KÖNYVTERASZ
Immár hatodik regényével jelentkezett a magyar olvasók számára a talán legismertebb finn írónő, Sofi Oksanen. Most is kényes témát boncolgat: a női test kiszolgáltatottságát a hatalomnak, illetve a béranyaság fájdalmas kérdéseit. Erről, finnországi életéről és a világutazó írók mindennapjairól beszélgettünk.
– Hogyan dől el, hogy milyen témához nyúl?
– A Norma írása közben különböző országokban tanulmányoztam át a termékenységi kezelésekkel kapcsolatos jogrendszert, és észrevettem, hogy Ukrajna meglehetősen eltér a többitől. A liberalizmusa nagyon egyedülálló volt. Ez felkeltette az érdeklődésemet. A Norma megírása után kezdett zavarni, hogy a petesejt adományozása nem kapott nagyobb szerepet a regényben, mert úgy éreztem, ebben a témában több mondanivalóm is van. Azt szerettem volna, hogy a petesejtdonorok jogos sérelmeit sokkal erőteljesebben halljuk. Jelenleg sok minden hiányzik ebben a témában a normális állapotokhoz: nemzetközi szervezetek által biztosított független monitoring, nemzetközi statisztikai adatok és azok kiértékelése, nemzetközi jogi támogatás az összes fél számára és így tovább. Tehát rengeteg etikai probléma merül fel. A Norma befejezése óta viszont sok minden megváltozott: India és Thaiföld betiltotta a külföldre irányuló béranyaságot, és megpróbáltak megszabadulni a „babagyár” kétes hírnevétől. Ennek eredményeképp az üzlet Ukrajnába költözött. Jelenleg ez a fő úticélja azoknak a pároknak, akik fehér gyereket szeretnének termékenységi kezelések vagy béranyaság révén. A jelenlegi ukrajnai helyzet nagyon jövedelmező az üzlet számára: rengeteg belső migráns van, olyan emberek, akik elvesztették az otthonukat és számos gazdasági problémával kell szembenézniük. Az emberek küzdenek a megélhetésükért, és ez a helyzet természetesen jó lehetőségeket kínál a meddőségi ipar gátlástalan üzletemberei számára. Ukrajna bonyolult helyzete összefonódik a mélyen gyökerező korrupcióval. Erről szerettem volna írni, és a termékenységi üzletág szinte felkínálta a megfelelő kereteket.
– A regény a közelmúltban játszódik: Oroszország megszállta a Krím-félszigetet és háborús konfliktus robbant ki. Már akkor érezte, hogy ennek regényben a helye?
– A kutyafuttató kiindulópontja már a Normában is szerepelt, amely 2015-ben jelent meg Finnországban, és 2013-ban, tehát az ukrán forradalom és háború előtt írtam meg. Dnyipropetrovszk valóban A kutyafuttató egyik helyszíne, de már a nemzetközi hajkereskedelemmel és a béranyasággal egyaránt foglalkozó Normában is említik. A petesejtdonorok története kimaradt a Normából, viszont a regény befejezése után határozottan úgy éreztem, hogy róluk is szeretnék írni. Tehát A kutyafuttató a háború nélkül is Ukrajnában játszódott volna.
– Félig észt származású lévén felkavarták az események?
– Sokáig kerestem egy kézhezálló történetet azokról az emberekről, akik elhagyták Észtországot, amikor a Szovjetunió összeomlott. Az ukránok a szovjet örökségnek köszönhetően fontos kisebbségnek számítanak Észtországban, ezért Ukrajna országként sokkal közelebb áll az észtekhez, mint a finnekhez. Ráadásul az észtek kedvelt célpontja volt a szovjet időszakban, így az általam ismert észtek többsége járt Ukrajnában, de a finnekre ez nem volt annyira jellemző. Az észtek számára épp ezért könnyen érthetők Ukrajna problémái.
Hosszú ideje ugyanazokon a gondokon osztoztunk Oroszországgal kapcsolatban.
