Krasznahorkai László: Herscht 07769 | Deczki Sarolta kritikája
Florian, a kissé félkegyelmű óriás reménykedve írja Angela Merkelhez a leveleit Krasznahorkai László új nagyregényében. Ezekben próbálja felhívni a kancellár asszony figyelmét arra, hogy mekkora veszélyben van az univerzum. A szinte már megszokott elbeszélői technika, egyetlen indázó mondat meséli el az apokalipszisbe araszoló thüringiai kisváros történetét. Néha olyan részletességgel, mintha csak a német Szomszédok elevenednének meg.
A regény mottója: „A remény hiba.” Első olvasatra azt jelenti, hogy nincs kegyelem a teremtésben, nincs mit várni, remélni, hibázunk, ha mégis ezt tesszük. A másik olvasat azonban kozmológiai összefüggéseket hív be, hiszen a következő oldalakon egy olyan hibáról értesülünk, amelynek nemcsak a regény világában van jelentősége, hanem egyáltalán a világban, sőt, általa van a világ is. „Az egész mindenség azon a megmagyarázhatatlan tényen nyugszik, hogy egy zárt vákuumtérben minden 1 milliárd anyagi részecske mellett mindig 1 milliárd antianyag részecske is keletkezik, melyek összetalálkozván kioltják egymást, de egyszer csak, hogy, hogy nem, az 1 milliárd + egyedik anyagi részecske után nem jelenik meg az 1 milliárd + egyedik antianyagi részecske, és így ez az egy anyagi részecske ott marad a létezésben, vagy egyenesen ez hozza létre a létezést, mint bőség, mint felesleg, mint többlet, mint hiba…” E szerint az olvasat szerint a remény is egy megmagyarázhatatlan tényen nyugvó többlet, bőség, felesleg, hiba, és mindkét értelmezés egyaránt érvényes lehet a regény világában.
Florian, a kissé félkegyelmű óriás is reménykedve írja Angela Merkelhez a leveleit, melyekben megpróbálja felhívni a kancellár asszony figyelmét arra, hogy mekkora veszélyben van az univerzum, éppen a fenti anyag-antianyag hibalehetőség okán. Reméli, hogy leveleit elolvassák, megfontolják, és megteszik a szükséges lépéseket a katasztrófa megakadályozására. Választ persze nem kap, ami arra ösztönzi, hogy minél több levélben minél részletesebben kifejtsen mindent erről az eshetőségről, beleszőve Köhler urat is, akinek az esti fizika óráit látogatta a kisváros más lakóival egyetemben.
Az idősebb tanárral lassan barátságba is kerültek – és itt már gyanút foghat az olvasó, hogy ez a viszony mintha az Eszter úr – Valuska kapcsolatának a tükörképe lenne egy német kisváros, Kana kulisszái között. Valuska is éppúgy az égbolt, az univerzum szerelmese, mint Florian, és éppoly együgyű is. A párhuzamosságot erősíti egy másik motívum is, a zenéé, noha ennek szeretetét Florian már nem Köhler úrtól, hanem másik mentorától, a Bossztól tanulta meg, aki Bach rajongója és a helyi nácik vezére. Az ellenállás melankóliája titokzatos, mitikus szörnye egy bálna, míg Kanában egyszer csak farkasok tűnnek fel, és megtámadnak egy kiránduló házaspárt. Az állatok megjelenése mindkét könyvben apokaliptikus események kezdetét jelzi, melyek szinte a semmiből érkeznek, és forgatják fel a város életét.
A Herscht 07769 helyszíne azonban nem egy magyar alföldi kisváros, hanem a Kana nevű thüringiai település, Erfurt és Jéna környékén, amelyet azonban hiába is keresünk a térképen.
A helyszín mégis kiválóan alkalmas rá, hogy Kelet és Nyugat konfliktusai megmutatkozzanak általa.
A történet szinte pontról pontra nyomon követi a szövetségi köztársaság belső törésvonalainak árokká mélyülését. A wessik és az ossik idegenkedését egymástól, a neonácik megjelenését és térnyerését a keleti tartományokban, a gyilkosságokat és a terrorcselekményeket, a farkasok rejtélyes felbukkanását a környéken és egy titokzatos egészségügyi járvány kirobbanásának első fázisait. A békésen, nyugodtan, a nagyvárosi nyüzsgéstől távol élő kisvárosban szép lassan elszabadul valami, az emberek gyanakvóvá, bizalmatlanná, bezárkózóvá válnak.
Florian is alapvető metamorfózison megy keresztül. Keveset tudunk meg a múltjáról, mindössze annyit, hogy egy intézetből került a városba, a Bossz szerzett neki lakást, és ő ad neki heti zsebpénzt is azért, mert segít neki a falakról a firkákat letakarítani. A hatalmas termetű fiú borzasztóan hálás neki ezért, és mivel szellemileg kissé visszamaradott, észre sem veszi, hogy az általa tisztelt férfi mekkora közutálatnak örvend a városban, és azt sem, mennyire bántó, ahogyan vele is bánik. Florian mindent jámboran tűr, készségesen eljár a Bossz-szal a neonácik összejöveteleire, énekli a himnuszt az autóban, de fogalma sincs arról, mi is ez az egész vircsaft. A Bossz arra is utasítja, hogy járjon el vele a helyi zenekar Bach-próbáira, ami eleinte nem sok nyomot hagyott a fiúban, egy idő után azonban bekattant benne valami, és az ő életének is Bach lett a középpontja.
