A törékeny vasember

Leonard Mlodinow: Stephen Hawking | Palugyai István kritikája

Mlodinow hét évet töltött el a világhírű brit fizikus, Stephen Hawking mellett szerzőtársként, barátként. Könyve valójában emlékirat, amely a tudóst végigkíséri az életén fiatalkorától a betegség diagnosztizálásán át a haláláig.

Amikor 1990-ben egy alapítvány ösztöndíjasént Cambridge-ben voltam, talán az egyik legizgalmasabb élmény a Cam folyócskán való csónakázás volt. Az alacsony fekvésű, jellegzetes lapos és keskeny csónakot a kormányos egy hosszú rúddal lökte előre a sekély mederben, a több évszázados hagyományba talán csak az ázsiai kormányos nem illett bele. Valószínűtlen még olvasva is, de egy ízben a kerekesszékével magát Stephen Hawkingot is meghajóztatták, ahogy a napokban megjelent, róla szóló könyvben barátja és szerzőtársa, az amerikai Leonard Mlodinow írja. Pedig ez egyáltalán nem volt könnyű művelet. Mégis a csónakázás, amelyre Hawking a számára nagyon is kézenfekvő veszélyek ellenére – talán fiatalkori evezős élményei hatására, amikor ő volt a csapat kormányosa – szívesen vállalkozott, a mű egyik legemlékezetesebb jelenete.

A 21 éves korában diagnosztizált és a testét fokozatosan megbénító motoros idegbetegség – az amiotrófiás laterálszklerózis (ALS) vagy más néven Lou Gehrig-betegség – másokat talán bezárkózásra, az élet feladására késztető állapotában ez a rendkívüli elme mosolygós grimasszal kísérte, amikor székét az ingatag csónakra rakták, majd szemével, szájával jelezte, hogy szívesen fogadja a pezsgőt és az epret.

Leonard Mlodinow szerint mintha a veszély éltette volna. És ez a Stephen Hawking – Emlékeim barátságról és fizikáról című mű egyik fontos tanulsága.

Szinte hihetetlen, de ez a ronccsá vált testben élő zseni élni akart, sőt: kockáztatni, ahogy a fizikában is.

A szintén fizikus szerző két könyvet, Az idő még rövidebb történetét és A nagy tervet írta Hawkinggal közösen, és a 2003-tól együtt töltött hét év alkalmat nyújtott számára, hogy bepillantson a világhírű brit életébe, annak legintimebb pillanataiba. A könyv voltaképpen egy emlékirat, amelyben nemcsak a közös munka indulásától kezdve ismerjük meg az elmúlt évtizedek talán legeredetibb tudósát, hanem fiatalkorától, egyetemi diákéveitől, karrierje elejétől.

Mlodinow akkor ismerte meg Hawkingot, amikor már éjjel-nappal gondoskodásra szorult, a szemén, a szemöldökén és a száján kívül nem tudta mozgatni testének többi részét, és csak egy speciális számítógépen, érzékelőkkel ellátott szemüvegen keresztül, komputer által generált géphangon tudott kommunikálni a külvilággal. Kezdeti sajnálata azonban elpárolgott, mert a törékeny testben egy vasakaratú és makacs embert ismert meg, aki fiatal korában vadul vezette autóját, aki azt remélte, Branson meghívását is el tudja majd fogadni egy rövid űrugrásra, és aki ugyanilyen vakmerően és lázadó módon hajtotta magát keresztül a legbonyolultabb fizikai elméletek során is.

Tudta, hogy neki sokkal több adatott meg, mint a hasonló betegséggel vagy fogyatékossággal élők számára. Makacsul küzdött ezért, hogy legalább az akadálymentesített nyilvános terek elterjedjenek. Határozottságát jól jellemzi, hogy amikor anyjához utazott látogatóba, egy mozgássérültek számára elérhetetlen mosdóval ellátott étterembe vitte a gondozója.

Erre a ház előtt, a konyha bejáratánál ürített a műanyag vizeletgyűjtő tasakba.

