A történelem nemecsekjei

Illés Klára: Megtartó erő | Miklós Gábor kritikája

Történelmi könyvek általában azokról íródnak, akik valamilyen módon alakítják a történelmet. Vagy fontos megfigyelői annak és érdekes megjegyzéseket fűznek az általánosan ismert elbeszéléshez. Ez a szabály. Az meg a kivétel, ha azok kerülnek a történet középpontjába személyiségként, akik néma statisztái, vagy éppen szenvedő áldozatai a történelemnek. Mint Nemecsek. Egyébként a statisztika szereplői, számok. Jó esetben pozitív számok.

Illés Klára könyvbe foglalta családja történetét, interjúkat készített a szüleivel, összeszedte a leveleiket, a családra vonatkozó hivatalos iratokat, illetve édesanyja, Illés Gyuláné (Stamfper Klára) idős korában vezetett naplóját. Még kiegészítette ezt a szöveggyűjteményt a nővére és a saját maga feljegyzéseivel. Ebből állt össze a Tények és tanúk sorozat legújabb, Megtartó erő címet viselő kötete. A szerző maga is bizonytalankodott: a bevezetésben némi kétkedéssel kérdezi, hogy érdemes-e a közérdeklődésre egy olyan falusi emberpár, akik egész életükben kétkezi munkával keresték a kenyerüket, kevéssé iskolázottak, nevükhöz nem fűződik nevezetes esemény. Miért érdekelne ez másokat?

Aztán úgy döntött, hogy a csatkai Illés házaspár úgy gürcölte, szenvedte át a huszadik század nagyobb részét, háborúkat, rendszerváltásokat, terrort, betegséget, csekély örömöket, hogy megérdemlik a nyilvánosságot. Történeteik milliók által átélt történetek. Szenvedésük is szinte „közkincs” a maga korában. Bizarr politikai rendszerekhez más milliók is alkalmazkodtak, hogy megvédjék a családjuk létét, hogy megéljék az örökölt munkamorált, a gyarapodásra való törekvést, kötődésüket a templomhoz, a népi vallásosság elemeihez. A különálló fejezetekből aztán összeáll ennek a paraszt-iparos-munkás-értelmiségi családnak az élete, túlélése. Az is kiderül, hogy mi is az a „megtartó erő”, amelyet a szerző a könyv címébe emelt.

Az én olvasatomban ez a család és a munka. Szinte nincs olyan bekezdése ennek az emlékkönyvnek, amely ne a falusi (mezőgazdasági vagy iparos) munkáról szólna. Megszámlálhatatlan órák telnek munkával. A gyerek libaőrzéssel kezdi, tehénpásztorként folytatja, nemsokára kéveszedő lesz, és a folyamatnak soha nincs vége. Az életet a mezőgazdasági munka szervezi, fogyasztásukat, költésüket az határozza meg, a vagyont földben, a pénzt mázsa búzában mérik. A kiszemelt lány nem tetszik a jövendő anyósnak, de mivel kell a gazdaságban a dolgos kéz, hozzájárul a házassághoz. A család gazdaságként túléli a háborút, még az ötvenes évek kegyetlen beszolgáltatásait is. A paraszti életnek, gazdálkodásnak a téesz vet véget.

Illésék a hatvanas évek elején nyomás alatt úgy döntenek, felhagynak a gazdálkodással, odaadják a jószágot a téesznek, amely annyira rosszul működött, hogy az asszony nemhogy jövedelemhez nem jutott a munkája után, de még neki kellett fizetnie a társadalombiztosításért. A szülők kapcsolatát is uralja a munka. Illés Gyulát 1955-ben behívták Bajára, hogy a néphadsereg tartalékos légvédelmi tüzérré képezze ki.

A levelek tele vannak az afeletti kesergéssel, hogy míg a férfi értelmetlenül tölti az időt a honvédségnél, addig a feleségre mennyi dolog szakad otthon.

És ellátja őt pontos instrukciókkal a műtrágyázásra, a mezei munkákra vonatkozóan. A levélváltás érzékelteti, miként tekintett a falusi férfi ipari munkás társaira, akik számára a katonáskodás inkább volt lazítás, amiért még fizetett is a munkahelyük. Neki nem adtak sem bért, sem segélyt. A későbbiekben is a házaspár szinte vetélkedik azon, hogy melyikük mikor mennyit dolgozott. A munka és a gyarapodás ebben a közegben – nekem úgy tűnik – szinte önérdekű, morális kötelesség, belső kényszer.

