Abdulrazak Gurnah: Utóéletek | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Az afrikai hadszíntér csupán alig említett mellékszál az első világháborút tárgyaló könyvekben, talán azért is, mert ott jobbára a helyiekből verbuvált „zsoldosok” vívták az európaiak háborúját. A tavaly Nobel-díjjal kitüntetett Abdulrazak Gurnah regényében végre arcot és nevet is kap egy helyi áldozat. Az ő sorsán át látjuk a gyarmatosítókat, a békét és háborút, barátságokat és szerelmet. Meg a poklok nem szűnő fájdalmát.
Európa, 377 oldal, 4399 Ft
Sokat vitáztunk azon, hogy melyik az izgalmasabb: ha számunkra teljesen ismeretlen szerzőt hirdet ki a svéd akadémia a neves napon, vagy olyat, akit már ismerünk, akinek a könyvei már ott sorakoznak a polcunkon. Az utóbbi pompás visszaigazolás, kicsit mindig bizonytalankodó ízlésünk megtámasztása, otthonosságunk elismerése, utóbbi pedig felhívás utazásra, egy teljesen új világ felfedezésére. Annie Ernaux díjának az ismerősség érzetével örültünk, hiszen mind az Évekről, mind a Lánytörténetről írtunk nem kevés elismeréssel. A tavalyi nyertes, Abdulrazak Gurnah kapcsán viszont azt sem tudtam hirtelen, hogy a térkép melyik részére pillantsak. Alig vártam, hogy valamelyik hazai kiadó elkezdje gondozni a – mint később kiderült – zanzibári születésű, de az Egyesült Királyságban élő szerző műveit, hogy közelebbről is megismerkedjünk.
Az Európa kiadó az Utóéletek című regénnyel indította el az életműsorozatot (ezt a Paradicsom követi majd), és olvasás közben valahogy mindig az a kérdés merül fel először, hogy vajon valóban megérdemelte-e a világ legrangosabb irodalmi elismerését. (Kissé naiv felvetés tudom, hiszen ez már nem kérdés, de civilként jó rábólintani vagy épp vitatkozni az ítészekkel.) Főleg úgy, hogy az akadémikusok indoklása szerint ők a kiválók között keresik a még inkább kiemelkedőt.
Gurnah eredetileg két éve megjelent regénye kétséget kizáróan új területekre vezeti el európai olvasóját.
Hiszen az első világháború eseményeivel foglalkozó történelemórákon csak a legritkább esetben foglalkoztunk az afrikai hadszíntérrel. A mi szempontunkból ez csupán mellékszál volt, és az európai borzalmak tekintetében hajlamosak vagyunk másodlagosnak tekinteni.
A Schutztruppe és a besorozott aszkarik
Holott – és e tekintetben jelentős munka az Utóéletek – borzalmak és borzalmak, értelmetlenségek és értelmetlenségek között nincs, és nem is lehet különbséget tenni. A felesleges halálnak nincs mértékegysége, mint ahogy a veszteség traumáját sem lehet súlyozni. A regény a mindössze 33 évig fennálló Német Kelet-Afrikába vezet el, illetve a német tisztek vezette, de a helyiekből toborzott, úgynevezett aszkarikkal feltöltött gyarmati hadsereg, a Schutztruppe tevékenységét villantja fel. És ami a nóvum: nem európai szemszögből. A még szinte kamasz Hamza, a regény főszereplője jelentkezik a seregbe (bár nem teljesen önszántából), őt látjuk a kiképzés első napjától a háború végéig, majd az utána következő civil életben.
Az ő nézőpontjából fokozottan döbbenetes ez a háború: „még nem tudták, hogy évekig fognak harcolni mocsarakon, hegyeken, erdőkön és szavannákon át, zuhogó esőben és szárazságban, hol ők gyilkolnak, hol őket gyilkolják azok, akikről az égvilágon semmit sem tudtak: pundzsábik és szikhek, fantik és akánok, hauszák és jorubák, kongóiak és lubaiak, zsoldosok, akik az európaiak háborúit vívják helyettük”. Ráadásul – mivel a német tisztek és az aszkarik méltóságon alulinak tartják ezt a munkát – felfogadott vagy kényszerrel odaterelt teherhordók tömegei pusztulnak el névtelenül úgy, hogy igazából még a pontos azonosító számukat sem lehet tudni, mert senki sem tartotta érdemesnek feljegyezni a szinte fogyóeszközként kezelt életeket. Mindezt olyan érdekekért, amelyeket Afrika ezen részén felfogni sem lehet, de nem azért, mert a lakosság java része iskolázatlan, írni-olvasni sem tudó ember.