A 2007-es észtországi zavargásokhoz, a „bronz éjszakához” kapcsolódott az oroszok első nemzetközi hibrid művelete, amely a saját határaikon kívül zajlott. Ugyanezeket a módszereket alkalmazták később Ukrajnában is. 2007 tavaszán Tallinn központjából egy katonai temetőbe szállították át a Bronzkatonát, a második világháborúban elesett szovjet katonák emlékművét, amely viharos tiltakozást váltott ki a helyi orosz kisebbség tagjaiból és az orosz kormány részéről. Feltehetően az incidens következménye volt az észt weboldalakat ért tömeges kibertámadás.
– A béranyaság egész iparággá fejlődött az utóbbi években Ukrajnában. A regény két főszereplője is egyszerre áldozat és a rendszer fenntartói, haszonélvezői. Mekkora kutatómunka előzi meg egy ilyen bonyolult világ hiteles megírását?
– A kutatómunka nagyjából mindig hasonló, függetlenül a regény témájától: olvasni, olvasni és olvasni, valamint emberekkel beszélni. A béranyasággal kapcsolatos üzletág egyik érdekes jellemzője, hogy az ügyfelek néha maguk is donorokká válnak, így a szerepek valóban keveredhetnek. Egyes ügynökségeknek vannak olyan programjai, amelyek segítenek a drága kezelések finanszírozásában, és ennek egyik módja az, hogy az ügyfelek donorrá váljanak. Olyan esetekben, amikor az egyik örökbefogadó szülő nemzőképes. Aztán van példa arra is, amikor a petesejtdonorok válnak később ügyfelekké, mert a sejtadományozás néha odáig vezethet, hogy a donor elveszítheti gyermekvállalási képességét. Tehát a szerepek még az ügyfelek számára is igen összetettek lehetnek.
– Hogyan váltak ezek az ügynökségek ilyen népszerűvé?
– Gyakran olyan ügyintézőket, szóvivőket alkalmaznak, akik személyesen is érintettek voltak a termékenységi kezelésekben. Ez hitelességet kölcsönözhet nekik, hiszen a történetük általában elég érzelmes, így könnyen azonosulhatnak vele az örökbefogadó szülők.
Ez a helyzet bizalmi légkört teremt: a gyermektelen párok nagyobb valószínűséggel bíznak olyanokban, akik szintén részt vettek már hasonló kezelésekben.
Az ügynökségek alapítói is gyakran ilyen történettel állnak a nyilvánosság elé: azért akartak bekapcsolódni a termékenységi üzletbe, hogy segítsék a gyermektelen párokat. Megértik a problémáikat, mert ők is ugyanazokon a nehézségeken mentek át és a meddőségi kezeléseknek köszönhetően tudtak családot alapítani. Szóval, ez a jellegzetesség segít az ügynökségnek kitűnni a tömegből, ugyanakkor kiválóan alkalmas PR és marketing célokra. Persze valójában soha nem lehet tudni, hogy hányan alapítottak a családot a kezelések segítségével, de ezt kommunikálják magukról. Van például olyan ukrán ügynökség, amelynek a skandináv országokban is foglalkoztat ügynököket és szóvivőket, és állítólag mindegyikük az ügynökség segítségével alapított családot: sejtadományozás vagy béranyaság révén születtek a gyermekeik. Akik aztán szép családi fotókat osztanak meg. Ezekre az ügyekre rászállt néhány oknyomozó újságíró, és a cikkeik szerint az említett szóvivők azért jutottak hozzá olcsóbban a kezelésekhez és a béranyákhoz, mert így hirdetik az ügynökséget.
– Régebben, Dickens korában egy-egy regénynek akkora hatása volt, hogy az kihatott a társadalomra, előmozdította például az árvák helyzetének javulását. Hogy látja, ma az ön regényéhez hasonló művek képesek változtatni a világon?