Ugyanilyen fontos téma a háborús kálvária. Magyarország hagyományosan elvárja a kisebbségeitől, hogy asszimilálódjanak. És ha megteszik, akkor az lesz a fő bűnük. Ez történt a zsidókkal. A magyarországi svábság története is tele van drámai eseményekkel, a kollektív bűnösség vádjával – a kollektív halálos ítéletet kivéve. Stampfer Klára, a későbbi Illésné, anyjával együtt belépett a Volksbundba. A bátyja német katona lett, húszévesen elesett Franciaországban a partraszállás utáni napokban.

Amikor a szovjet csapatok közeledtek a Bakonyhoz, a csatkai svábokat evakuálták a németek. Egészen Csehországig vitték őket. Klára ott megsebesült egy repesztől, kórházba került, majd minden holmijuk nélkül visszaindultak Magyarországra. Gyalog mentek haza, ahogy a későbbi Illésné meséli, lágerekből szabadult, csonttá fogyott zsidó lányokkal. Másodszor akkor teszi meg főleg gyalogosan hazafelé ezt az utat, amikor kitelepítik Németország szovjet zónájába. Ez szökés, engedély nélküli határátlépés. Utána bujkálnia kell, toloncházba kerül, majd – némi protekció segítségével – hazaengedik.

Azt kerestem a könyvet olvasva, hogy mikor volt Klára felhőtlenül boldog, legalább is melyik életszakaszáról vall így.

Nehéz ilyet találni. 1948-ban felmegy Pestre cselédnek, elhelyezkedik mindenesként a terézvárosi Mozsár utcában Bánéknál, egy zsidó családnál, amely valamilyen üzleti kapcsolatban lehetett az Operettszínházzal. Ez az az időszak, amelyről Stampfer Klára úgy ír, mint egy boldog korról. Láthatta Honthyt, a Latabárokat, ott lehetett a premiereken, a munkaadói nevelt lányával felpróbálhatta a jelmezeket. Húszéves volt ekkor, és annyi múltja volt, hogy alig győzhette elfelejteni.

Svábság, magyarság alaposan összekeveredik hőseinkben. A visszaemlékezések nem utalnak arra, hogy a bakonyi sváb földművesek erős német azonosságtudattal éltek volna. A levelek dunántúli nyelvjárásban íródtak, nem túl sok a tájszó, német kultúrára való utalások sincsenek. Klárát egy évig járatták német elemibe, a háborús, volksbundos időben nyaralni és német nyelvet tanulni a Bánságba küldték. Később tartják a kapcsolatot a Németországban élő rokonokkal, de ez csak családi kapcsolat. A magyar falu, Csatka az ő hazájuk.

Illés Klára úgy írta le az interjúkat, hogy kihagyta a kérdéseket. Feltételezem, hogy ő irányította a beszélgetést, és ő faggatta anyját-apját a hajdan a faluban élt zsidó családokról. Két-három kereskedő família élt a faluban, kevesen tértek haza, ők sem maradtak ott. Csatkán nem volt antiszemitizmus – olvassuk. A részvét sem lehetett erős. A zsidókérdés az apa családjának kapcsán bukkan fel. Illés Lajos, Gyula testvére zászlósként egy munkaszolgálatos század parancsnoka volt. A népbíróság börtönre ítélte, mert elnézte, hogy a keretlegények verik, megalázzák a zsidó muszosokat. A család ebben zsidó praktikát látott.

A kötetben központi helyet kap a család, különösen az anya vallásossága. Ez a népi katolicizmus áthatja, sőt szervezi az életüket, meghitt rendet visz bele, részesévé teszi a közösségnek. Nekem, laikus olvasónak érdekes betekintést nyújtott ebbe az ismeretlen világba, és azt hiszem, elfogadóbbá tett iránta.

Illés Klára alcímet is adott a kötetének: Egy parasztcsalád vége. Felfejthető, hogy melyik kortárs regénycímre utalt ezzel. A családnak persze nincs vége, csak az archaikus életformának. A tét nem is az életmód, hanem az értékek megőrzése. A társadalmi mobilitást felgyorsították a történelmi viharok. De ez megtörtént sok más paraszti, munkás és iparos családdal is Magyarországon.

Nem minden családtörténet regényes, de minden család története jól elmesélve kész regény. Ez a könyv meglehetős munkát követel attól az olvasótól, aki regényre vágyna. Kevesebb szöveg, jobban meghúzott naplók, levelek talán megkönnyítették volna a dolgát.