A legtöbben névtelenek maradtak
Az Utóéletek legmegrázóbb részei azok, amikor Hamza szemszögéből követjük végig a kiképzéstől a világégés rémségein át a lábadozásig tartó folymatot. Gurnah regénye ugyanakkor messze nem vádirat, hiszen a képlet itt sem fekete-fehér: bár a háború majdnem elpusztítja Hamzát, a katonáskodás groteszk módon némi előnyhöz is juttatja, hiszen egy német tiszt révén megtanul németül írni és olvasni. Hasonlót mondhatunk el azon német, majd brit gyarmatosítók kapcsán is, akik a civilizáció vívmányait hozták magukkal (az oktatás, a közegészségügy, az infrastruktúra javítását), ám borzalmas áron: elrettentő kegyetlenséggel vernek le minden lázadást, ellenállást. Bár kiemelik a szintúgy életeket követelő és sanyarú sorsot garantáló elmaradottságból a helyieket, ám ez az élet – még ha látszólag „civilizáltabb” is – rabszolgalét, jól körülhatárolható, lokális szabadsággal. Addig terjed, amíg nem veszélyezteti a gyarmatosítók érdekeit.
A civil élet bemutatása viszont már egyenetlenebb. Érdekfeszítő a helyi élet részletes és igen árnyalt megrajzolása, a mindennapok küzdelmei, a traumákkal és bántalmazással induló egyéni sorsok kibontása.
Mint például a szüleit korán elveszítő Afiyáé, aki szintén a szemünk előtt cseperedik érett nővé. (A szövegben számos szuahéli kifejezés hitelesíti a környezetrajzot, amelyeket az első előforduláskor lábjegyzetben le is fordítanak, ám később – mivel nem túl gyakran használt szavakról van szó – már nem. Talán egy könyv végi szószedet jobban segített volna a tájékozódásban.)
Abdulrazak Gurnah
A legtöbb szereplő azonban elég statikus marad szinte ugyanazokkal a jellemvonásokkal. A zsémbes, de aranyszívű Khalifa; a zsémbes, de már kevésbé aranyszívű felesége, Asha, vagy az egzisztenciájukat biztosító, ezért függő viszonyt kialakító kereskedő, Nassor Biashara inkább érdekes illusztrációk, semmint hús-vér emberek. Utóbbi kapcsán többet tudunk meg a vállalkozásairól, aktuális üzleteiről, mint a mögötte álló emberről. Könnyen lehet, hogy a jellemfejlődés, az összetett lélektani folyamatok igazából az európai regény eszközei, és ebben a közegben idegenül hatnának. A kereskedő elidegenítését, elszemélytelenítését még fel lehet fogni jól használt írói eszközként, de a többiek kétdimenzióssága már szokatlanabb, és inkább kihagyott lehetőségnek tűnik. Az Utóéletek ugyanakkor messze nem eseménytelen könyv. Barátság, szerelem, háború és béke, a boldogulás megannyi öröme és bánata színesíti.
A „regényesség” ellen dolgozik a kimondottan szikárrá váló, a második világháború és az azutáni éveket is tartalmazó végkifejlet, amely inkább tűnik egy hosszabb utószónak, nagyobb lábjegyzetnek, bár rendelkezik némi csattanóval.
Ez is kissé eklektikussá teszi a regényt, itt mintha a szerző nem találta volna meg a fikció és a tényanyag korábban jól alkalmazott vegyítési arányait.
Gurnah bemutatkozása a magyar olvasók előtt (Neset Adrienn minden részletre kiterjedő fordítása) némiképp felemás: regénye fontos és nélkülözhetetlen, ám nehéz remekműnek nevezni. Ugyanakkor a kíváncsiságot sem oltja ki, ugyanolyan érdeklődéssel fordulhatunk a következő művek felé.
