Linn Skåber: A szívem egy bezárt bódé | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Nincs ártalmasabb annál a felnőttnél, aki már meg sem kísérli megérteni a kamasszá vált gyermekeit. Az elszabadult hajóágyukat. Linn Skåber könyve kiváló lehetőség arra, hogy felhozzuk magunkat kamaszológiából, és kicsit megint nyitottabbá váljunk a saját világunkra.
Scolar, 255 oldal, 4475 Ft
Rég voltam ugyan kamasz, de az akkori érzelmi kilengések, a sérelmek és az eufória váltakozása, a felnőttek világának furcsaságai, amelyhez menthetetlenül közeledtem, mindmáig bennem élnek. Különös és szünet nélküli hullámvasutazás, valami ilyesmi jut eszembe erről az időszakról. Szerencsére a norvég színésznőnek és komikusnak, nem kevésbé írónőnek sokkal frappánsabb definíciója van a kamaszkorra: „mintha csak valaki átrendezte volna a szobádat a tudtod nélkül”. A váratlan változás eltünteti a régi játékokat, holott a vágy még nem szivárgott el belőled, még szeretnél játszani velük a régi éneddel (Pán Péter), még jó lenne egy őszi reggelen bevágtatni az erdőbe a falovaddal, de valami már figyelmeztet odabent, hogy ez az utolsó alkalom, mert kicsit már ciki így viselkedni. Le kell vinni a játékot, a múltat a pincébe. „Nem vagyok hülye. Nem vagyok Pán Péter. Mindenki bekaphatja.”
Linn Skåber igazából nem csinált furmányos dolgot: felkeresett egy sor fiatalt, akik épp a kamaszságuk kellős közepén tartottak, és elbeszélgetett velük kávézókban, parkokban, a móló szélén. Kérdezgette őket és figyelmesen hallgatta a válaszaikat arról, hogy milyen érzés tinédzsernek lenni: ezekből születtek meg a kamaszmonológok.
Formájukat tekintve hol karcolatok, hol szabadversek, hol kerek novellák. De egy mind közös bennük: a lehengerlő természetesség.
Skåber nem tolakodott íróként a kamaszok szavai közé vagy még inkább fölé, hanem jó közvetítőként mindössze formát adott nekik, valódi dramaturgként felerősítette az üzenetet. Merthogy a monológok nem csupán frappáns helyzetjelentések a kamaszkor szívéből, hanem amolyan problémagyűjtemény is. De hívhatnám toleranciaantológiának is.
Az önértékelés szorongásai (Lisa Aisato rajzai)
A kamaszok ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem csupán magukkal foglalkoznak. Hajszálpontosan látják a felnőtt világ szemforgató hazugságait, aránytalanságait, önáltatásait. És a maguk módján reflektálnak rá. Ugyanakkor egy-egy fontos felnőtt (apa, anya, nagyszülők) hiánya is teljesen a feje tetejére tudja állítani a világukat (Betegség), vagy a legrosszabbat hozza ki belőlük, a vak agressziót (Richard), netán a maximális segítőkészséget (Apa, a hörcsög és a halál). Persze ugyanilyen fontos a hirtelen felbukkanó másik is, hiszen ez a kor a lángoló szerelmek és nagy barátságok ideje. A lányokkal például egészen furcsa dolgok történnek, nem csupán megnyúlnak, hanem „mintha belülről töltődtek volna fel és nőttek volna meg minden porcikájukban. Valami irtózatos anyag szorította ki a testükből az általunk ismert lányokat, és töltötte meg valami új, puha, ugyanakkor szilárd, felismerhetetlen és felnőttszerű anyaggal.” És ehhez bizony nem könnyű alkalmazkodni.
„Jó állapotú, használt kamaszkor. Ingyen elvihető.”
A viszonzatlan szerelem már ekkor képes meggyötörni (Nasi 7000 koronáért), ugyanakkor varázsolni is tud: széppé teszi azt, ami másnak kövérnek, formátlannak tűnik (Nina feneke). És tudom, hogy nem illendő mosolyogni ezen, de a kötet legironikusabb pillanatai egyben a legfájdalmasabb területet érintik: az önértékelés szorongásait (A komodói varánusz-lány, Kamaszszületés). Vajon bénán nézek ki vagy pont ellenkezőleg, istencsászárként? De ha egyszer maga a felnőttéválás, a fizikai átalakulás tesz komikussá? „Tizenöt évesnek lenni olyan, mint sífutni. (…) Az egyik síléc az egyik irányba siklik, a másik síléc a másik irányba, az egyik nyom a gyermekkorod, a másik az azutáni életed, és a lécek két irányba csúsznak, te pedig ott állsz, és szétszakadsz”. A kettéhasadt alak viszont nem elég kúl a csajoknak.
Skåber monológgyűjteményét viszont leginkább a kortárs problémákkal való szembesülés teszi kivételesen érdekes olvasmánnyá. A kamaszok a maguk módján reflektálnak az egzisztenciális különbségekre (Igazság és snowboardfelszerelés), a felnőttek olykor irreális elvárásaira (Matek és kakaó, amely egyébként a legcsattanósabb történet; Szemét, nők és kora reggel, ez már kicsit szomorkásabban, de szintén csattanóval). De ugyanilyen kendőzetlenül beszélnek a bevándorlók problémáiról (Ha tudnák, milyen klassz anyám van) és a lájkvadászat elviselhetetlen könnyűségéről (Láttalak az instán).
És azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, nehogy Dúró Dóra meghallja, hogy a homoszexualitás is szóba kerül.
Tökéletes páros: Lisa Skåber és Lisa Aisato
Méghozzá olyan magától értetődőséggel, hogy azt egy elvakult nemzetféltő nem is tudná elképzelni . Arról nem is beszélve, hogy a kereszténység is megkapja a maga ironikus, de szeretetteli fricskáját (Hiszekegy). És a hazájukat is elég kritikusan szemlélik: „Norvégia egy fehér piképóló, szarral, olajfolttal és vérrel szennyezve.”
Rég tudtam ennyire rajongani egy könyvért (a magyar verzió Iván Andrea fordítót dicséri). A szívem egy bezárt bódé nem csak a kamaszkort idézi fel a felejtést előszeretettel gyakorló felnőtteknek, de közben a gyerekek éleslátása, szorongásai, haragja és helyenkénti elérzékenyülése azt is eszünkbe juttatja, hogy bizony lakmuszpapírként mutatják meg a nekik felkínált világunk megannyi ellentmondását, képmutatását. Azt, hogy időnként mennyire nem halljuk őket. És mennyire ellenük cselekszünk, miközben egész másról prédikálunk. De arról is, hogy bár lehet szidnak minket, elmondanak mindennek, mégis égetően szükségük van ránk. Csak ciki nyíltan bevallani. Ha tehetném, az utolsó fejezettel (Amiről álmodunk) kezdeném az irodalommal való ismerkedést az iskolában. Mert önmaguktól tanulnak a legtöbbet magukról.
A könyvet Lisa Aisato zseniálisnál zseniálisabb rajzai teszik még érzékenyebbé és még kifejezőbbé. Néha elég csak fellapozni a kötetet, hogy mindent értsünk erről a legérthetetlenebb időszakról.