Amikor kiderül, hogy kik követték el a merényletet az Aral-kút ellen, Florian megváltozik. Ott hagyja a hetedik emeleti lakását, és útnak indul, felkeresni a szanaszét rebbent neonáci banda tagjait. Nem érti ugyan az indítékaikat, nem látja át működésük politikai-ideológiai hátterét, egyetlen dolog világos számára: bosszút kell állnia. A természetben él, torzonborz lesz a külseje, tekintetéből eltűnik a jámborság, és amikor visszatér a városba, fel sem ismerik, vagy farkasembernek nézik. A banda utolsó tagjára, Karinra sokáig vadászik, de a nő is óvatos, csakhogy nem eléggé. Az utolsó jelenetben Florian a szokott helyén ül a folyóparton, a kedvenc padja mellett azzal a két farkassal, amely riadalmat okozott a városban.
De amíg idáig eljutunk, megismerkedünk a kisváros számos lakójával. A történet ettől kissé teleregényszerűvé válik, afféle thüringiai Szomszédokká, és a narráció rá is játszik erre, olykor mintha egy indiszkrét, fecsegő nagynénit imitálna. Mindenkiről mindent megtudunk, a legapróbb részleteket is, a kedvenc ételektől az alvási szokásokon át odáig, hogyan ünneplik Volkenant úr és Jessica a házassági évfordulójukat. Ez a locsogás olykor pedig börleszkszerű leírásokba, jelenetekbe csap át, például amikor a narrátor a katasztrófa árnyékában hosszan részletezi, hogy a városka lakói sósan vagy édesen szeretik a káposztás tésztát, vagy amikor Hopf asszony gyűjtögető mániáját taglalja.
A regény egyetlen hosszú-hosszú mondatból áll. Nem új technika ez, Krasznahorkai László írásművészetére egyébként sem a kopogó tőmondatok jellemzők, de jelen esetben ez a hosszan kígyózó mondat minden másnál alkalmasabbnak tűnik arra, hogy formát adjon az apokalipszisbe araszoló kisváros történetének. Olyan ez a mondat, mint egy csapda, egy örvény, amely elkapja a városka lakóit, nem ereszti, és addig-addig forgatja őket, amíg be nem teljesedik a végzetük. Az elején még lassabban, hiszen van még idő és tér, de ahogyan közeleg a pont a mondat végén, úgy erősödik a szorítás, fogy a levegő, és egyszer csak vége.
Florian azt írta Merkel asszonynak, hogy „szembe kell néznünk a ténnyel, a Nagy Dialógussal a Valami és a Semmi között, tenni valamit…”, csakhogy a regény második felében kiderül, hogy a nagy dialógus a valami és a semmi között nem kozmológiai méretekben zajlik. Ráadásul még csak nem is a kitörni készülő járvány jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem valami olyan romlás, amelyet senki sem tud megnevezni, de mindenki tudja, hogy vége a régi életnek, és valami új kezdődik, amire az „apokalipszis” megnevezés sem tűnik túlzásnak. Ahogyan az egyik szereplőnél olvashatjuk: „nem értette, most először nem értette, mibe keveredtek itt Kana-ban meg egyáltalán, mi történik Thüringiában, és mi történik az országban…”
Az apokalipszis nem nagyszabású, kozmikus összeomlás, ahogyan Florian vizionálta, sem az egész világon végigsöprő járvány, ahogyan a tévé állítja, hanem valami nagyon kisszerű dologból indul. Abból, hogy hiányos műveltségű, tetovált, káromkodó alakok hétvégén berúgnak az olcsó sörtől, birodalmi zászlókat lengetnek, és a Negyedik Birodalomról álmodoznak.
És abból, hogy a mindennapi, teleregényszerű életükbe beletemetkező kispolgárok mindezt tehetetlenül nézik, meg abból, hogy a rendőrség is csődöt mond.
Sok kis apró mozzanat vezet el odáig, hogy felrobbantják a benzinkutat, és kezdetét veszi a gyilkosságsorozat a kisvárosban. S a mondat végi pont felől nézve valójában minden szükségszerű, logikus, bármennyire is irracionálisnak tűnik mindez a hangsúlyozottan kispolgári közegben.
Az események szigorú oksági láncolatát azonban mégis megszakítja egy-két furcsa, nehezen magyarázható dolog. Volt már szó róla, hogy a farkasok hasonló szerepet töltenek be, mint Az ellenállás melankóliája bálnája. Szürreális, groteszk a jelenlétük, és zavaros események kezdetét jelzik. A semmiből bukkantak fel, és a város rettegésben él miattuk. A másik furcsa állatjelenség a hatalmas szirti sas, amely Floriant kíséri bolyongásai során. De nemcsak kíséri, hanem védelmezi is, majd az életét adja érte. A szövetségi köztársaság és a birodalmi Németország címerében egyaránt szereplő madár viselkedése megmagyarázhatatlan, mint ahogyan a farkasoké is. Az állatok az apokalipszis hírnökei, kísérői, általuk mégis csak teret kapnak irracionális, mitikus mozzanatok is.
A történet végére megérkezik Angela Merkel válasza is, de már nincs, aki átvegye és elolvassa.
KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ legutóbbi művei: Az utolsó farkas; Mindig Homérosznak; Aprómunka egy palotáért.
