Marieke Lucas Rijneveld: Az este kín | Ács Ferenc ajánlója
Nem sokkal karácsony előtt veszíti el a hattagú holland család a legidősebb gyermeket. A fájdalom mindenkit megvisel, és mindenkin letörölhetetlen nyomot hagy. Még levegőtlenebb lesz a falu, a bibliai idézetekkel mederben tartott élet. A fiatal szerző első, fontos díjakat elnyerő regényét átitatja a súlyos csendekkel teli költészet, és a remény, hogy egy napon majd minden másképp lehet.
A halál „úgy csüng a házunk fölött, mint a fojtogató szag egy egész napos trágyaszórás után”, állapítja meg a tízéves Jas, aki egy holland farmon él a családjával. Ő meséli a kilencvenes és a kétezres évek fordulóján játszódó történetet, bár lehet, hogy pontosabban fogalmazok, ha azt írom, hogy történetszilánkokat. A hattagú család teheneket tart, és az életük, főként a családfő élete a jószágok körül forog, azok és – lévén szigorúan vallásos protestáns família – a Bibliából idézett passzusok szellemisége alakítja a mindennapokat. Tejet fejnek, sajtot készítenek, és egy-egy állat megbetegedése annyira fontos esemény, mintha az egyik gyerek nyomná az ágyat.
Ettől függetlenül Mariek Lucas Rijneveld könyve nem egy Móricz-regény, mert egy nagyon modern köntösben íródott. Az este kín középpontjában ugyanis nem a modernkori „paraszti” vagy „falusi” lét áll, hanem a családot ért gyógyíthatatlan trauma: a legidősebb gyermek, Matthies halála. Nem sokkal karácsony előtt megy ki korcsolyázni a tóhoz, és bár elméletileg pontosan tudja, hogy mit kell tenni, ha beszakad alatta a jég, az elkerülhetetlent mégsem lehet elkerülni. Jest így hirtelen több sokkhatás is éri, szinte pár nap alatt hagyja maga mögött a gondtalan gyermekkort. Azt, amikor még úgy hitte, hogy következmények nélkül kérheti Istent arra, hogy a tepsibe készülő nyuszija helyett inkább a bátyját ragadja el tőlük.
Az üresség napjai akkor kezdődnek el igazán, amikor a tragédia miatt szenteste előtt le kell szedni a karácsonyfát, és a gondosan elkészített menüt „lábasokban és üres franciasalátás dobozokban” osztogatja szét az anya, mintha így szakadna darabokra maga az ünnep és a családi idill is. A regény második részében a hirtelenjében koravénné váló elbeszélő tart különös leltárt a véglegesen megváltozott dolgokról, miközben az élet látszólag zökkenő nélkül megy tovább: „Lassan én is felülről szemléltem a családunkat, úgy kevésbé tűnik fel, milyen kevés maradt belőlünk Matthies nélkül.” Mert a fájdalom minden családtagban letörölhetetlen nyomot hagy.
Az apa munkába temetkezik, az anya étvágytalan, ezért sorvadni, fogyni kezd, „még másfél borjú sincs”, állapítja meg a férje, amikor egy nap végre rááll a mérlegre. Jes pedig – ezzel a megállapítással kezdődik egyébként a regény – soha többé nem veszi le a piros kabátját. Ezt persze nem szabad szó szerint érteni, hiszen ez elvileg azt jelentené, hogy a baleset óta soha nem öltözött át, legalábbis felül, miközben azt olvassuk, hogy esténként pizsamában alszik. De a trauma ettől még trauma marad, és az is biztos, hogy a kabát szinte ránő, és egyszerre fakul a bátyja emlékével.
Az este kín a már fent említett felülnézet, a család szétfoszlásának és a megmaradt gyermekkornak a regénye (Wekerle Szabolcs kiváló fordítása). Különös ragyogását pedig Jas hangja adja, ez a kíméletlenül pontos, semmit nem elhallgató, szinte már csontig hatoló és feltáró elbeszélőmód, a mindent és mindenkit megfigyelő nézőpont. Az önterápiának, kibeszélésnek is beillő narráció élesen szemben áll a családban uralkodó súlyos csenddel és kibeszéletlenséggel, a romok feletti néma toporgással, amelyet csak néha szakít meg egy-egy bibliai idézet, vagy a gyerekekre kiszabott büntetés. A fájdalommal és a nyomában járó elfojtással, illetve a megroppant és érzéketlenné váló szülőkkel szembeni kiszolgáltatottság alapozza meg ezt a hangot, amely tele van rémülettel, hogy még ezt a keveset is elveszíti.
A naplószerűen rögzített megfigyelések szilánkosan sorjáznak, egyszerre szövik át a boldog múltat és a kiábrándító jelent. Ezekből áll össze a regény világa, amely egyszerre tükrözi a körülöttük lévő rögvalóságot és a gyermeki fantáziavilág harsány színeit. Jes hangjában a hol naturalisztikus, szinte már nyers leírások keverednek a lelki folyamatok pontos ábrázolásával, az álmokkal és rémálmokkal, a csendek súlyával, a félelem árnyalataival és valami olyan finom költőiséggel, amely leginkább Borbély Szilárd Nincstelenek című regényére hasonlít. Taszít és vonz ez a zárt világ, a komor, ám összetartó falu szűk univerzuma, amelyből csak a bátyját elnyelő tavon át nyílik menekvés a „túlpartra”. Egy másik élet felé.
Még akkor sem számít könnyű olvasmánynak, amikor a stílus nem gördít különösebb akadályt elénk, hiszen a szöveg nagyon is olvastatja magát. Talán a mondatok különös súlya miatt kell időnként lerakni, félretenni, emészteni, hogy így jussunk felszabadító levegőhöz. Viszont megéri elveszni ebben a világban a váratlan képzettársítások, a halál fojtogató párájában is jogot követelő élet ezernyi árnyalata miatt. Mert bizony nemcsak a halálnak, de az utána következő életnek is van szaga, és az is lehet fojtogató vagy felszabadító. Rijneveld háromévesen veszítette el a bátyját, jól érezhető, hogy ez a tragédia adja a regény sorainak átütő hitelességét.
A regény nem akármilyen visszhangot keltett. Az 1991-ben született szerző, aki 2015-ben debütált a Kalfsvlies (Borjúgyapjú) című verseskötettel, első regényéért máris elnyerte a rangos Nemzetközi Man Booker-díjat, és egyből azok közé emelkedett, akiket mindenképpen érdemes nyomon követni (2020-ban jelent meg a második regénye, reméljük, ez is eljut a magyar olvasókhoz).
Az pedig, hogy nembinerás identitású szerzőként elsőként részesülhetett ebben az elismerésben, puszta irodalomtörténeti adalék: Az este kín mindentől – így nemtől is – függetlenül maradandó alkotás.