– Természetesen változtathatnak és természetesen változtatnak is. Ha a szó nem lenne olyan veszélyes fegyver és nem lenne hatékony eszköze a változásnak, a diktátorok nem aggódnának annyira a szólásszabadság miatt. Nem elég bizonyíték már ez is a szavak hatékonyságára? Az irodalom ablakokat kínál új világokhoz és sorsokhoz, és leválasztja róluk a sztereotípiákat. Ezenkívül mindig is lehetőséget nyújtott a társadalmon belül elhallgatott kérdésekről való beszélgetésre.
– Ötven nyelvre fordították le a könyveit, a népszerű írók világutazó életét éli, aki tele van felkérésekkel. Azt szokták mondani, hogy ez azért veszélyes egy író számára, mert így elszakad attól a világtól, amely a művei nyersanyagát szállítja. Ön is így gondolja? Van árnyoldala a sikernek egy olyan szakmában, amely alapjában véve a magányosságról szól?
– Szerintem az írók munkája egyáltalán nem a magányosságról szól. Nem hiszem, hogy bármelyik szerző így gondolkodna. Állandóan tömegek vesznek körül minket, és számunkra a szereplőink is nagyon élők. Utazás szempontjából ugyanakkor nagyon különböző stratégiákkal élnek azok az írók, akiket gyakran fordítanak. Arne Dahl például, aki nagyon népszerű Németországban és állandóan ott tart előadásokat, szeret a vonaton írni. Márpedig Németországban rengeteget kell vonatoznia annak, aki ott turnézik. Magamra visszatérve, én nem írok szépirodalmat utazás közben. Cikkeket, beszédeket igen, illetve háttéranyagokat olvasok, de magára az írásra külön időszakokat jelölök ki, és akkor nagyon kevés emberrel kommunikálok. Ha arra gondol, hogy a siker elválaszthat a hétköznapi emberek életétől, akkor nem hiszem, hogy ez a szerzők problémája, sokkal inkább a politikusoké.
– Hogyan képzeljük el a finnországi életét?
– Nagyon vegyes környéken élek. Néhány száz méterre az otthonomtól van egy ételosztó pont, a sarkon tűcsere-pont a drogfüggőknek, valamint hajléktalan menhelyek és egy menedékhely menekültek számára szintén a közvetlen közelemben. Ez a legsűrűbben lakott környék Finnországban, és amikor ideköltöztem, még meglehetősen olcsónak számított. Egy régi munkásnegyed, de mivel nagyon közel van a belvároshoz, és a közlekedés szempontjából is az egyik legjobb az országban – mindössze 16 percnyire van a nemzetközi repülőtér –, az ideköltözésem után rövidesen nagyon drága lett a negyed. Tehát a lakások ára az égbe szökött, de a lakók nagyon vegyesek és a negyed multikulturális. Történetesen ez Finnország piros lámpás kerülete is, így az utcalányok és ügyfeleik is itt találkoznak. Huszonöt éve élek itt, és nem áll szándékomban elköltözni, mivel éppenséggel az egész társadalom „ütőerén” élek.
– Azt olvastam magáról, hogy nem szeretett irodalmat tanulni, mert közben nem maradt ideje irodalmat írni. Az olvasás viszont egy írónak is kötelező. Kik alakították, kiket tart inspiráló elődjeinek?
– Nagyon szerettem irodalmat tanulni. Azonban senki nem lesz író pusztán attól, hogy valaki mást olvas. Az egyetem légköre nem volt bátorító a kreatív írásra. Nem használom az inspiráló szót, de mindenkori kedvenc szerzőim többek között Szolzsenyicin, Marguerite Duras, Kazuo Ishiguro, a finn Aino Kallas vagy Szvjatlana Alekszievics.
– Hat éve vette a Budapest Nagydíjat. Azóta sok minden megváltozott nálunk is, politikai és társadalmi értelemben. Követi az itt zajló eseményeket? És mit gondol róluk?
– Mindig tragédia látni, hogy egy ország autoriter uralom alá kerül. De egyetlen diktátor vagy tekintélyelvű uralkodó sincs, akinek sikerült volna örökre hatalmon maradnia.
SOFI OKSANEN korábbi művei: Norma; Mikor eltűntek a galambok; Baby Jane
