A szerelem túlírt szigetén

Billy O’Callaghan: Szerelmem, Coney Island | Papp Sándor Zsigmond kritikája

Huszonöt éve tölt egymással minden hónapban egy napot Caitlin és Michael, hogy megéljék a szerelmüket és elfeledjék boldogtalan házasságuk kilátástalanságát. Ám az idő lassan ezt a menedéket is kikezdi az ír szerző lassan csordogáló regényében, amelynek legfőbb baja, hogy időnként belehal a szépségbe.

„Ez a regény nehéz szülés volt”, kezdi az írországi Corkban született Billy O’Callaghan a köszönetnyilvánítását a Szerelmem, Coney Island végén. Ekkor már túlvagyunk Caitlin és Michael szerelmének/viszonyának történetén, és át is siklanánk az elszólás fölött, ha korábban nem szembesültünk volna a nehéz szülés megannyi jelével. Az erőlködéssel, izzadsággal, a vajúdás nehéz párájával. Az viszont jó jel, hogy a csecsemő életben maradt, és eljutott a magyar olvasók asztalára is.

A mű cselekménye voltaképpen egy napot ölel fel, a hónap első keddjét. Ekkor találkozik már évek óta egymással a házasságban élő Michael és a szintén házas Caitlin, hogy megmártózzanak hosszú évtizedek óta tartó szerelmükben. Amúgy mindketten beleragadtak a maguk kapcsolatába, igen fiatalon köteleződtek el és a kötelék – hiába hűlt ki azóta szinte minden – eltéphetetlennek tűnik. Jobbára kényelemből és megszokásból, de a két házasságot összetartja a közös tragédia, a közös kitörés emléke is, valamiféle cinkosság. Érzelmi szinten viszont már csupán halvány nosztalgia.

Igazából már az alaphelyzetben is van némi mesterkéltség, némi 19. századból itt ragadt romantika. Elég nehéz ugyanis elképzelni, hogy két szenvedélyes szerelmes, akiknek az életét szinte már csak ez a viszony tartja össze, hiszen a munka sem tartogat számukra különösebb sikerélményeket, megelégedjen havi egy találkozással. A többi napot meg kitöltse a sóvárgás és az epekedés. Kétségtelen, hogy papíron mindez jobban mutat, főként ha két és fél évtizedig el lehet így húzni a sztorit, mert kiválóan be lehet mutatni azt, hogy az idő miként erodál testet, lelket, szívet egyaránt.

Michael ugyan egy pillanatban elmereng rajta, hogy tán többet is tehettek volna a külön töltött idő ellen, ám ennél értelmesebb magyarázatot nem kapunk arra, hogy két szerelmes miért választotta a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” helyzetet. Miért nem mentették meg legalább ezt az amúgy széthulló életükből? Ráadásul történetünk idején már ez a szerelem is veszélybe került. Már kikezdte az idejében meg nem tett lépések, vagyis az igazi kockázatvállalás hiánya. Illetve Thomas, Caitlin férjének küszöbön álló kinevezése is a fejük fölött lebeg, ami óhatatlan költözéssel jár együtt. És azt is nehéz eldönteni, hogy Barbara, Michael feleségének előre haladott rákja a közös jövő ellenében vagy mellette dolgozik. (Egyelőre Caitlin nehezen viseli, hogy Michael nem őt és a szerelmet, hanem a feleségét próbálja menteni.)

Ám nem is az alaphelyzet életszerűtlensége a regény legfőbb problémája, hanem a felülstilizáltság.

Pedig egy regény akkor kezd el igazán dolgozni az olvasóban, ha egy idő után „eltűnik” az író, és a szöveg ereje sodor a végkifejlet felé. Ám itt többször is reflektorfénybe tolakodik az író a maga túlírt bekezdéseivel, szómágiájával, mondatszörnyetegeivel. A hatodik fejezet például így indul: „Az ablak mögött az ég a jó délutáni fény utolsó stációját őrzi a közelgő szürkület előtt, és a múlt minden rétege mintha ott lenne egy érintésnyire, a régi élet és ez a mostani számtalan ismétlődésben, a mai nap tulajdonképpen ezer szellem együttese.” Máshol belehal a szépségbe: „És az ablakon túl az ég felhólyagosodik a közelgő vihar alabástromrétegétől”.