A gondozóját pedig arra utasította, hogy a teli palackot a dühös séf szeme láttára a konyha melletti bokrokba öntse. Egy év múlva visszament és már megvolt az akadálymentesített mosdó.

Hawking igazán akkor lett világsztár, amikor – részben gondozásának egyre növekvő költségei fedezésére – ismeretterjesztő céllal megírta Az idő rövid történetét, ami 1988-as megjelenése óta 25 millió példányban kelt el. A könyvben Mlodinow beszél azokról az időkről is, amikor még csak a fizikusok ismerték, illetve arról a folyamatról, hogyan alakította át a modern fizika néhány kulcsfontosságú, de nagyon izgalmas területét. Eredményei közül talán a leghíresebb a fekete lyukak által kibocsátott sugárzás, a nevéről elnevezett Hawking-sugárzás. De a relativitáselmélet és a kvantumelmélet közötti kölcsönhatásra vonatkozó felfedezései segítettek elindítani a ma kvantumgravitációnak nevezett kutatási területet.

Megvallom, számomra – és biztos, hogy a könyv legtöbb olvasójának – a fizikai részletek talán nehezebben követhetőek, mint Hawking életének hétköznapi pillanatai, de így is roppant izgalmasak, mert egy páratlan gondolkodó szellemi útjának vargabetűibe engednek bepillantást. Azok a kérdések, ugyanis senkit sem hagynak érintetlenül, amelyek foglalkoztatták: miképpen kezdődött az univerzum, miért létezik egyáltalán egy univerzum, és miért olyanok a fizika törvényei, mint amilyenek. A könyv Hawking útját kísérve láttatni engedi a fizika szentélyei, Cambridge és a kaliforniai Caltech kulisszatitkait, szóba kerülnek világhírű fizikusok, de az igazán lebilincselő részletek mégis Hawking hétköznapi emberekkel történt találkozásai, környezetének, mindennapjainak leírásai.

Amikor a 21 éves fiatalembernél diagnosztizálták a betegségét, az orvostudomány csupán néhány évet jósolt számára. A legtöbb páciens átlagos túlélési ideje ma is 3,5 év, de néhányan több évtizedig húzzák. Hawkingnak ettől a pillanattól kezdve még 55 év adatott meg, és mint megjegyezte, a halál állandó közelsége volt az, ami segítette az összpontosításban.

Kétségtelen, hogy korlátok nélküli észjárása és teljesen egyedülálló elméleti megközelítési módja egészen rendkívüli volt.

Sokan úgy vélik, a személye köré az évtizedek alatt kiépült legenda csupán egyfajta hájp és túlzó marketingsallang, ám akik elolvassák ezt a minden ízében őszinte és emberi történetet, egyebek mellett rádöbbenhetnek arra, Stephen Hawking fizikai sérülékenysége ellenére óriási szenvedéllyel szerette az életet. Nem kizárólagosan a fizika töltötte be a világát. Amikor egy ízben Mlodinow is erre tett utalást, Hawking válasza ez volt: a szerelem az élet.

Három nő volt az életében, ketten feleségként, a harmadik csak majdnem. A könyv finom vonalakkal rajzolja fel a tudós kapcsolatát velük és gondozóival, kollégáival, barátaival, no meg utódaival. Amikor e könyv szerzője utolsó találkozásukkor barátja legkedvesebb teljesítményére kérdezett rá, Hawking nem valamelyik elméletét, hanem a gyermekeit említette. Számomra a könyv ettől az emberi vonástól válik igazán értékessé, emlékezetessé. Mint amilyen a harmadik, a majdnem feleség, az egykori gondozónő drámája, akit nem hívtak meg a hamvasztás utáni hivatalos temetésre. Kívülről érezte az elutasítottság magányát és szomorúságát. És ez is milyen emberi: a legnagyobbnak kikiáltott, bár Nobel-díjat nem kapott brit tudóst, aki szerint „a vallás azok számára van, akik félnek a sötéttől”, mégis a legfontosabb angol templomban, a Westminster Abbey-ben búcsúztatták.