Peer Krisztián: Bizony | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egy költőtől el is várja a laikust az önpusztítást, mint költészetének nem is oly rejtett ihletforrását és nyersanyagát. Peer Krisztián új kötetében is szerepet kap az alkohol, amely hol előrelendíti, hol gátolja az alkotást. Csöndes irónia, szigorú önvizsgálat és hosszú lélegzetű szabadversek jellemzik a sokszínű, kiforrott hangú kötetet.
Jelenkor, 76 oldal, 1999 Ft
Talán életkori sajátosság, hogy egy ideig rajongtam a csilingelő versekért, a szabályosan lüktető ritmusért. Hiszen a szív is így dobog, és vélhetően az egész univerzum is így lélegzik, valami mindig tökéletesen rímel valamire. Aztán jönnek az évek, rakódnak, beépülnek húsba, csontba, s lassan minden szabálytalanná, rendhagyóvá, egyszerivé válik. Gyűlnek a hibák, tévedések, rossz szenvedélyek, a kijózanító felismerések, és egyre másra távolodnak a felhőtlenséget ígérő illúziók. Ehhez viszont már karcosabb líra passzol, csupasz és dísztelen, amely nem büszkén és szinte már kérkedően mutatja fel a költőiséget, hanem a lehető legtermészetesebb módon tartalmazza.
„Még érezni a versen, hogy írták. Még sok benne a mutatvány, a bűvészet. (…) Úgy fejezze ki az érzelmeket a vers, mint egy fütty, egy jajszó, vagy egy csuklás borozás után!”, írja Radnóti az Ikrek havában. A mutatvány és bűvészet nélküli művekhez, amikor az író már szinte nincs is jelen, csak átcsorgatja magán a valóságot, rögzít csupán és nem fogalmaz, kevesen jutnak el. Hiszen kopár vidék ez, nem szavalóversenyekre való, pátosztalan és ritmustalan, a mormogáshoz közelít. Peer Krisztián új kötetében, a Bizonyban sokszor érezni ezt az elengedettséget. A szerepek, jelmezek, maszkok mellőzését. „Kevesen maradtunk, / akik még mernek E/1-ben”, írja a Nagyarányú levelezésben.
Az első esztétikai leckék egyike, hogy sose téveszd össze az egyes szám első személyben megszólaló narrátort, lírai ént a szerzővel.
Ahogy a tények is egyből irodalmi tényekké válnak a lapokon. Néha szűkebb, néha tágasabb a tér a kettő között, de mindig megmarad valamennyi distancia. Peer itt mindent megtesz, hogy ezt a mozgásteret a lehető legkisebbre csökkentse, szinte már naplószerűvé tegye. Bár egy kis játék még úgy is megmarad, hogy a nevét is belekomponálja olykor a versekbe, ezzel is erősítve a referenciális olvasatot, mert önmagát szinte már hűvös távolságtartással mozgatja, mintha épp egy mámortalan, józan pillantást vetne saját magára az út túloldalán: „Annyit már tanult az érett Peer: / hogy a mű nem mindig életjel”. Vagy a Más tollában: „Egy privát üzenet még a végére, / megengedhetem magamnak, / mert én vagyok a Peer, / mondtam, sőt gondoltam is”.
Lorena Lohr fotói
A szerző Peer tehát mindent elkövet, hogy a jegyzeteiből dolgozó, régi verseit átíró, az alkoholizmusával bajlódó kötetbéli ént minél pontosabban montírozzuk egymásra, nem véletlenül, hiszen ennek a megszólalásnak a személyesség és az önvallomás intenzitása (és olykor játéka) a legnagyobb ereje. Az alkotás és az alkohol, vagy a kettő közötti kedvező, netán épp hátráltató kölcsönhatás („Megint ittam, hogy dolgozni tudjak”; „Hogy törölhettem ki mindent, / ha nem is voltam részeg?”) az egyik nagy témája, mert a versbéli Peer részegségek és kijózanodások között ingázik annak minden következményével. A károkat józanul mérlegeli („Ezt már az alkohol csinálta belőlem”), fanyarul viszonyul a szenvedélyéhez („Sosem hittem igazán a magam alkoholizmusában”), és amúgy petrisen próbálja el- és felemelni, megtalálni az alkohollíra és az önsorsrontás még felmutatható, cseppet sem csillogó ékköveit.
De leginkább a hang szimpatikus, amely a humoros alaphelyzetben a kiszolgáltatottság kesernyességét találja meg.
Csalóka objektivitással nézz körül, mert sosem lesz igazán hűvös ez a beismerő, elbeszélő hang, hiszen az irónia, a jól leplezett sérülések és a megszenvedett bölcsesség végig ott izzik a háttérben. Az Eszközhasználat pornóforgatásának története jól mutatja Peer költészetének eme összetettségét, a többszörösen mesterkélt helyzet fanyar, gyarló, ám épp ezért nagyon is emberi pillanatait: „Injekció van, ha kérsz, / nem felszopás, mint a mesében”; „Hogy nézzen, hogy ne nézzen, hogy / nézzen, hogy ne nézzen / egymásra két anyaszült meztelen?” De ugyanígy jó „ürügy” a költői töprengésre a gazdálkodás mindennapi gondjai is – „Az elvekre szarni, többet permetezni, / és nem szőni terveket” vonja le a végkövetkeztetést. Mint ahogy a belső emigráció feszültsége is remek alkalmat ad az identitással és hazával kapcsolatos ironikusan sajgó kérdések megfogalmazására („Mennyire látszik rajtam, hogy magyar vagyok?”).
Az önvizsgálat szigorúsága, a csöndes humor, az okos közelítés és távolságtartás, illetve a magabiztosság teszik emlékezetessé ezeket a prózai hangütésű szabadverseket. Az a biztos kéz, amely jól uralja a ritka merengést, a józan mérleget és a fel-felvillanó vulgaritást, és amely mindig jó ütemérzékkel vált a kattogó, szárazabb mondatokról a rímelő lüktetésre, a kötetlenségből a kötött formába. És arra is ügyel, hogy legyenek jól idézhető elemei is: „Élj túl egy háborút, / majd azután rinyálhatsz, hogy nem akarsz élni” (Boldogságreceptek).
És nagyon sok ponton kapcsolódik a hagyományhoz, elég csak az így-úgy megidézett Petrire, Tandorira, József Attilára vagy Esterházyra gondolni, a kölcsönvett és jól beépített tollakra, de a kortársakhoz is remekül illeszkedik Lövéteitől Harcos Bálinton át Kemény Istvánig. Nem magányos, de összetéveszthetetlen hangú költészet ez, amely előtt semmi sem szent és főként nem sérthetetlen, mindent tud a méltóság elvesztéséről és lassú visszaszerzéséről. Olykor pedig annyira kitárulkozóan őszinte, hogy szinte már arra kérnénk, hogy hazudjon inkább.
PEER KRISZTIÁN legutóbbi művei: Nem a sajátod; 42; Hoztam valakit magammal.