Az idegen szavak is megtörik a szöveg természetességét: „minden mély zihálás (…) nevetésben marinálódott”, vagy amikor „a szavak moduláció nélkül ömlenek belőle”. De néha elég egy-egy kifejezés is ahhoz, hogy kibillenjünk: amikor magába issza „alvó felesége szépségmiriádját”, vagy a fizika fogalmai tolakodnak be a „kvantumlépésben” és a „térhajtómű-sebességben”. Máskor megint az ömlengő szépség giccsezi össze a szöveget: a „felhőpattanás” az égen, „érzelemélek” sértik fel belülről a bőrt, vagy ha nem látnak valamit „szaruhártya-közelből” és nem érzik a nyelvükön a „másik utolsó lélegzetvételének földszagát”.

Vagy a már komikus pontosság, amikor teljesen kimerülten és „háromnegyedig megtörten” heverésznek késő éjjel a film előtt. És mindezt csak egy-két igazi telitalálat ellensúlyozza, mint a graffitik kapcsán a „színspagetti”, vagy amikor a halált okozó aneurizmát „hirtelen mennydörgésként” jellemzi. Pék Zoltán amúgy heroikus fordítása és körültekintő munkája is többször megbicsaklik, olykor a teljes értetlenségbe húzva le a mondatokat. A nagy találkozás pillanatát zavarja meg a szó szerinti fordítás: „Aztán éjféltájt, amikor már elég sarkot lecsiszoltak, és eleget vártak, kimentek táncolni a parkettre”. De azon is erősen gondolkodtam, hogy vajon mit jelenthet, hogy a nyári ruha „semennyire sem védhette az ősz ütését”.

A túlírás leginkább a jelenkori szál cselekményszegénységében ütközik ki, amikor egy kávé megfőzése jelenti a legnagyobb eseményt.

A szerelem nyelve avítt és körülményes, a mondatokat átitatja a minden sarokban ólálkodó költészet. De ugyanilyen túlhajtott a második fejezetben Michael és Barbara gyermekének elvesztése is, amelynek fájdalma és drámája egyszerűen elvész a túlságosan kimódolt szavakban.

Ám Billy O’Callaghan nem rossz író. Remekül jellemzi a málló, pusztuló Coney Island-et, az egykor harsány üdülőhelyet, amelynek romlása jól rímel a fakulni látszó szerelemmel. Feszesen és hatásosan festi le Caitlin múltját, a nagy ambícióval elkezdett, ám végül elsorvadó íróságát, és igen jól megrajzolt az egyedül álló anya és a mostohaapa alakja is. (Tán csak az abúzus hat itt közhelyszerűen.) Ugyanígy nem téved, amikor Michael gyerekkorát, Inishbofin szigetét, az ottani kemény életet, anyja halálát és a szigetről való távozást írja le. Csupán az megmosolyogtató a drámai búcsúban, hogy a tizenhat éves fiú mögött ott sír a házban a már férjezett húga, aki huszonéves…

A regény csúcspontja viszont a Jéghegyek című fejezet, Michael és Barbara színtelen drámája, két egymásnak idegen ember szembesülése a gyógyíthatatlan betegséggel: a hallgatások, hazugságok és csalódások apró hálója. S mindezt igen takarékosan, pontos és metsző képekben. Ennek hatását már a végső fejezet sem képes felülmúlni, így maradunk a szentimentális, viszont jó ritmusban elvágott befejezéssel.

A Szerelmem, Coney Island az elpuskázott lehetőségek, a kényelembe belemerevedő életek regénye. A szerelem lassú felélésének fájdalmas története.

Amikor tudjuk, hogy változtatnunk kellene, de képtelenek vagyunk rá, inkább hagyjuk, hogy az idő győzedelmeskedjen felettünk romló testünk képében. Azok fogják igazán szeretni, akik imádják a lassan csordogáló cselekményt és az önmaguk szépségében fürdő szavakat. Az alabástromrétegeket.