is érződött az erős kontroll: a többszörösen átnézett, szerkesztett, megvágott, átírt észrevételeket kimondottan a nyilvánosságnak szánta. Ezért is volt sokkal több bennük az íróból, olvasóból, emigránsból, és kevesebb a férjből, apából, magánemberből. Kevesebb a családból, a másokra nem tartozó részletekről. A naplóiból mindig az író beszél hozzánk, aki nagyon is tisztában van a szerepével, ha intimebb hangra is vált, akkor azt nagyon tudatosan teszi. A felesége is igazából akkor kap nagyobb hangsúlyt, amikor a nyolcvanas években betegeskedni kezd, majd meghal. Ekkor szinte már csak ő köti le a gondolatait. Az emlékek és a hiánya. A társ valódi súlya.
Márai Ilona naplói ennek pont a fordítottjai: ezeket ő soha nem szánta a nyilvánosságnak. Egy 1950-es bejegyzésében felháborodva írja: „De. egyedül volt itthon. Feltúrta az összes holmimat, elolvasta a naplókat! Talán megnyugodott tőle. (…) Zavar, ha tudom, hogy olvassák (mégsem vagyok »író«).” Érthető a zavara is, a felháborodása is. Bár leginkább a hétköznapi élet eseményeit rögzítik, az anya és a feleség tennivalóit, azért kendőzetlenül beszél a házassága jó és rossz napjairól. Az őszinteség visszaköszön ott is, amikor csípősen, olykor nyersen és elég határozottan (ebben igencsak hasonlít a férjére) nyilatkozik rokonokról, ismerősökről, idegenekről. Úgy, ahogy tényleg csak magának szokott beszélni az ember. A híres filmesztétáról, André Bazin kapcsán például ezt jegyzi le egy svájci előadása kapcsán: „idegbajos, dadogó francia szószátyáskodás”. Nem csoda, ha hasonlókat nem szívesen publikált volna.
Mivel a korai, 1920-tól vezetett naplói elvesztek (vagy nem kerültek elő még: barátnőjénél helyezte biztonságban Budapesten), így csak a jelzett időszak eseményei maradtak fenn – nem számítva néhány lyukat, amikor szintén elkallódhatott a napló, vagy a kéztörés gátolta az írásban, és ezért lett szellősebb. De milyen időszak ez!
Ahogy Ötvös Anna fogalmaz az Utószóban: „az egymásrautaltság, a létbizonytalanság, az idegenség, az elhallgatottság” korszaka ez. Az emigráció „legkevésbé ismert” évtizedei.
1948-ban, vagyis a Betűbe zárva első esztendejében hagyják el Magyarországot. Akkor még úgy tűnik, hogy egy hathetes genfi utazás erejéig. Ám árulkodó a kissé átfogalmazott Biblia-idézet, mert Ilona úgy érzi magát, mint a Szentírás Ruthja: „Ahol te vagy, ott vagyok én, ahol a te hazád, ott az én hazám”. Lehet, hogy odabent már sejti, csak még nem meri leírni, hogy hosszabb, jóval hosszabb útról van szó pár hétnél?
Svájcból végül Nápolyba mennek rokoni segítséggel – ez lesz az emigráció legszebb négy éve, úgy is jellemzi ezt az időszakot, mint amolyan meghosszabbított nászutat, amibe azért időnként belegágog a liba és beleröfög a malac. De a tenger háborítatlan, van narancslé és espresso, „enyhe levegő, minden lágy és álomszerű, a szellő és a vaníliaillat a levegőben”. De már megmutatkoznak az idegenség beláthatatlan következménye is, ráadásul úgy, hogy Márai egy nagyon termékeny időszakot hagy maga mögött Pesten. „Nem tud dolgozni. Megértem. A munka nem csak egy szoba és íróasztal. A munka életforma és életmód. A Mikó utca volt az életforma. Azóta minden kísérlet. Szerintem egy nyelvi süketségbe se lehet beledolgozni.” És nem beszélve a sok borozás, a kezdődő alkoholizmus számos roncsoló hatásáról, amely a boldogságukat is kikezdi.
A Betűbe zárva pont arról beszél, amiről Márai a naplóiban oly szemérmesen hallgat. Házasságukról, civódásaikról, az élet hétköznapi velejéről, esztétizálás és megformálás nélkül.
De igazságtalanok lennénk, ha csak Márai felől, az ő életművének fontossága felől olvasnánk Lola naplóit. Hiszen itt ragyog fel csak igazán az ő valódi, regénytelenített lénye, amely saját jogán is megérdemli a figyelmet, sőt!
Ez az igen erős, mégis sok szempontból törékeny nő, aki mindenben támasza író férjének, miközben ő maga is küszködik honvággyal, öregséggel, neveléssel, háztartással, az idegenség fokozataival. Szerelmükben és a hitében keres kapaszkodókat, ám a tekintete pont olyan éles, mint a férjéé. Nem lehet nem szeretni, és pár oldal után már olyan közel, ha nem közelebb érezzünk magunkhoz, mint a naplóbéli Márait. Roppant izgalmas olvasmány összeolvasni egyébként a két naplót, ahogyan az egyik megformáltsága pontosan illeszkedik a másik őszinteségéhez. Mintha egyszerre látnánk a színpadot és a kulisszát!
Ilona naplója legalább olyan fontos kordokumentum, mint Gyarmati Fanni (terjedelmében is) hasonló munkája. Csak talán másként fontos. Ám mindenekelőtt érdekes olvasmány – még akkor is, ha sok benne a puszta közlés, a napi rutin rögzítése. Három oldalon jegyzeteltem ki magamnak a frappáns észrevételeket, az élettel teli részleteket a svájci zenei verseny első sorában ülő hentesről és segédjéről, vagy arról, hogy 1948-ban is pont olyan fogékonyak voltak a nápolyi magyar munkások (suszter és kárpitos) az összeesküvés-elméletekre, mint manapság. (Hitler Spanyolországban él, és magával vitte az atombombákat.) De lehetetlenség lenne ennyit idézni: egyszerűen meghaladják az ajánlat kereteit, pedig még alig jutottunk túl az első, igaz, nagyon fontos esztendőn.
Csak azért nem írom, hogy letehetetlen olvasmány a majd harminc évig vezetett napló, mert egy idő után le kell tenni. Fárad a csukló, ernyed a kéz. Lehúzza a papír, a betűk, a sors fegyelmezett hieroglifái. Egy asszony vallomásai.
